Újraírások és emlékezések, helyzetképek és vallomások könyve a Ladik Kataliné, egyúttal a képzelet meg az álomlátás könyve is. Több testben, akár azt mondhatom, több lélekben megszólaló könyv, amelyben az író, miként korábbi könyveiben is, műfaji határokat tör át, megszokásokat és szabályokat hiteltelenít. Ezt tette korábbi könyveiben, főként versköteteiben, de most prózát írt, és úgy látszik a próza fegyelmezettebb beszédmód a verses beszédnél, főként azért, mert kevesebb újítást tűr meg, visszafogottabbá teszi a fantáziát, szigorúbban ellenőrzi a megnyilatkozást. Helyenként úgy is tűnik, minha a prózai megszólalás regisztere Ladiknál alacsonyabb fekvésű lenne a lírai megszólalásnál, így aztán prózai szövege nem is nyújtja a versek, és nem csak a versek, hanem a költő más „műfajainak” sem intenzitását.
     Persze Ladik Katalint nem is annyira a hagyományosnak ismert akár lírai, akár prózai beszédmódokból ismerjük. Emlékezetes verskötetei jelentek meg a korai hetvenes évektől kezdődően folyamatosan a legutóbbi évekig, és ezek a verses könyvek, különösképpen a koraiak, felkeltették a szakma figyelmét, de nem e figyelem folytán vált széles körben ismerté és méltán népszerűvé, hanem az írott irodalmon kívüli, de a művészeten belüli fellépéseivel, melyek során saját testét és hangját használva mutatott be nem egyszer sokkoló hatású műveket. Mert Ladik Katalin azon kívül, hogy költő és elsősorban mint költőt tartjuk számon, képességeit a művészi kifejezés más területein is bizonyította, leginkább az összefoglalóan neoavantgárdnak mondott beszéd- és kifejezésmódok kereteiben. Happeningjei, performanszai, testművészeti produkciói, hangköltészete, térművészete mind sorra a pillanat termékei, megalkotásuk, létrejöttük pillanatában léteznek igazán erőteljesen, fennmaradásukat viszont képek és leírások őrzik, amelyek sohasem közölhetik hiánytalanul a pillanat produkcióját, hiszen akár a leírás, akár a kép főként csak részletet közölhet, az egészre, a teljesre csak utalhat, arra az egészre és teljesre, amit a happening, a performansz, a test- és hangművészet megszületésének pillanatában jelent. A befogadás és az alkotás egyidejűségének vissza nem térő és vissza nem szerezhető teljesítményei Ladik Katalin hangból és mozdulatból, testből és árnyékból, tárgyakból és helyzetekből megformált művei. Ladik Katalin éppen ezt választotta, az idő folyásába beékelődőt, a mulandóságot a pillanat teljességén kívülre hagyót, az egyszerit és megismételhetetlent. Most is, amikor prózákat tartalmazó könyvében képpel és szóval utal és emlékeztet ezekre a művészeti eseményekre, csupán kívülről és halványan idézheti meg az egykor volt pillanatot, mégpedig úgy, hogy több arcot ölt magára, ezúttal összesen hármat, a művésznőét, az üvegezőnőét és a szerkesztőnőét.
     A művésznő hatáskörébe tartozik a pillanat műveinek megalkotása, az ő teste tölti be a teret és ragadja meg a pillanatot, az ő testével és hangjával történik meg a mű, létesül a megismételhetetlen alkotás, az üvegezőnő, aki – ne feledkezzünk meg róla – egyszemélyben képkeretező is, kísérli meg a pillanat műveinek megőrzését, az ő illetékessége a pillanat tartósítása, ő az aki – üvegező és képkeretező lévén – egyszerre teszi átláthatóvá és lehatárolttá a pillanat történését, a szerkesztőnő feladta pedig a művésznő alkotását megőrző üvegezőnő munkájának beszerkesztése és közlése, vagyis ő az aki az előbbi kettő után a pillanat műve számára az utóéletet, az utóélet feltételeit biztosítja. Ők hárman léteznek egy személyben, hármuké a felelősség a művek létesítéséért, megőrzéséért és közvetítéséért. A hárman egy személyben képletével Ladik Katalin a pillanatot szembesítette a mindent lehagyó idővel, bár így is kétséges, vajon megőrizhető-e a pillanat a maga teljességében.
