Darvay Nagy Adrienne:

Claudiusok kora

Hamlet a harmadik évezred első évtizedében, Közép-Kelet-Európában

A drámairodalom első „modern emberének", a Shakespeare-i életmű talán legösszetettebb jellemének színpadi története jószerivel összefonódott a Közép-Kelet-Európában élő nemzetek történelmével. A Hamletben játszani örömteli érzés, de hol van ez attól, mint a Hamletet játszani! Az igazi sztárszerepet, amely mögött az összes többi egyszerűen eltörpül. Beleértve a Királyt is, aki ráadásként több évtized, sőt század színpadi kánonjában pusztán az abszolút rossz, amolyan „fordított Káin-parafrázis" maradt. Vérnősző trónbitorló, zsarnok, részeges gyilkos. Miközben persze senki nem tudhatja, hogy a bátyjáról, a már kísértetként bolyongó öreg Hamlet királyról ugyanezt életében nem lehetett volna-e szintúgy elmondani. Arról a Szellemről, akinek kétes parancsára a család többi tagjához jottányit sem hasonlító egyetemista királyfi a szemünk láttára fordul ki önmagából, és válik sorozatgyilkossá.

Claudius esetében úgy tűnik, még most is kísért Schröder német átirata, amelyen keresztül a kelet-európai színházak annak idején először találkozhattak Hamlettel a saját anyanyelvükön. Ámbár már hosszú ideje eredetiből fordítják a darabot, Shakespeare pedig biztosan nem csupán egy monodrámára akarta leszűkíteni legterjedelmesebb színművét. Ahogy az sem lehet véletlen, hogy a címszereplőn kívül a szerző egyedül a Királyt játszó színésznek írt a tragédiában belső monológot. Claudius imája ráadásul a mű dramaturgiai csúcspontja - közvetlenül a dráma mértani középpontjában lévő „színház a színházban" után.

Nem csupán a „Ham-let" - kb. 'ripacskodj!' - beszélő név. A latin „claudicare", azaz 'sántítani' igéből származó Claudius is az. Elsősorban azonban nem testi, hanem jellembéli fogyatékra utal, ami amorális világunkban borzasztóan aktuális.

Talán szimbolikusnak is tekinthető, hogy a kilencvenes évek magyar Claudiusait a nyolcvanas esztendők Hamletjei játszották a ma már európai uniós tag Magyarországon. S ez a példa ismétlődik meg a 21. században, Romániában is Bocsárdi László az év elején bemutatott bukaresti rendezésének „királyával". Sorin Leoveanu ugyanis nyolc évvel korábban Vlad Mugur legutolsó munkájának címszerepét játszotta.

Bocsárdi Claudiusa abszolút ellentéte az általa meggyilkolt értelmiségi báty ifjabb tükörképének, a koravén filozófus Hamletnek. Inkább egy mai keresztapára emlékeztet. Külsőleg is: fiatal, kopasz, izmos, íjas, tetovált. Gátlástalan. A gyilkosságot megengedett eszköznek tekinti, hogy elérje, amit helyesnek ítél. Elődjét gyengének tartotta, tehát eltette láb alól. Fiatal sógornőjét meg akarta kapni, ezért - özvegyasszonyként - elvette feleségül. Szexuálisan túlfűtött férj. Ám olyan főnök, aki egy tárgyaláshoz felöltözik. S már nem csókoltat kezet, inkább kezet szorít. Amorális ösztönember, így soha nem értheti meg a moralista értelmiségit. De megpróbálja - minden módon. Szép szóval, majd eszközemberek útján. Addig nincs is semmi baja, amíg a színházban ő maga nem szembesül a saját tükörképével. S mert vallásos, a megvilágosodás és a gyónás iszonyú szenvedést okoz neki. Valódi lelki és fizikai kínok között kárhozik el - ettől kezdve azonban nem zsigerből, de hideg fejjel likvidál...

Nagyon más ez a felfogás, mint a Kolozsvári Nemzeti Színházé 2001-ben. Egy hónappal a halála előtt Vlad Mugur merész, már-már extravagáns, sőt morbid szemléletű előadása hangsúlyozottan az ezredforduló moráljából kiforgatott, őrült világáról szólt. Építkezésen játszódott, de azt nem lehetett tudni, hogy rekonstrukció vagy renoválás, esetleg egy teljesen új építmény készül-e itt...

