Niedzielsky Katalin

Közép-európai színházi szomszédolás Békéscsabán

- részletek -

Országhatárok és hatalmi rendszerek változtak, uralkodók és nézetek váltották egymást sokszor a történelem során, de az együtt élő népek, nemzetek, kisebbségek megtanulták, hogy egy dolog a távoli nagypolitika, és megint más karnyújtásnyira a jó szomszédság. Különösen igaz mindez a túlzsúfolt Közép-Európában, ahol évszázadok háborús sérelmei beköltöztek a családok hétköznapjaiba, és a fájdalmakat szívük mélyén nehéz súlyként máig hordozzák az emberek. Határok, rendszerek változtak tehát, de maradt a közös nyelv, a kultúra, a művészet, ami összekötötte még a másképp gondolkodókat is, a különböző népeket, nemzeteket; mert a nyelv megőrizte a régi tudást, az irodalom, a színház pedig elmondott gondolatokat, érzéseket, amelyeket érdemes volt meghallgatni, összehasonlítani a saját tapasztalattal. Így nyújtott a nyelv, a költészet, a színház megerősítést, hitet, s felmutatta, tovább adta az örök értékeket olyan korszakokban is, amikor az önkényuralmi rendszerek nem tűrték az igaz szót.

A Békés Megyei Jókai Színház Közép-európai színházi szomszédolás címmel a környező országok kultúrája, színházművészete bemutatásának szentelte a 2009-2010-es évadot. S Darja Bavdaž Kuret, a Szlovén Köztársaság nagykövete (a szlovén hónap megnyitóján) találóan foglalta össze a színházi együttműködés és a nemzetközi programsorozat lényegét. ,,Nekünk, szomszédos közép-európai nemzeteknek sok mondanivalónk van egymásnak, és sokat tanulhatunk egymástól és egymásról." A kis népekre jellemző a kötődés, a büszkeség anyanyelvükre, szellemi kincseikre, szépirodalmukra, így a szlovénekre és természetesen ránk is. A diplomata Louis Adamič írót idézte, aki a kultúrát ,,a szlovén nemzet legfontosabb iparágának" nevezte, hiszen a kultúra és a nyelv őrizte meg a szlovén nemzetet évszázadokon keresztül, és a kulturális fejlődésben a színház mindig kiemelt szerepet játszott.

Októbertől áprilisig az ukrán, a szlovák, az osztrák, a szerb, a szlovén, a horvát és a román színházművészet remekeiből kapott ízelítőt a békéscsabai közönség. Az általában egy hónapig műsoron szereplő bemutatók mellett bábelőadások, koncertek, irodalmi estek, határon túli társulatok és néptáncegyüttesek fellépése színesítette a műsort. Fotókiállítást és filmvetítést rendeztek a környező országokról, volt Kabarészombat és drámaíró verseny; s minden hónapban a vendégeskedő nemzet konyhájából, gasztronómiai különlegességeiből kóstolhattak a színházlátogatók.

A szomszédolás célja, a színházi szerepvállalás vázolása után, lássuk egyenként a fontosabb bemutató előadások értékelését, majd végül néhány kritikai észrevételt a teátrum műsorválasztásával kapcsolatban!

A Háztűznéző groteszk és költői, vicces és drámai előadás volt egyszerre; Gogol klasszikus művének színvonalas, emlékezetes premierjével kezdődött a 2009-2010-es évad és egyben az ukrán hónap októberben a Jókai Színházban. Minden ember boldog akar lenni, megbízható, szerető társra vágyik, mégis hiába a házasságközvetítő igyekezete, ha minden kérő mást akar. Az egyik vőlegény hozományra vadászik, a másik a hölgy bájaira, a harmadik műveltségére. A kiszemelt menyasszony pedig legszívesebben minden pályázóból kiszemezgetné a neki tetsző tulajdonságokat, amiből aztán összerakná az ideális férjet. Az emberek tétovák, félnek a döntésektől, a változásoktól, így magányosak maradnak. Erről mesélt nekünk Sztaniszlav Mojszejev igényesen felépített, szépen megkomponált, szeretetet sugárzó, lélekemelő rendezése Békéscsabán.

