Darvasi Ferenc

A Jelenkor folyóirat 2010/6-os számáról

Az irodalmi lapok elég mostohán kezelik általában a „harmadik műnemet". Drámákról - és színházi előadásokról - a legritkább esetben írtak egész a legutóbbi időkig folyóiratainkban. Napjainkra változott a helyzet, most pusztán a miskolci Műútat, a nyíregyházi A Vörös Postakocsit és saját magunkat, a Bárkát említeném meg. Ezekben az orgánumokban interjúkat, előadáskritikákat, fesztiválbeszámolókat is olvashatunk. Drámaközlésre is ritkán kerül sor (a teátrumi lapok közül a Színházban jönnek le folyamatosan színművek), az Alföldben találkozhattunk például ilyesmivel, vagy a Bárkában. (Az ilyesminek persze nyilván terjedelmi korlátai vannak.) És van egy folyóirat, amelyről eddig nem tettem említést, és amely kétségtelenül élen jár az irodalom és a színház közti párbeszéd megteremtésében: a Jelenkor.

Hagyománnyá vált, hogy a pécsi székhelyű folyóirat aktuális évi 6. számát mindig a színháznak, a drámáknak szentelik a szerkesztők. Természetesen nem esetlegesen alakult úgy, hogy éppen a júniusi számot: hiszen ekkor van Pécsen az Országos Színházi Találkozó. Az idei hatos szám is tele van izgalmasabbnál izgalmasabb publikációkkal. Nem szoktam az elejétől a végéig elolvasni egy lapszámot - ilyet utoljára az Ex Symposion folyóirat egyik kiadványánál tettem, amikor Tar Sándor köré szervezték az írásokat; az sem ma volt... Most mégis azt mondom, hogy a Jelenkornak annyira erős ez a lapszáma, hogy akár arra is alkalmas, hogy az ember ne hagyjon ki belőle semmit, végigszemlézze.

Mindjárt a felütés remek, nem lehet eléggé dicsérni, ha egy lap fel meri vállalni egy dráma közlését. Háy János Nehéz című színjátéka áll az írások élén. Háynak van egy remek drámakötete, A Gézagyerek (benne a zseniális címadó művel, aminek nagy esélye van rá, hogy évtizedekkel később is színpadra állítsák, érvényes legyen), darabjait játszották, játsszák - mégis, kételkedve, gyanakodva fogadhatjuk új szövegét, hiszen az említett kötet azt is mutatta, hogy új utat kellene keresnie a szerzőnek, mintha a négy darabban használt beszédmód már nem tűnne folytathatónak. Nos, a Nehéz nyelve nemigen különbözik az előzőekétől. A hősök korábbi Háy-szövegekből már ismerősek lehetnek. Emlegették már ezt a faluból felkerült figurát, Gabit, aki bekerül a Kertészetire tanárnak - annak bizonyítékaként, hogy egy vidéki is csinálhat karriert, még ha csak eleve ilyen vidékieknek fenntartott szakon is... Ez a két felvonásos textus most az ő életére koncentrál.

Amolyan two in one a darab: első felvonása gyakorlatilag egy monodráma, Gabi ücsörög az asztalnál, és bár anyja jelen van, ő monologizál végig. Maga a szöveg élvezetes, de ember legyen a talpán az a színész, aki életet lehel ezekbe a leírva természetesen működő sorokba, aki fenntartja a figyelmét a nézőknek majd - ugyanis a monológ számtalan visszatérő elemet tartalmaz, a szerző mintha éppen az örök változatlanságra, ismétlődésre (és a falusi nihilre; arra, hogy nem történik semmi) akarná felhívni a figyelmet, többször is ugyanolyan szituációkat vázol fel. A második felvonás jó húzása egyébként, hogy éppen az derül ki, nem mindig ugyanaz történik - és amikor valami máshogy esik meg, mint azelőtt, az gyökeresen megváltoztatja a hős sorsát. A második rész Gabi múltjába kalauzol el (ilyenképpen analitikus jellegű), munkahelyére, magánéletére helyezve a hangsúlyt. Megjelennek kollégái, felesége. Családi élete hajaz A Pityu bácsi fia c. darabban szereplő Pityu bácsiéra, nem sok újdonságot mutat ahhoz képest. A nagyobb városból a vidékre való visszaköltözés tematikáját pedig A gyerek című regényében írta meg korábban az alkotó. Bár ott egy vidékről felkerült munkás nem tud megfelelni pesti feleségének, itt meg egy értelmiségi; tehát azért ez bizonyos szempontból egészen más dimenzió.

