Varga Anikó

Kisvárda -  merre tovább?

A kisvárdai színházi fesztivállal kapcsolatban évek óta ugyanazok a problémák fogalmazódnak meg: nincsenek megfelelő technikai feltételek bizonyos előadások befogadásához, és ez alapjaiban határozza meg a válogatást, amely így nem adhat reprezentatív képet a határon túli színházi évadról. Idén sem volt ez másként. De más tényezők is hozzájárultak ahhoz, hogy az idei fesztivál a szokottnál megfáradtabbnak tűnjön: a társulatok nem lehettek végig jelen, jöttek-játszottak-mentek, így nem alakult ki a fesztiválközönség stabil szakmai magja; a Művelődési Ház mellett felállított hatalmas sörsátorban, amely inkább a foci EB-nek szólt, alig pár színész árválkodott az esti órákban. A technikai feltételek mellett a szállási-étkezési körülmények sem javították a fesztivál presztízsét. S bár a programalakításnak mindig szűk lehetőséget szabnak az anyagi és technikai korlátok, az idei versenyprogram néhány ponton a koncepció miatt vált kérdésessé. Például a válogató, Bicskei István menet közben hívta vissza a versenyből a Kézdivásárhelyi Városi Színház Feydeau-előadását. Az udvarhelyi színház eleve visszamondta a fesztiválmeghívást, arra hivatkozva, hogy a kiszemelt vígjátéki produkció nem tükrözi valóságosan a színház művészeti törekvéseit. Az idei felhozatalból hiányoztak a komáromiak és a Szabadkai Népszínház. A program off részébe ugyanakkor három magyarországi előadás került be - egyrészt a kései egyeztetések miatt, másrészt, hogy kedvezzenek a kisvárdai közönségnek -: a nyíregyházi színháztól a Csárdáskirálynő (r.: Tasnádi Csaba), az Experidance  Ezeregyéve, valamint a Tolcsvay Trió, a Téka Együttes és a Cédrus Néptáncegyüttes táncos daljátéka, Az ég igérő fa. Mindezek mellett pozitívum, hogy új színházi társulatok mutathatták meg magukat (Zentai Magyar Kamaraszínház, Erdélyi Vándorszínház); ha nem is az évad legjobb előadásával, de hosszú kimaradás után visszatért a kolozsvári színház; és a nagyobb költségvetésnek köszönhetően főiskolás vizsgaelőadások is szerepeltek Kisvárdán. Apró örömök ezek. Összességében az mutatkozott meg, hogy ebből a helyzetből nehéz, szinte lehetetetlen a fesztivál lényegi megújulása.

A fentiek értelmében azt is nehéz megválaszolni, miként beszél a határon túli színházi törekvésekről a harminchat produkciót számláló program. Kevés kiugró előadással találkoztunk, nem a markáns színházi víziók és azok magas szakmai színvonalú megvalósításait mondhatjuk jellemzőnek. Ha "a vége fele az egész fesztivál egyetlen nagy előadássá kezd összeállni", ahogyan ezt a fesztiválújságban olvasható rövid reflexió jelzi, akkor ez a "nagy" előadás az általános színjátszás eszköztárának ismétlődései mentén alakul. Látványos például, ahogy a színpadi dohányzás, és az alkoholt helyettesítő színpadi szörpivás sokadjára az autentikus gesztusokat pótló cselekvéssé válnak. Mintha a színházcsinálói igyekezet a drámaszöveg színpadra állításáig tartana, s nem jelenne meg a színházról való gondolkodás mélyebb igénye, amely nem csak egy szövegről, de a színház médiumáról és nyelvéről is többet mondana a megszokott felszínnél.