Háztűznéző

A félelmetesen fekete színpad fölött - mint egy hatalmas körhintán - hófehér menyasszonyi ruhák lógtak, köröztek; mindannyiunk feje fölött ott lebegett az esküvő (remény vagy fenyegetés?), vagy Damoklész kardja. Nemcsak a fekete-fehér, fény és sötétség ellentétére épített az előadás, hanem lidérceket, árnyakat, rémálmokat is behozott a színpadra.  Gogol köpönyegében és frizurájával elő-előkerült egy különös, misztikus figura, fantom, alteregó, hőseink másik énje; hol varjúként károgott, hol a jellegzetes orral figyelmeztetett a bajokra. Író és rendező fantasztikus elemekkel, humorral, kíméletlenül rántotta le a leplet az emberi gyengeségekről. Gogol a vesénkbe látott, gúnyosan vigyorgott, és azt mondta nekünk: ha ti képtelenek vagytok dönteni, nem is érdemlitek meg a boldogságot!

Jókat derültünk, megdöbbentünk, elgondolkodtunk, miközben a legjobb az volt, hogy színházat láttunk a javából. Bartus Gyula Podkoljoszin összes gyengéje ellenére kedves, szerethető figurát alakított hitelesen. A rámenős Kocskarjov szerepében Tege Antalnak jutott a legtöbb lehetőség, hogy tehetségét villogtathassa. A menyasszonyt Tarsoly Krisztina játszotta átéléssel. Nénikéjeként Komáromi Anett, házasságközvetítőként Fehér Tímea volt méltó partnere. Hodu József, Ács Tibor és Jancsik Ferenc a három kérőből alakított emlékezetes figurát.

Ivan Holub Javor vitéz, avagy mese a régmúlt időkből című darabját igazi családi előadásnak szánta a rendező, Czajlik József. A dalokkal színesített játék a Jókai Színház társulatának előadásában egyszerű, világos nyelvezetével a kisiskolásoknak éppen úgy élményt nyújtott, mint ahogyan komolyabb kérdéseivel a nagyobbakat, sőt a felnőtteket is elgondolkodtathatta.

Javor vitéz

Mint minden jó mesében, itt is sok volt a fordulat, a meglepetés, és a hősök a fantasztikummal és a földi világgal egyaránt azonosulni tudtak. Bátor, erős, ügyes, furfangos, önfeláldozó és segítőkész szereplőkkel találkozhattak a gyerekek, a főszereplő, Javor vitéz Herkulesként mindenkit megmentett. Külön értéke volt az előadásnak, hogy a mai számítógépes világban, amikor a gyerekek előtt annyi más lehetőség adott, sikerült a színház varázsát felcsillantani. Megérintette a fiatal publikumot, és hirdette a színház sajátos erejét, ami fontos. Manapság ugyanis gyakran háttérbe kerül a művészet a komputeres játékok, a modern technika miatt; az előadás azonban arról is szólt, hogy a szép szót, az őszinte emberi érzelmeket, az önfeledt játékot a gépi világ mégsem tudja legyőzni.

A kedves történethez igényes zenei világ társult, magyar-szlovák-román népzene tette még gazdagabbá az előadást. A Javor vitéz című mesejáték a szlovák kultúra hónapjában került színre. A darab főbb szerepeiben Mészáros Mihályt, Vadász Gábort, Szabó Lajost, Szőke Pált és Nagy Erikát láthatta a közönség.

Az osztrák Werner Schwab fekáliadrámáknak nevezte sorozatát, amelynek első darabja az Elnöknők. A Jókai Színház cseppet sem kíméletes előadását Dorotty Szalma rendezte decemberben; a szokatlan témát a színészi alakítások emelték művészi rangra.

A műsorfüzet mellé egy tekercs vécépapírt kapott a néző, ami használatra alkalmatlan volt ugyan (túl vékony), viszont figyelmeztetett, hogy hagyományos szórakoztatásra, finomkodásra, emelkedettségre ne számítson senki! A szerző sem arról híres, hogy andalító szövegekkel kápráztatta volna el a nagyérdeműt, inkább a bemutatóival okozott botrányokról. A kortárs dráma fiatalon elhunyt fenegyereke általában felizgatta, magára haragította a közönséget és a szakmát; trágár nyelvezetével, lepusztult figuráival és főleg az emberi ürülék körül forgó darabjainak előadásával mindig vihart kavart. Horrorba torkolló művei kíméletlenül lerántják a leplet az emberi gyarlóságról, a gyilkos ösztönökről, a bűnökről, a képmutatásról, az álszentségről; és a bírálatot kevesen tűrik.

