Szőcs Henriette
Vidám haver, Puntigamer!
Szeretem a jó krimit, mert kikapcsolja az állandóan pörgő agyamat. Nem csak napsütésben olvasom, medence- vagy tengerparton, hanem zimankós, téli hétvégeken is, amikor már elegem van az aktuális árfolyam-veszteségekből, politikai botrányokból és csődökből. Mivel fentiekből túl sok jutott az utóbbi időszakra, gyorsan levettem a polcról (ami valójában könyvszekrény) Wolf Haas legújabb, Az örök élet című könyvét.
A fülszöveg szerint Brenner, a kimustrált nyomozó, akinek történeteit eddig öt regényen keresztül követhettük nyomon, most valódi pácba kerül, egy fejlövés miatt kómába esik. Szerencsénkre többé-kevésbé felépül, és őrült, ámokfutásszerű időutazásba kezd a múltjában, és Graz utcáin. Továbbá azt ígérik, végre megtudjuk, hogy ki a mesélő.
Ivócimborám most sem okozott csalódást, a pultra könyökölve már lökte is az aktuális pletykát: Hát most már megint mi történt. Persze a történésekről ebben a részben sem értesülünk egyszerűen, a beszélő Ádám-Évánál kezdi, megtudunk olyan lényeges dolgokat, hogy miért nem jók a hétfői autók, a jobbkezes mindig jobb oldalon lövi főbe magát, és ha biztosra akarsz menni, fejlövés előtt egy korty vizet veszel a szádba, hogy ásványvizet vagy csapvizet, az már ízlés dolga, de felőlem lehet gyümölcslé is. A beszélő stílusa változatlan, szövege egy kocsmatölteléké, tele közhellyel, de az egyszerű mondatok roppant szórakoztatóak, mert Haas vagy eredeti módon kifacsarja őket: amikor az események egymásnak adják a kilincset, vagy új életbölcsességeket alkot: egy mopedtől olyan szeretetet és odaadást kapsz, amit egy nőtől soha, bármennyire szeretné is a nőci. És szerény is egy moped.
A szövegben nyüzsögnek a határozott és határozatlan névelők, ami a német nyelv jellegzetessége, de a fordító, Bán Zoltán András kiváló érzékkel a mesélő elhagyhatatlan stílusjegyévé tette, például a Brenner vagy egy körforgás. Az egyszerűség ellenére nem árt figyelni a szerteágazó sztorizgatásra, hiszen a látszólag semmitmondó dolog a végén lényegi momentummá válik - vagy mégsem? Kéretik az információkat fáradt elménkben tárolni, majd az olvasás befejeztével a felesleget törölni.
Az örök életben Brenner még a szokásosnál is lassabban halad a nyomozással, tudjuk be ezt a hendikepjének: egy golyó ütötte lyukkal a fején mászkál. Valójában azonban az ex-nyomozó sohasem hasonlított kedvenc krimihőseimre, nem göngyölítette fel aprólékosan a szálakat, mint Miss Marple, nem terítette ki a lapokat, mint Poirot, és szerintem Philip Marlowe-hoz sincs sok köze, maximum a nők állandó hajkurászásában és a szerencsétlenkedésben merül ki a hasonlatosság, de Marlowe mindent profibban csinál. Brenner sodródik az eseményekkel, az ügy magától megoldódik.
Végig az az érzésem, hogy a regényben mellékesen fut egy nyomozás, valójában Haas, csöppet sem burkoltan, társadalomkritikát ír. A könyveiben eddig megszokott és megismert közellenségeken kívül (korrupt polgármester, maffiózó rendőrfőnök, drogkartell) bemutatja a csak önérdekeivel törődő városi elitet, a bulvársajtót (Hogy az sohasem egészséges, ha a marhák elhullott juhokat zabálnak. És nagyon hasonló eset, amikor az újságok túl sok információt szednek össze, azaz a csőcselék tenyeréből esznek. Akkor aztán az évek során összejön némi szivacsos agylágyulás), a fanatizálható, bármire felhasználható kispolgárokat (Würnitzer szájában egyre több „a mi asszonyaink", egyre több „biztonság", lent, a férfiak szájában egyre több sör), az idegengyűlöletet (ha egy utcai járókelőtől kérni akartunk valami felvilágosítást, előtte nem kellett megkérdeznünk, hogy beszél-e németül) és a látszatmegoldások problematikáját. Ez annyira ismerősnek tűnik, lehet, hogy mégsem költözöm Ausztriába?
Wolf Haas: Az örök élet, Scolar Kiadó, Budapest, 2011