Épp ezért a kivételek akkor is üdítően hatnak, ha maga az előadás nem teljesen problémamentes: Bocsárdi László Bánk Bánja - bár megítélésem szerint a rendező korábbi munkáihoz képest kevésbé sűrű szövetű - a kanonikus szöveg kimozdítására tett erős rendezői kísérlet, amely kifinomultan használja a színházi reprezentáció keretét. Bocsárdi rendezésében a nagyvonalúan vágott dráma úgy kerül a színházi tér szerkezetébe, hogy az mindvégig látható marad. A nézőtér felső sorában ülve két világosító pásztázza reflektorfénnyel a színészeket. A zenekari árok magaslessé válik, bal oldalon egy emelvényre kerül az előadást kísérő cimbalmos és hangszere. A néző mindvégig távolságból tekint a történetre, ám az előadás a távolságot érzelmi és külső perspektíva-váltásokkal teszi dinamikussá: hol sötétben ülünk, hol nézőtéri fényben, azonosulunk a színészekkel, máskor kívülről nézzük őket (pl. ennek eszköze a reflektorfény mellett, hogy a mikrofonba beszélnek). A játéktér határai a hatalmi viszonyokat is leképezik:  Petur, Mikhál és Simon a nézőtéren ülnek, onnan jutnak el a színpadig, netán fel a Gertrudis (Gajzágó Zsuzsa) uralta színpadra. Bánk figurája (Mátray László) az űzöttség ezer állapotra váltása miatt is központja az előadásnak; s az alakítás erősségében, de ellenkarakterként a Pálffy Tibor formálta cinikus Biberach áll.

A fesztivál más izgalmas előadásokat is kínált. A Sebestyén Aba rendezte Bányavirág sikerszériája nem szenvedett törést Kisvárdán, a POSZT díjnyertes alkotása itt is belopta magát a közönség szívébe az "erdélyi téma" ízléses és tartalmas paródiája, valamint a kiváló színészi alakítások - főként Bányai Kelemen Barna és Viola Gábor duója -  miatt. A másik vásárhelyi előadást, Sorin Militaru Makrancos Katáját hasonló lelkesedéssel fogadta a közönség. Militaru rendezése teátrális világba helyezi a történetet, épp csak a karakter-jellemzés erejéig villantja fel a mai világot a jelmezek rétegeiben - amely az alternatív divat, az olasz komédiák és a klasszikus bohócviselet kevercse -, miközben nagyon is aktualizál, kihangsúlyozva a női idomítás folyamatához kötődő jelenetek mai szemmel már disszonáns jelentéseit.

A nagyváradi és szatmári színházak előadásait abban a kontextusban is érdemes elhelyezni, amelyet a két társulatban zajló szellemi és művészi "átépítés" kínál. Mindkét színház az átalakulás izgalmas folyamatában leledzik, s ezt nem hibátlan, mégis értékes előadások tükrözik. A nagyváradi Liliomfi, amelyet a szatmári színház éléről frissen távozó igazgató-rendező, Keresztes Attila jegyez, a tőle megszokott verbálisan és vizuálisan burjánzó színháziasság jegyében született. A Liliomfi a nagyváradi színház helyzetére reflektál, a színházcsinálásra vonatkozó elemek így alkotói önvallomásként is súlyozódnak. Keresztesnek nem sikerült kiküszöbölni a szöveg dramaturgiai megoldatlanságait, az előadás fiatal főszereplője (Hunyadi István) is eszköztelen még a Liliomfi szerepének elbírására, és a vígjátéki ritmus nem egységes. Ezért darabossá válik az előadás, viszont az egyes jelenetek komikuma erőteljesen kárpótol, a remek karakterek, főleg a két Schwarcz (Dimény Levente, Varga Balázs) előadásvégi játéka révén. Keresztesnek a szatmári igazgatása alatt sikerült jó rendezőket vonzania a színházhoz, például Mohácsi Jánost; idén Radu Afrimot sikerült megnyernie. Afrim sajátos színházi világlátással rendelkező alkotó, előadásaiban ez - egy széthullásban lévő, színes világ és a magányos, mégsem humortalan létezés problémája - rendre visszaköszön. A Füst Milán Boldogtalanokjával való találkozásban inkább Afrim tipikus világát látjuk viszont a színpadon, amelynek érintőlegesen és állapotszerűen lesz köze a drámához, viszont az atmoszféra bevonz, az egyes színészi alakítások (Bíró József, Galló Ernő) kifogástalanok. S ha már társulati kontextusban szemléljük a meghívott előadásokat, mindenképp érdemes megemlíteni a temesvári színház Deviancia című előadását, amely nem a temesvári évad legjobbja. Az előadásnak Németh Ákos az írója és rendezője, s ez a szerepösszevonás itt nem vált termékennyé: a sok direkt, egyszerű színházi megoldás csak egyszerűsített a szövegen. De a Csíki Játékszín sem lepte meg a közönséget, ha csak azzal nem, hogy az eddigi gazdag és átgondolt Frunză-előadásaihoz (Liliom, Finito) képest az idei Tótékból bántóan hiányzik a rendezői értelmezés: ennek hiányában súlytalan, tét nélküli előadást láthattunk.

