Olvasónapló



 

frazierhideghegy

 

 

 

Bódi Katalin


Festina lente



Ezt a könyvet olyan lassan olvastam, amilyen lassan a busz, a villamos és a vonat hol közelebb, hol távolabb vitt az ágyamtól. Sosem volt időm, majd később erőm sem pár oldalnál többet egyben elolvasni, túl sűrű volt a köd és a sötétség, ami Inmanre telepedett a hazafelé tartó, lassan reménytelenné váló úton. Ada és Inman párhuzamosan zajló, mozaikonként, a pontosan megismert múltban összekapcsolódó története lassan ássa alá saját magát, mert olyan háttérszövegekből és alapfogalmakból építkezik, amelyek lépésről lépésre világítják meg az egyetlen autentikus epilógus viszonylag hamar felismerhető lehetőségét. Ásó-kapa-nagyharang: némileg könnyeztető lektűrös lezárás lenne, amit a szöveg poétikai megalkotottsága egyszerűen nem enged meg. Teljesen lehetetlen boldogság és egymásra nem találás: még annál is lektűrösebb, még több elhullajtott könnyel, mert hiteltelenül erősítené fel a szöveg egyébként is erős tragikumát. Így hát marad a szintén jól ismert, ám itt különösen hitelesen és a feszültséget mégis fenntartva kifuttatott Rómeó és Júlia-figura, a köztes vagy harmadik megoldás, amikor szinte elhiszem, hogy mégis lehetséges a holtodiglan. S persze aztán a szöveg, ahogy kell, hirtelen kizökkent a hétköznapi léttapasztalatból, hogy újragondoltassa velem a boldogság idődimenzióit: egy percbe, egy órába, egy napba, egy hétbe, egy évbe belesűríthető-e az igazi boldogság, vagy éppen az egész életünk számára követeljük-e ezt a létállapotot - s beszélhetünk-e egyáltalán irónia nélkül igazi boldogságról? Mivelhogy túlságosan nyomasztóvá válhat ezeknek a kérdéseknek az őszinte megválaszolása, könnyen elcsábít a szöveg gazdag képisége és dekoncentráltsága, ami talán annak köszönhető, hogy nem sok titkot tartogat a befejezés a történet szintjén, a megalkotottság tekintetében viszont annál többet. Számomra a tér és az idő egymásba dolgozása, széthullása, párhuzamossága vagy éppen össze nem egyeztethetősége válik a regény egyik legizgalmasabb vetületévé.

Inmané az elképzelhetetlenül, uralhatatlanul nagy tér, aminek középpontjában Ada és a fenséges Hideghegy áll, s ahová katonaszökevényként, vándorlásának teleológiájaként, egyetlen értelmeként közeledik felfoghatatlanul lassan, valamiféle magabiztos elszántsággal. Inman útja mindeközben természetesen az emlékezés generálója, egymást követő lassú lépései a végcél értelmét rögzítik, mégpedig a messzi és már csak irrealitásában, jelenvalóvá nem tehető karakterében létező múltban megélt szerelem folytatását, egyáltalán megélését és beteljesítését. Az emlékezet biztosította újraélés mantraszerű ismétlődést, az apró részletekben megőrizhető örömöt hozza, olyan belefeledkezést, amely, úgy tűnik, hogy képes felülírni az elbeszélés jelenében zajló vándorlás kimondatlan reménytelenségét. A szépség és a vágy izgalmas kettősségét rögzítő emlékezést azonban durván rombolja a katonaként töltött évek alatt kényszerűen gyakorolt erőszak, ami a hazafelé vezető úton is a túlélést jelenti, azt a zsigeri ragaszkodást az élethez, amely végeredményben már nem ismer sem esztétikumot, sem erkölcsöt, csak teljesen logikusan bekövetkező pusztítást.

Adáé pedig az idő, amit valahogyan el kell tölteni a rázáruló térben, édesapja halálával bekövetkező magányában, fel kell darabolni és értelmet kell adni neki, hogy félelmet keltő üressége és távlattalansága uralható legyen. Az idővel Adának tehát valamit kezdeni kell, hogy egyáltalán érthetővé váljon számára a jövő, az évszakok változása, a nő számára keményen előírt életpályával való számvetés. Inman közeledő alakja a lány különös látomásában mitikussá válik, a férfi útja a Hideghegy felé tehát értelmet és visszaigazolást nyer, a látomás pedig sajátosan meg is testesül azután.

Az idill pedig a tér és az idő egymás mellett sokszor elcsúszó apró mozaikjaiban van. De ott legalább bizonyosan.




Charles Frazier: Hideghegy. Ford.: Rakovszky Zsuzsa. Magvető, Budapest, 1999

 



 

2010. július 04.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png