A kolozsvári előadás Claudiusa - Bogdán Zsolt első román nyelvű szerepe - nárcizmusra hajló, önelégült, alamuszi szépfiú, akihez szintén jól illik ugyancsak fiatal, felszínes, mai „szőke nő" hitvese. Mugur előadásának is Az egérfogó-jelenet a kulcsa. Ám inkább a királynőt hozza ki a sodrából, Claudius a társadalmi elvárásoknak megfelelően fegyelmezett, egyetlen kézmozdulattal nyugtatja le szerelmét. (Ujján azonban fenyegetően villog a gyűrű, amelyik a mérget tartalmazza...) Ám mihelyt egyedül marad, leveti látszólag szenvtelen álarcát, igazi latinos szenvedély keríti hatalmába, és gyötrelmesen fohászkodik. Claudius fölött pedig a gyilkosságra készülő szomorú bohóc Hamlet jelenik meg, s Leoveanu a latinul imádkozó Bogdánnal párhuzamosan mondja a monológját románul. Az egyszerre elhangzó szövegtestek összeolvadtak és a duett crescendóban csúcsosodott ki, miközben a két ellenség, a mostohaapa és a fiú fenyegető árnyéka rávetült a közben leengedett falra. Borzasztóan szép imaginárius szimfónia!

Claudius imáját plasztikusan képezte le a zalaegerszegi Hamlet is, amelyet a 2008/2009-es évadban mutattak be. Bagó Bertalan rendezése Hamlet kamasz lelkületét állította középpontba. Vele szemben a magas, jó megjelenésű Király lezser aranyifjú, akinek divatos öltözködése is könnyedségét hangsúlyozza. Gyónása előtt viszont egy színes, nagyon hosszú, uszályszerű palástot húz maga után. Amíg fél-füllel, idegesen Poloniust hallgatja, körbe járkál, végül az összehúzott textíliával szűk középpontot jelöl ki magának, melybe szoborszerűen, mint egy kígyó csavarodik bele. Így kezdi el az imát, de annak sikertelensége következtében „levedlik", és egyetlen ágyékkötőben igyekszik visszatalálni Istenhez, majd teljes testével hason a földhöz tapad. Dánul imádkozik, míg felette a gyilkolásra kész Hamlet mondja magyar szövegét, ezek egybecsengése pedig egyfajta zenei disszonanciát eredményez. A kígyó a Sötétség fejedelmét jelképezi az egyiptomiaknál. S nem véletlen, hogy innentől a jéghideg, fáraószerű Király dekorativitása már nélkülöz minden humánus jelleget.

A híres angol színész Michael Pennington, aki eddigi pályafutása során a dán királyfi tragédiájának minden fontos férfiszerepét eljátszotta, remek Hamlet-kézikönyvében azt írja, hogy miután Claudius az igazi dramaturgiai konfliktus és az ellenfelek egyensúlya érdekében Hamlettel egyenrangú partnert igényel, csak olyan színészre illik bízni, aki már kapott nagy Shakespeare-főszerepet a társulatban. Érdekes módon, a közép-kelet-európai Claudiusok zöme III. Richárdot is játssza. Így a zalaegerszegi Szegezdi Róbert és a kolozsvári Bogdán Zsolt csakúgy, mint a prágai Divadlo v Celetné Hamletjének Királya.

A cseh Jan Potmesil azonban döbbenetesen másfajta Claudiust formál, mint kollégái. Ugyanis a feltűnően jóképű (és a többi „királyhoz" hasonlóan sötétbarna, inkább fekete hajú) színész 23 éves korában egy baleset következtében megbénult, 1989 óta kerekes székhez van kötve, tehát ebben az egyébként hagyományos, kosztümös előadásban is így játszik. Testi fogyatéka viszont aláhúzza Claudius kiszolgáltatottságát. Nyilvánvalóan a Királynőé a domináns szerep: először Gertrude fogadja például Rosencrantzot és Guildensternt is, amíg a király átül a trónra. Így különösen felemás érzést kelt a nézőben Claudius imája, hiszen Potmesil kizuhan, pontosabban kitépi magát a kerekes székből, és magatehetetlenül fekszik a földön, miközben felette megjelenik az ép, kicsattanóan egészséges, kamasz Hamlet, hogy végezzen vele. Talán az új király bátyja elleni merényletének kiváltó oka lehetett a bénasága miatti fájdalmas mellőzöttsége, illetve az ebből fakadó hátrányok következtében felgyűlt gyilkos dühe is, azonban az előadásban elég sok a következetlenség, s valójában - az ugyancsak Jakub Spalek rendezte III. Richárddal ellentétben - a 2005-ös Hamlet kissé erőtlenül sikerült Prágában.