Elnöknők

Werner Schwab hőseit a társadalom aljáról válogatta, a vécépucoló és két másik szerencsétlen, magányos, lepusztult figura élete tárult elénk. Az egyik nő folyton a székletről és az eldugult vécécsészék tisztításáról beszélt, a másik kettő csak panaszkodni tudott elfuserált sorsáról, szétesett családjáról, no meg álmodozni. A széklet mint központi téma a színpadon elég naturalisztikus megoldásnak tűnt, másrészt az egész fogyasztói társadalomról mondott kíméletlen kritikát. Erna kemény asszony, erkölcscsősz, szentfazék volt. Saját magát is próbálta megrendszabályozni, szebb jövőről álmodott. Kara Tünde mélyen átélt, hiteles figurát formált. Grete a távolba szakadt lánya helyett kutyájáról gondoskodott, nagy életet élhetett valamikor, sok férfit kipróbált. Mindketten küzdöttek a magány és az öregség ellen. Bede-Fazekas Anna a legenergikusabb, legelszántabb asszonyság bonyolult életét, jellemét remekül építette fel. Mariedl bigott vallásos, apácás, hisztérikus, beteges. Dobó Katáé volt a legnehezebb szerep, a sérült, sokszor önkívületben őrjöngő lányt színre vinni fizikailag, lelkileg is óriási feladat lehetett, eddigi legjobb békéscsabai alakítását nyújtotta.

A tömény őrület ellenére emlékezetes előadás született, a szellemes nyelvnek, humornak, a rendezésnek és főleg a kiváló színészi játéknak köszönhetően. A három nagyszerű színésznőnek sikerült a horror mögött megmutatni az embert, a sorstragédiát. Ez a darab megszólította a nézőt, hogy mélyebbre lásson a felszínnél és elgondolkodjon azon, amivel szembesül. Együttérzést keltett, de óvatosságra is intett: senki ne süllyedjen ilyen mélyre, ne zárkózzon el a világtól, s ne próbáljon elnökösködni saját kis szemétdombján! Mert egy ilyen élet annyit sem ér, mint aminek kitörlésére a tekercs papírt használjuk - ha elég vastag, legalább háromrétegű.

A Szomszédolás című programsorozatban a szerb kultúra hónapját januárban tartották a Jókai színházban. Zenés ősbemutatót láthatott a békéscsabai közönség, az irodalmi Nobel-díjas szerb szerző, Ivo Andric Aska és a farkas című családi meséjét Zalán Tibor írta át színpadra.

A családi színház hagyományát követve gyermekeknek, szülőknek és nagyszülőknek készült a produkció, és persze a zenés műfaj, a musicalek rajongóinak is. A kis bárány álmáról szóló meséből tanulságos és szórakoztató történetet kerekített Zalán Tibor, a darabot kellemes zene, szellemes dalszövegek tették élvezetessé.  Az előadást Hernyák György, a vajdasági színjátszás ismert képviselője rendezte, és a békéscsabai társulat mellett két vendégművész lépett fel, Aska szerepében Gál Elvira, a Farkas bőrében pedig Katkó Ferenc. Mellettük Fehér Tímea és Bányai Ágota játszott még jelentősebb szerepeket.

Aska

Figyelemre méltó, hogy a Jókai Színház 2009-2010-es évadának hét bemutató előadása közül kettő is mesejáték, ami egyrészt azt a hagyományt követi, hogy ebben a teátrumban kiemelten kezelik a gyermekeket és az ifjabb korosztályokat, mint a jövő nemzedékének közönségét. Másrészt jelzi a két mesedarab műsorra tűzése, hogy fontos szempont az úgynevezett családi színház megvalósítása, amikor szülő, nagyszülő, kisebb és nagyobb testvér együtt látogathatja az előadásokat. A közös program külön élményt nyújt, s persze a mesedarabok művészi színvonalára érdemes külön figyelmet fordítani.