     És éppen azért, mert hárman élnek egy személyben Ladik Katalin egymásnak ellentmondó, kiegyensúlyozatlan prózákat tartalmazó könyve akár regényként is olvasható, egy művész életrajzának fontos állomásait összefoglaló írásként. Az Élhetek az arcodon kötet végső soron Ladik Katalin önéletrajzi regénye, amely egyformán nem tartja be sem az önéletrajz, sem a regény amúgy elhomályosult szabályait, mert az életet, a költő életrajzát nem tekinti a művek forrásának, ahogyan a műveket sem teszi az életrajz irányából értelmezhetővé, hanem egyszerre, egyidőben mutatja fel, afféle virtuális műalkotásként, a művet és az életet, hiszen mind a hang- és testművészet, mint a happening és a performansz lényege az életmúlásának és a mű létesülésének egyidejűsége. Vagyis Ladik Katalin önéletrajzi prózájában hiába keresne az olvasó tovább mondható életrajzi adatokat, vannak ilyenek persze, de csak a művek leírásának hátterében, elhomályosítva, másokra átruházva, mert végül is a pillanat művészetének hatalmát hirdeti a könyv, a megismételhetetlenét, az egyszeriét. Így maga az élet kerül veszélybe. Az üvegezőnő levele a művésznőhöz számol be arról, hogy a művésznő élete körül „túl sok a találgatás, a téves megítélés”, és még azt is hozzáteszi, „hogy mindez tragikusan végződhet”. A tragédiával való fenyegetőzés valóságos. A pillanat művésze szó szerint kockára teszi az életét, hiszen a halál is a pillanat műve, bármennyire is fel vagyunk rá készülve. Nagyon sok mindent a pillanat művészetében „akciónak” mondanak, akciónak, amikor valaki papirmasé dobozban üldögélve közszemlére teszi mindennapi tárgyait, ezzel együtt mindennapi életét, akciónak, amikor képeslapokat dobálva a folyóba elúsztatja a várost, amikor saját haján hegedülve tépdesi magát, amikor áttetsző vizes lepelbe rejtve mutatja meg a testét. A művészet és az élet közelsége csak az életet veszélybe sodorva valósítható meg. Ezt mondják Ladik Katalin akciói, ezt fogalmazzák meg a művésznő naplói, életének és művészetének a könyvben közölt dokumentumai, fényképek, levelek, írások, képeslapok, emlékek részletei és foszlányai.
     Ladik Katalin magánéletében, vagy mondjuk inkább így: civilben színésznő; az Újvidéki Színház emlékezetes alakításait őrzi. Mások szerepében nem önmagát, hanem a másikat teremtette meg, önmagával és önmagában az idegent, hiszen nem magát, hanem a szerepet formálta meg, és ebben meggyőző tudott lenni, de ezzel együtt az akciói, performanszai és happeningjei sohasem az idegennek, a másiknak arcát mutatták, hanem a saját arcot, azt az arcot, amelyen mély ráncokat vájt a mindig tragédiával fenyegető akció. Volt a költő, a pillanat művésze, a színésznő – mindez a művésznő illetékességébe tartozott –, s egy nagy színészi teljesítménye sokáig volt műsoron, többször volt látható, mégpedig a Jancsó Miklós rendezte Bayer aspirin című monodráma Tolnai Ottó szövegére. Erre az „egy évig tartó passiójátékra” emlékezve mondja el Ladik Katalin, hogy „Semmi sem véletlen. Miként a Bayer aspirin Színésznőjének életében már csak egy nagytakarítás segíthet, vagy egy dúsan redőzött bunyevác harangszoknya, olyan, amilyet a nagyanyja viselt, amelyet, ha bokáig emelt, még a tű fokán is át tudott pisilni; úgy rajtam is csak egy nagytakarítás segíthetne.” Most, a hvari naplóban emlékezve a régi monodrámára, valójában Ladik Katalin azt az egyetlen szerepet sóvárogja vissza, amelyben nem kellett alakítania, amelyben nem kellett magát a pillanatnak kiszolgáltatnia, amelyben teljes egészében a másik lehetett, a másik, akit megformált, művésznő, üvegezőnő és szerkesztőnő egy személyben, aki csak mond egy szöveget, amely szöveg egyenesen a testéből áramlik, a testnek minden titokzatos lyukából, abból a lyukból, amelyekre oly sokan voltak kíváncsiak, és amely – erről sem szabad megfeledkezni – Ladik Katalin országos és határon túli hírét is megalapozta. Most a „nagytakarítás” (a regényírás?) ideje jött el.

Megjelent: Bárka 2007/6