A Szabadka-Újvidék színházi részlege nem merült a szokott színvonal alá, de azért nem is emelkedett jóval felül azon; velük szemben nagyobbak a nézői elvárások. A színházzal kísérletező, egyébként filmrendező Tolnai Szabolcs alkotása (Éljen a szerelem) mindenképpen izgalmas produkció: az operettvilág kelléktára és szereplői egy sötét, álomszerű színpadi világban bukkanak fel, a köztes létezés terében, amelyben az operett színháziassága filozofikussá mélyül. A Kosztolányi Dezső Színház társulatától egy Urbán András rendezést is láthattunk, a Dogs and Drugs a drogfogyasztás társadalmi és egyéni hátterét tárja elénk humoros és kevésbé ütős etűdök sorozatán keresztül, viszont magas színvonalú színészi játékkal. Az Újvidéki Színház Bergman-adaptációt hozott a fesztiválra, a Fanny és Alexander (r.: Vidovszky György) a traumatikus múlt újrajátszásának keretébe helyeződik, s ez mindvégig fenntartja az előadás különös feszültségét. A gyerekszereplőket idős színészek alakítják (Ábrahám Irén, Dukász Péter), akik a múltat magán a színházi játékon keresztül idézik meg, s bár Vidovszky nem használja ki teljes mértékben ezt a mindenestül színházi helyzetet, lényegi problémát érint, amikor a színház megtisztító, önszembesítő erejéről beszél.

A terjedelmi korlát nem engedi kitérnem minden előadásra, mégsem zárhatom a beszámolót a mozgásszínházi produkciók említése nélkül: az M Stúdió Mint a fagyöngy című előadása (r.: Gemza Péter) A homok asszonyának adaptációjaként érzékeny világba kalauzolja a nézőt. A mozgatható bambuszfallal határolt sötét üreg - maga a szellős színpad - ad teret a szerelmi történetnek; az egymásrautaltságból születő érzelmi kötődés létmetaforaként válik általános jelentésűvé. Emellett a Figura Stúdió előadása, Az óra, amikor semmit nem tudtunk meg egymásról képviselte a mozgásszínházi szegmenst. Sajnos nem tudjuk meg, hogy Bozsik Yvette rendezését milyen gondolat is szülte, s ez nem kerül ellentmondásba azzal, hogy az előadás jópár életképe, látványos etűdje kidolgozott.

Kisvárda nem tudni, merre tart. A fesztivál lényegi problémái (technikai-anyagi lehetőségek) és ellentmondásai (verseny vagy szemle) nem tűnnek megoldhatónak: ez nem csak a pozícionálás következménye, de a fesztiválkultúrában lezajlott évtizedes változásoké, amelyekkel szemben Kisvárdának kisebb esélye volt felvenni a versenyt. Valószínű, hogy a fesztivált jövőre is továbbviszi a hagyományból fakadó lendület: ez esetben a körülmények javításán és a hangulat, a szakmai közeg megteremtésén érdemes elgondolkodni.