(fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok archívuma)

Elek Tibor

A Tragédia Szegeden

A Szegedi Szabadtéri Játékok 80 éves történetének egyik fontos hagyománya Madách Imre Az ember tragédiájának vissza-visszatérő bemutatása: 16 évad során 61 alkalommal láthatták eddig a nézők. Madách 150 éves, veretes nyelvezetű, az emberi létezés alapkérdéseivel szembesítő, de egyébként is filozofikus jellegű, szépséges drámai költeménye nem tartozik a könnyen színpadra állítható alkotások közé, a legnagyobb rendezők számára mégis, vagy talán épp ezért is, korról korra megkerülhetetlen kihívás.

A Szegedi Szabadtéri Játékok jubileumi évada nyitóelőadásának rendezője, Vidnyánszky Attila immár harmadszor nézett szembe a feladattal, nem véletlenül, egyik megnyilatkozása szerint számára Az ember tragédiája a legnagyobb, leginspirálóbb és legtöbb titkot rejtő magyar színpadi mű. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatával korábban létrehozott produkciók és a mostani között vannak átfedések, motivikus kapcsolódási pontok, nem is szólva a rendező munkatársainak és a színészek egy részének azonosságáról, mégis szükségszerűen és alapvetően más ez a szegedi előadás. A gyulai vár oldalfalán kívüli árokban, vagy a zsámbéki légibázis földhányásánál történő 2008-as földpüfölés és -ásás motívuma például itt is jelen van egy ugyanúgy megdolgozható, de fólián lévő, így idébb-odébb is húzható földkupac révén, ami épp ezáltal is új jelentésekkel gazdagodik, például mindjárt az előadás kezdetén, amikor Ádám és Éva után a szereplők és a statiszták sokasága nekifeszül,hogy az édenkerti fák közelébe visszahúzza. Ugyanis nem a Paradicsomban, hanem valahol azon kívül kezdődik ez az előadás is, Ádám egyik, az eredeti mű harmadik színéből kiragadott mondatának, kérdésének múlt idejűvé tett ismételgetésével: „Hová lett énem zárt egyénisége?" Mi történt az emberrel, az emberrel, aki elmondhatja, hogy „Önmagam levék / Enistenemmé", mi lesz az emberrel (és legnemesebb eszméivel) története során, mintha csak ezekre a kérdésekre keresné a válasz(oka)t az előadás. Természetesen jórészt a Lucifer vezérelte álomképek révén, de még (már) Lucifer is azt mondja az Úrral való vitájában: „Az élet mellett ott van a halál, /A boldogságnál a lehangolás, / A fénynél árnyék, kétség és remény". S ezúttal, az előadás hangsúlyaira is figyelve, érdemes az eredeti sorrendet az utolsó szókapcsolat előttig megfordítani: a halál mellett ott van az élet, a lehangolásnál a boldogság, az árnyéknál a fény, „kétség és remény". A létezés nagy ellenpontjainak vitájában Madách műve és ez az előadás sem ad könnyen emészthető s egyértelmű válaszokat, de ha a zárásokra gondolunk, itt például arra, hogy az eredetileg az Úrtól származó végső intenciót („küzdj és bízva bízzál!") Ádám után, a színpadot ellepő szereplők és statiszták mindegyike mondja, duruzsolja, akkor kaphatunk fogódzókat az alkotói álláspontok megközelítéséhez.