A csehek egyébként szintén gyakran és szívesen viszik színre a dán királyfi tragédiáját. Az ezredfordulós két évadban - egy bábjátékot és egy rock-operát is beleértve - nem kevesebb, mint nyolc új Hamlet született náluk. A 2005/2006-os szezonban sem csak a Divadlo v Celetné produkciója volt az egyetlen. A Dejvické Divadloban például Miroslav Krobot olyan adaptációt rendezett, ami egy tanáriban vagy sportklub-szerű szertárban játszódó „hétköznapi", többszörös belső feszültségekkel terhes családi drámáról szól. A Gertrude-hoz korban és habitusban is jobban illő, inkább pedagógusigazgató, mint király Claudius az amatőr nyugdíjas előadás nyomán - amit pusztán azért hagy ott, mert nem bírja az éktelen ripacskodást - szemtől szemben „vallja be bűnét" magának Hamletnek. Ilyesformán viszont a bűnbánat „igazságtartalma" még jobban megkérdőjeleződik, hisz inkább az ad hoc darab esztétikumára vonatkoztatható.

Tájainkon a harmadik évezred első évtizedében mintha Claudius értelmezése és megjelenítése rendezőnek és színésznek egyaránt izgalmasabb kihívást jelentene, mint a korábbi időszakokban.

A szlovákiai Nyitrán a magyarországi Alföldi Róbert posztmodern Hamlet-rendezésében az izgága Hamlet valódi ellenfele az ördögien manőverező Fortinbras, aki - a legmodernebb virtuális és kommunikációs vívmányokat, valamint a többszörösen hátrányos helyzetű kamasz zűrös lelkivilágát egyaránt eszközül használva - megszerzi a hatalmat „Dánia" felett. A néző egy valódi thriller izgalmát élhette át 2001-ben, nem sokkal szeptember 11-e előtt. Az előadásban minden torz cselekedet a legapróbb részletig indokolt. Az éltesebb korú Gertrude fiával majdnem egy idős új férje, a gyilkosként és puccsistaként féktelen Claudius valójában bizonytalan, frusztrált puhány, aki az Egérfogó-jelenetben - Hamlet unszolására - szinte bábként saját maga „játssza el" önmagát a szex-lebujok orgiáira emlékeztető performance-ben. Az impotens, Ödipusz-komplexusos ifjú király a nagyjelenetében sincs egyedül: a hálószobában a bűntárs Királynőhöz simulva, meztelenül igyekszik imádkozni. Hamlet pedig ugyanitt célt tévesztve lövi le az ágy alá bújt Poloniusné asszonyt.

Hasonlóan nagyon mai a 2007/2008-as évadban Monika Peckiewicz szado-mazochista Hamlet felfogása a wroclawi Teatr Polskiban. Ebben a „végzetet" egy kád képviseli: itt mondja el Hamlet a nagymonológját öngyilkosságra készülődve, s ugyanide fojtja bele Opheliát Horatio az előadás végén. Claudius jól fésült, rendkívül merev, rigorózus bürokratának tűnik, aki a bűnbánó ima alatt anyaszült meztelenre vetkőzik, és a megtisztulás szándékát hangsúlyozandó ül bele az említett fürdőkádba. Amikor Laertes váratlanul rátámad, csupaszon, kiszolgáltatottan, szűkölve menekül, mint egy űzött állat.

Természetesen az igazán jelentős kosztümös Shakespeare-produkciók is a harmadik évezred elejéről szólnak. A romániai multikulturális Temesvár magyar színházában, 2003-ban bemutatott Hamlet például valamikor az 1900-as évek elején, a „boldog békeidőkben" játszódik, s ennek a kornak a friss találmányait használja fel, vagyis az ipari forradalom több, akkor még újnak számító, de már bevált technikai vívmánya kap fontos dramaturgiai szerepet. Elsősorban a vasút valóságos és szimbolikus értelmére épít. A vonatozásra utaló eszközök a fiatal, energikus, kemény, inkább hadvezér, mint koronás fő imájánál is fontos szerepet játszanak. Claudius, akit valóban megráz, hogy nem tud imádkozni, és tehetetlen dühében (akárcsak Leoveanu Bukarestben) saját lábát ütve-verve igyekszik térdre kényszeríteni önmagát, végül kimerülten és reményvesztetten zuhan a sínek közé. Hamlet ekkor akarja legázolni egy kocsival, s már ellensége felett áll, amikor meggondolja magát. Claudius keserves sírással felérő nevetése közben pedig az ellenségek a járgány két oldaláról konfrontálódnak - s a király kerekedik felül...