Ez a Háy-szöveg is az alapvető dolgokra kérdez rá: van-e olyan, hogy sors? Vagy csak a véletlen diktál az életünkben? Egy vidékinek van-e esélye Pesten, vagy determináltan nincs? Egyáltalán: a velünk történő eseményekben fel kellene-e fedeznünk valamiféle logikát? Összességében irodalmi szövegként véleményem szerint jobban működik a Nehéz, mint bemutató alapanyagaként működhet majd. Nem azzal van gondom, hogy az első felvonás monologikus lenne. Hanem azzal, hogy a másodikban felvázolt viszonyok túlságosan vázlatosnak tűnnek, nem érzek igazán kibontott bonyodalmat, konfliktust. Az, hogy valakit kirúgnak a munkahelyéről, elhagy a felesége, civilként nyilván nagyon fájdalmas - ám most nem sikerül olyan erősen megnyitni azt a létfilozófiai - vagy milyennek nevezzem - dimenziót Háynak, ami például A Gézagyereket, A Herner Ferike faterját vagy A Pityu bácsi fiát elemeli attól, hogy pusztán szociodrámaként olvassuk őket. De kívánom, hogy ne legyen igazam, szívesen látnék belőle sikeres bemutatót!

Leginkább Háy-darabja érdekelt a lapszámból, de ha már itt tartunk, néhány szó a többi írásról is. Tarján Tamás a fővárosi, Markó Róbert a vidéki évadról írt tanulmányt. Markóé kérlelhetetlen szigorral és őszinteséggel náspángolja el a színvonal alatti színházakat (például Szolnokot, amely „valóban a véglet, maga a rossz példa, a leglesújtóbb művészi állapotban lévő színház széles e hazában") és előadásokat, nem kegyelmez. Két beszélgetést is olvashatunk: Kovács Dezső színházkritikus, a Kritika folyóirat szerkesztője Fáy Miklóssal, a POSZT idei válogatójával beszélgetett a 20009/2010-es évadról, a válogatás szempontjairól - azért is izgalmas ez a szöveg, mert jól látszik, hogy Kovács és Fáy véleménye néhol egészen eltérő. Csáki Judit a kőszínházak közül évek óta kiemelkedően teljesítő Örkény Színház színésznőjével, Kerekes Évával készített interjút, ezt is csak ajánlani tudom - mint ahogy magát a társulatot is, tessék őket minél többször megnézni, a Katona mellett a legizgalmasabb társulat a kőszínházak között Budapesten.

Tompa Andrea a kortárs magyar színház egyik legkiválóbb darabjáról ír: a Parasztoperát a Pintér Béla Társulat játszotta, most viszont Pécsen, Mohácsi rendezésében is bemutatták; és úgy tűnik, írja Tompa, a Parasztopera életképes így is, tehát bukik az a tétel, hogy Pintér annyira a saját társulatára találja ki a darabokat, hogy azokat máshol felesleges is lenne megrendezni. Nagyon jó ezt hallani, mert ugye egyrészt nagyon örülünk az olyan, kiváló Pintér Béla előadásoknak, mint - az említetten túl - a Gyévuska vagy A sütemények királynője; de jó lenne, ha ezek nem tűnnének majd el a süllyesztőbe, hanem későbbi korok nézői is láthatnák őket, nem csak, mint színháztörténetet emlegethetnénk gyermekeinknek, unokáinknak.

Olvashatunk még a legendás rendező, Ruszt József naplójából részleteket, éspedig azokról a napokról, amikor a társulat Franciaországba ment egy fesztiválra. Mai szemmel nézve szívszorító, ahogy a szocialista országból származó, bezárt ember a kinti - ha nem is feltétlenül sok mindenben jobb, de mindenképpen: másmilyen - világra tekint; és persze színháztörténeti szempontból sem érdektelen a szöveg. A lapszámot Forgách András írása zárja, aki Hans-Thies Lehmann Posztdramatikus színházát ismerteti. Persze, több ez, mint ismertetés, inkább együttgondolkodás, vita, s amennyiben az egy monologikus műfajban lehetséges: diskurzus (a könyvvel). Míg ugyanis Lehmann, mint minden teoretikus, vegytiszta formájában kívánja bemutatni tárgyát, a posztdramatikus színházat, Forgách számára meg „éppen az az izgalmas, ahogyan a kvázi hagyomány  színház és a kvázi posztdramatikus színház átjár egymásba, kölcsönöz egymástól, reflektál a másikra." Sokat beszélünk posztdramatikus színházról ma, a fogalom tisztázása miatt is fontos ez a szöveg, és persze még fontosabb lehet Lehmann könyve.

Nos, nem összegeznék itt a végén, hiszen talán az az eddigiekből is kiderült, hogy a Jelenkor ütős kis számot jelentetett meg júniusban. Színház- és drámakedvelők, tessék megvásárolni!

Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat 2010/6 (Jelenkor Alapítvány, Pécs)