Rátóti Zoltán, Trill Zsolt és Ónodi Eszter a párizsi színben

A szegedi Dóm tér, a közel hatvan méteres színpadával, a háttérben a Fogadalmi templommal, a négy ezer férőhelyes nézőterével a szabadtéri színjátszás általános keretei között is rendkívüli lehetőségeket kínál a grandiózus látomások, a szakrális élmények iránt is fogékony alkotók számára, de ugyanakkor egy-egy színházi előadás sikerét fenyegető veszélyforrásokat is magában rejt, nem véletlenül ritka itt a prózai előadás például. Vidnyánszky és közvetlen alkotótársai, a díszlet és jelmeztervező Alekszander Belozub, a zeneszerző Verebes Ernő, a zenei rendező Kéringer László, a koreográfus Gemza Péter maximálisan és főként összehangoltan használják ki a lehetőségeket, és jórészt sikerrel uralják a veszélyforrásokat. A színpad középpontját végig egy óriási, elöl 30 méter széles, fokozatosan keskenyülő, a Fogadalmi templom tornyai között 15 méter magasra törő, a végén visszakunkorodó fehér papiruszszerű tekercs fedi, a tetején trónoló Úrral (aki egy hatalmas lámpát lógat be a színpad fölé), az emberiség történelmének pergamenjét szimbolizálva. A papirusz közepén tátongó lyukban egy forgószínpad révén időnként az édenkerti almafa, és sorra a történelmi színek háttérképei jelennek meg, illetve onnan gördülnek be a különböző korokat jelképező építmények vagy egyéb tárgyi elemek a tágasabb színpadra és a fehér papiruszra, olykor nyomot is hagyva rajta. Például az egyiptomi színben egy hatalmas fáraószobor, a bizánci színben a keleti ikonokra emlékeztető óriás Krisztus-fej, a prágai szín monumentális távcsöve, vagy a színpadot elborító vörös lepel a római színben, francia trikolor a párizsi színben és a talán leglátványosabb effajta mozgókép, a körmenetben vonuló kaszás Halál-figura. A színpadi látványhoz tartozik még a két oldalon lépcsőzetesen emelt „nézőtér" is, amelyről a statiszták többsége a számukra „holtidőben", mintegy kívülről szemléli a történéseket. Egy ilyen hatalmas és többrétegű színpadon, ekkora díszleteket és a tömegjelenetekben (például a párizsi színben) száznál is több szereplőt, illetve statisztát mozgató előadás egyik legnagyobb (látványként sem utolsó) erénye a különböző szín- és jelenetváltások átmenetének, egymásba való átalakulásának zökkenőmentes megoldása. Az átmeneteket segítik Verebes Ernő többnyire emelkedett, a mahleri szimfonikus elemektől népdalritmusokig sokféle motívumot, dallamot egyéni módon felhasználó zenéjének átkötései, a díszleteknél jóval szerényebb, egyszerűbb, a különböző korokat visszafogottan megidéző, esetenként egymáshoz közelítő jelmezek is és az olyan díszletelemek, illetve kellékek, mint például az ókori színek mindegyikében bent hagyott, mert jól funkcionáló oszloptöredékek, vagy Tankréd kardja, amivel Ádám a prágai színben is hadonászik még.

Ez utóbbi azért is történhet meg, mert a rendező, a szerzői instrukcióktól eltérően, a történelmi színek egy részének (Egyiptom, Athén, Prága) főhőseit nem Ádámmal és Évával, nem az Ádámot és Évát alakító színészekkel (Rátóti Zoltán, Ónodi Eszter) játszatja el, ők inkább csak szemlélői (Éva-Ónodi Eszter a falanszter és az eszkimó jelenetben is) azoknak a sorsoknak, bár mivel maguk is mondják, ismétlik helyenként a szövegeket, sőt, a másik színésszel olykor ki is egészítik egymást, adogatják egymásnak a mondatokat, bele is lépnek a szerepekbe, azonosulnak is azokkal. Ez a megoldás jó arra, hogy egyszerre láthassák kívülről és belülről önmagukat, az embert, hogy ne csak az előadás nyitó- és zárójelenetei jelezzék a néző számára, hogy színészek által álomjelenetek sorában előadott színjátékot látunk, hogy reflektáltabb viszonyra késztesse a nézőt is a látottakkal, s jó arra is, hogy olyan jeles színészek figyelemre méltó játékával gazdagítsa az előadást, mint Cserhalmi György (Kepler), Gáspár Sándor (Miltiádész), Tóth László (Fáraó). Ugyanakkor némiképp súlytalanítja Ádám és Éva szerepét s még inkább az őket megformáló színészek játékát, pedig a hatalmas színpad, a nézők többségétől való nagy távolság, a mozgalmas, látványos, forgatagos jelenetek sora amúgy is nehezíti a helyzetüket, hiába, hogy a szereplők többségéhez hasonlóan pontos, kulturált, kiérlelt az ő szövegmondásuk is. Ennek következtében azonban olyan fontos tartalmak is háttérbe szorulhatnak, amelyeket például Éva alakja kellene, hogy megtestesítsen. Leginkább ezúttal is a zseniális Trill Zsolt tudja magára vonni a nézői figyelmet, Lucifer Madách által is gazdagon felruházott alakját a nehéz színpadi körülmények között is képes életre kelteni, humorral, iróniával fűszerezett, lendületes szerepformálása végig szinkronban van az előadás dinamikájával. A színészek közül mindenképpen kiemelendő még Szűcs Nelli, aki több szerepben is hozza a szintén szokásos impulzív játékát, és Blaskó Péter, aki Péter apostolként olyan hitelesen zengő szózatot intéz nemcsak a római szín züllött népségéhez, de hozzánk is, ami sokáig csenghet még a fülünkben, a szeretet megváltó erejének apoteózisával együtt.

S hogy ez maradhat meg, hogy ez megmaradhat a nézőkben, az természetesen köszönhető annak is, hogy nemcsak egy rendkívül attraktív, a Szegedi Szabadtéri Játékok legnemesebb hagyományaihoz, de a madáchi mű gondolati rétegzettségéhez és emelkedettségéhez is méltó előadás született a Dóm téren. Kár, hogy csak két alkalommal láthatta a közönség. Bár a debreceni Csokonai Színház következő évadának műsortervében is szerepel a Tragédia, s a társulat tagjai közül többen jelentős szerepet vállaltak itt is, az mégis szükségszerűen más előadás lesz már ismét.