A Nyugati pályaudvar ceglédi várótermében látott budapesti vendégjáték-sorozat után az egyik kritikus szerint: „Demeter András Claudiusa nem gazember, nem is összetett jellemű reneszánsz uralkodó, hanem éppen a mindent lehet szabadságától megrémült, ám a bűnbánat vigaszát már nem lelő ember. Több mint Hamlet nagybátyja vagy ellensége: a dán király Frunza értelmezésében a dán királyfi egyik lehetősége." (Horváth Csaba: Közép-Európai reneszánsz - Heti Válasz, 2003. december 5.)

Úgy látszik, e holtvágányra siklott világban zűrzavaros korunkra tényleg leginkább a Claudiusok nyomják rá a bélyegüket, a Hamletek ellenben eljelentéktelenedtek, és - az élet-halál nagy kérdésein filozofáló, tétova, melankolikus értelmiségiből - határozatlan, de durva, a gyengékkel erőszakoskodó, enervált mai akciófilm-figurákká váltak.

Az első magyar nyelvű Hamlet-premier 210. évfordulójára időzített budapesti vendégjáték címében (Hamlet a Nyugatiban) a rendkívüli helyszínen kívül szimbolikus értelemben benne foglaltatott az aktuális helyzet is, miszerint az EU-ba való belépésre várakozó Románia tehetséges, fiatal magyar társulata - kiegészülvén román, német és itthoni szereplőkkel - e „nyugati" értékeket és közép-európai szellemiséget tükröző produkciójával a Nyugati várójában szintúgy számít az európai csatlakozáshoz zöld utat kapott magyarországiak érdeklődésére. S jó lett volna, ha épp a következő évben, a temesváriak el tudták volna fogadni a gdanski Shakespeare Fesztiválra szóló meghívást is. Ám végül az immár Európai Unióhoz tartozó Lengyelország történelmének legendás hajógyárában (ahol a romániai magyar társulat anyagi okokból mégsem játszhatott) Jan Klata a Teatr Wybrzeże társulatával, „H" címen egy olyan Hamletet vitt színre, melyben - Bocsárdi László bukaresti rendezéséhez hasonlóan - Hamlet és Claudius egyenrangú ellenfelek.

A teljes gyárcsarnokot, udvart bejátszották, sőt még az óceánba is jutott jelenet. A helyszín olyan, mint egy sporttelep. Ezt támasztották alá a fehér jelmezek is. Az örökké indignált, búval bélelt, koravén Hamlettel szemben a középkorú Claudius (Grzegorz Gzyl) látszólag amolyan „jó fej", aki imád élni, versenyezni, megfelelni a kihívásoknak, karban tartani a testét - korban is hozzáillő, sportlady nejével együtt, akivel néha közösen edzenek. Nem akar megöregedni, és mindent maximális tökélyre vinne. Az első gyűlésen borkóstolót tart, és még az antialkoholistáknak is összefut szájukban a nyál attól a negyedórás oktatástól, midőn gurgulázó franciasággal, igazi gurmand módjára ízlelgeti nem csupán a borokat, de az elnevezésüket is. Majd hirtelen felpattan az asztal tetejére, és rajongóit egy valóban nagyszerű break-dance-szel kápráztatja el. Sőt, amikor Rosencrantz és Guildenstern megérkezik, és maguk is bemutatnak egy hip-hopot, a ruganyos, könnyed Claudius csatlakozik hozzájuk, és a két diszkó-királynál is királyabb. Egészen addig nem is változik a derűs kép, amíg a Gonzago megöletésén szundikáló férfi fel nem riad a fényre, és meg nem világosodik. Ám onnantól csak kudarcélmények érik: magányos táncának bonyolultabb lépéssorozata ugyanúgy nem jön össze, ahogy sikertelen a gyötrődő fohász is a templomban. S bizony ettől kezdve a lengyel főnök tényleg nem több mint egy hidegen kegyetlen egyszerű hóhér, aki megveti a fair playt.

A harmadik évezred első dekádja még ugyan nem telt le, mégis úgy tűnik, hogy ez Közép-Kelet-Európában bizony a Claudiusok kora: zaklatott, egyszerre hívő és a végletekig kíméletlen, érzelmes, gátlástalan, és egyáltalán nem stílusos...

Megjelent a Bárka 2009/5. számában

Főoldal