Sztakó Zsolt

Történelem a más szemével

„A csehek, lengyelek és magyarok bizonyos értelemben »telítve« vannak a történelemmel, sőt, egyes vélemények szerint történelmük »betegei«, míg a szlovákoknak sose volt »szenvedélyük« a történelem."

Lubomír Lipták: Száz évnél hosszabb évszázad

Kezdjük egy kicsit primitív viccel. Egy férfi bemegy a könyvtárba Szlovákiában, és valamilyen könyvet keres a történelemről, mire a könyvtáros: menjen csak haza nyugodtan, én majd elküldöm magának sms-ben.

Ez a vicc, amellett, hogy azt a hamis nézetet próbálja sugallni, hogy a szlovák egy múlt nélküli nemzet, abban is téved, hogy az államiság lenne a történelem előfeltétele. Egyébként az se baj, ha egy nép államisága nem ezer évre nyúlik vissza, hanem csupán pár évtizedre, ugyanis a történelem nemcsak dicső, hanem kevésbé dicső fejezetekből is áll, amelyek aztán fölöttébb alkalmasak előítéletek gyártására. A magyarság történelmében ilyen a kalandozások kora néven ismert időszak, amikor Nyugat-Európában így imádkoztak: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!", és ez vezetett aztán annak a nézetnek a kialakulásához, hogy a magyarok egy civilizálatlan, barbár horda, amely Ázsiából jött, s hogy a magyarság idegen test Európában. Ez a vélemény máig hatóan kísért, legújabban a primitív szlovák nacionalizmus ezt úgy fogalmazza meg: „Madari za Dunaj!" - Magyarok a Duna mögé! (értsd, vissza Ázsiába).

A kötet azért is izgalmas, mert évek óta ülésezik a szlovák-magyar történészbizottság, hogy közös nevezőre jusson a történelem kérdéseiben (pedig szerintem az is elég lenne, ha simán csak tiszteletben tartanánk egymás véleményét). Ennyi bevezető után térjünk rá a könyvre, amelynek már a címe is idézet, egy sajnos meg nem nevezett szlovák politikustól, aki még 1901-ben mondta a XX. századról: „a kemény harcok, igazság és tévhitek, sötétség és világosság, szabadság és zsarnokság küzdelme lesz ez az évszázad."

A kötet tanulmányai tehát Szlovákia elmúlt száz évét tekintik át, és ez az évszázadnyi történelem, legalábbis annak első felében, bizony gyakran összefonódott a magyar történelemmel, ha egyenesen nem ugyanaz volt! És bár azóta két külön államról van szó, de mégis az az ember érzése, hogy szinte ugyanazt a történelmet éljük azóta is. Mert Lubomír Lipták szlovák történész ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, amelyeket egy magyar kollégája is feltehetne.

Például „a kisebbik rossz" politikai taktikája történelmünkben nem újdonság, inkább bevett gyakorlat a maga sajátos tragikus következményeivel együtt.

Ezt a mondatot írhatta volna magyar szerző is.

A kötet egyik tanulmánya a szlovák állam második világháborús részvételét veszi górcső alá (amikor is ugyanazok voltak a szövetségesei a két országnak, habár homlokegyenest mások voltak az érdekeik - ez is egyike a közép-európai történelem abszurdjainak), csakhogy akkor Szlovákiának még annyi mozgástere se volt, mint hazánknak, hiszen a nyugati szövetségesek német kreálmánynak tekintették, és még csak el se ismerték államukat.

A szerző egy hosszabb tanulmányban foglalkozik Gustav Husák pályájával. Még párhuzamot is felfedez közte, Kádár János, valamint Vladimir Gomulka lengyel pártfőtitkár között. Nevezetesen azt, hogy az ötvenes években mindhárman megtapasztalhatták belülről is az elvtársi börtönöket, és meggyőződhettek elvtársaik hatékonyságáról ebben a műfajban. Én pedig hadd egészítsem ki ezt azzal, hogy mindnyájan forradalmi helyzetben kerültek pártjuk élére.

A legizgalmasabb részek azok, amelyekben a nemzetiségi kérdést tárgyalja a szerző. Ami ebben az ügyben a két ország között ma folyik, az leginkább a süketek párbeszédéhez hasonlít, amikor is ketten mondják a magukét, anélkül, hogy figyelnének a másikra.

Én most csak szemezgettem Lubomír Lipták könyvének témái közül, de a kötet ennél sokkal több kérdést vet fel, amelyeket érdemes továbbgondolni egy történelem iránt érdeklődő olvasónak, aki nem csupán a saját meggyőződését hajtogatja mániákusan - gondoljunk csak Trianonra - hanem hajlandó más véleményt is megismerni.

Lubomír Lipták: Száz évnél hosszabb évszázad, Kalligram, 2000