Ayhan Gökhan:

Spiró György: Tavaszi tárlat

Ötvenhatos regény szerencsére van szép számmal. Rögtön megemlíthető Karátson Gábor nagyprózája vagy Bereményi Géza Eldorádója. Az eddig megjelent, a forradalomhoz és az azt követő megtorláshoz kapcsolódó írások nagy részénél a főszerep a forradalom hőseire, áldozataira korlátozódik. De mi történik olyan esetben, amikor a hősként aposztrofált szereplő semmiképp nem köthető az októberi eseményekhez, annál inkább nem, mert fizikai körülményei megakadályozták ebben?

Spiró György regényében egy Fátray Gyula nevű gépészmérnök áll látszólag a középpontban, aki a forradalom egész ideje alatt a Rókus kórházban feküdt és onnan kikerülve sem élte meg tragédiaként annak leverését. Hithű kommunista, a feleségével és a baráti körével együtt. A történetben egyre beljebb menve a megtorlás korai idején a kommunista gépezetbe nyer a szíves olvasó bepillantást. Fátray Gyula hiába nem vett részt semmiben, az újságban róla megjelent elítélő és őt gyanúba keverő  cikk az első nyitánya az ellene indított koncepciós per kezdetének. Hiába igyekszik orvosi igazolást szerezni, sehol nem kap segítséget, a gyárban, ahol dolgozik, saját munkatársai vallanak ellene és súlyosan megrágalmazzák. Már végképp elvesztené a talajt a lába alól és beállna a megtorlás első áldozatai közé, ha egy véletlen találkozás meg nem oldaná kilátástalan helyzetét.

Spiró leírásaiban visszafogottan bőbeszédű, leleményessége a regényben megteremtett hangulatban rejlik. Tökéletesen ábrázolja az ötvenes évek szűk és fullasztó levegőjét, párbeszédeiben a rendszert működtetők alakja a valósághoz híven rajzolódik ki és kap némi ironikus fényt. A főszereplő jelentéktelen, egyáltalán nem szerethető alakja a szürke hétköznapiság, a megalkuvás méltó szimbóluma. Őt követi a többi „korunk hőse", akik a szemük becsukták és nem emelték fel a szavuk az igazságtalanság ellen, mintha a tüdejük nem bírta volna jól a szabad levegőt. Spiró György egy helyütt azt az érzést keltette bennem, az ötvenes évek, egészében a magyarországi kommunizmus problematikáján túl a jelen tévedésekig, bajokig ellát és szigorúan reflektál azokra. „Miért lehet nálunk bármilyen galádságot elkövetni, függetlenül attól, milyen a rendszer? Mitől van az, hogy nálunk mindig a söpredék kerekedik felül? Mindegy, hogy feudalizmus, szocializmus van-e éppen, mindegy, kik a megszállóink, sőt az sem jó, ha magunk szálljuk meg magunkat: a gonosz és tehetségtelen akarnokok újra meg újra felülkerekednek, és tönkreteszik, amit mások vérrel- verítékkel létrehoztak."

A Tavaszi tárlat csak külön érdekesség a regényben, felvázolva az abban az időben zajló képző- vagy bármilyen művészet körül zajló pártérdekek hangsúlyos jelenlétét, a művészet és a politika egymásba folyását. A regény nem zárul happy enddel, nincs benne megtisztulási folyamat, a zárómondatok közül emelném ki a következő szakaszt, mely hitelességét filmfelvétel is tanúsítja. „Elképesztő tömeg volt! Ennyi ember soha nem gyűlt össze Budapesten, sem a felszabadulás előtt, sem utána. Óriási demonstráció volt ez a Kádár-kormány mellett, ezt talán a vezetők sem várták." 1957. május 1-jén vagyunk, „hősünk" ott vonul a tömeggel a Hősök terén. (Kádár János beszéde 1957. május 1-jén.) Spiró ennél lehangolóbb képpel nem is zárhatta volna regényét, amit mindenki tanulságára és megdöbbenésére ajánlok figyelemmel.

Spiró György: Tavaszi tárlat. Magvető, Budapest, 2010.