A történelem csak ürügyként szolgált, szereplőivel a mának tartott görbe tükröt a Jókai Színház márciusban, a horvát kultúra hónapjában. Trenk báró kalandjainak felmutatásába a teljes társulatot és művészi eszköztárat bevetették, hogy látványos és szókimondó előadással szórakoztassák a békéscsabai közönséget.

A klasszikusokon nem szokás számon kérni a valóságot, aki színházba megy, nem a történelmet lapozza fel, nem is dokumentumjátékot vár. A kortárs szerzők szerint a hagyományos drámával már nehéz újat, igazat mondani, hatásosabb a gúny, az irónia, a groteszk. A parabola pedig példabeszéd, erkölcsi, filozófiai igazságokra világít rá költői köntösben. Tahir Mujičić, Boris Senker és Nino Škrabe Trenk, avagy a vad báró című népszínművének Soós Péter rendezte előadása tanmese volt; igazi groteszk parabola, amelyben emberi gyengéket, elhajlásokat nagyított fel író és rendező. S nem az volt a lényeg, hogy Mária Terézia milyen kormányzati reformokat valósított meg, miközben húsz évig háborúban állt és 16 gyermeket szült. Érdekesebb volt, hogy a pletykáknak, legendáknak köszönhetően szexmániás, férfifaló szörnyetegként ismeri az utókor. Trenk báró, később ezredes is inkább kicsapongó életmódjáról, kalandjairól vált híressé, nem katonai érdemeiért.

Trenk

A legendák tehát mindig izgalmasabbak, mint a tények! Ezt láttuk az előadásban is. Mária Terézia császár- és királynő pandúrezredeséről, Trenkről azt híresztelték, hogy vad, vakmerő, betyár, kezéhez vér tapad, és igazi hősszerelmes, hódító. Aztán kiderült, ezt írták róla, mert az uralkodó így rendelte, ezen dolgozott az egész titkosszolgálat, a báró szolgája, Pavao és Königseck kancellár is. Miközben a néző láthatta, hogy ez az ezredes nem is olyan katonás, inkább finomlelkű, álmodozó, a könyveket falta. S mire a darab végére eljutott Mária Terézia udvarába, már csak önmaga árnyéka, szánalmas fickó volt. Pindroch Csaba elegáns csapatjátékosnak bizonyult, nem telepedett rá a társulatra; kifejezetten kedves, jóra való, szerethető figurát alakított.

A bővérű, szerelemben telhetetlen asszonyság pedig a vad báróról álmodozott rózsaszínű baldachinos ágyában, aminek bejárata nagyon egyértelműen jelezte, mi körül forog Mária Terézia képzelete, milyen befolyásra intéződtek fontos államügyek. Kara Tünde játékában minden kellék ellenére megőrzött egy jó adag eleganciát és méltóságot, ettől lett jó. Königseck a nagy kerítő, aljas, összetett figura volt: feljegyezte Trenk viselt dolgait, szerelmi kalandokra csábította a vérbő uralkodónőt, úgy, ahogyan érdekei diktálták. Bartus Gyula kissé erőtlennek tűnt a cárnő bizalmasának szerepében. Minden lány és asszony Trenkről álmodozott, pedig az ezredesnek tulajdonított hőstetteket Pavao pandúr hajtotta végre: hódított, rabolt és ölt, aztán jelentette, hogy mindezt Trenk tette. Pavao is a bécsi udvar besúgójaként működött, így még gazdáját is átverte. Kívülről Sancho Panza-figurának látszott, de a gonosz lakozott benne. Csomós Lajos minden udvari ármány, cselszövés és intrika mozgatórugója, a gátlástalan végrehajtó, a hidegvérű gyilkos szerepében emlékezetes alakítást nyújtott.

A horvát kultúra hónapjának nyitánya fergeteges komédiát ígért, ám az előadás nem hozott átütő sikert, csak mérsékelt tapsot. Oka lehetett ennek, hogy a színpadra vitt történet szövegtenger maradt, az előadás vontatottá vált.

(...)

A teljes szöveg a 2010/4-es Bárkában olvasható.