Versek

 

 

 

 

Filip Tamás



Mindenek fölött



Miért is ne tudnék kitalálni egy kő-örvényt,

és feléje gyanútlan közeledő szekeret, az út

minden hajlatát ismerő kocsissal, aki végzete

felé hajt, mert nem tudja, hogy megőrült a táj.

Engedem, hogy magába szippantsa a forgás.

Vagy egy embert, aki a fény pengéivel

akarja meghámozni a porban fürdő aranyalmákat,

édes tengert, ahogy bőségszaruját a sós

partokra önti, vagy azt, hogy miközben

karnyújtásnyira tőlünk cammog egy vonat,

minket fest Van Gogh,

és nem kéri, hogy maradjunk mozdulatlanok,

engedi, hogy azt tegyük, amihez kedvünk van;

más dolog, hogy kedvünk van mozdulatlanul ülni,

és nézni, ahogy az ég levegőt vesz, és vonatfüstöt

lélegez ki, szabálytalan, mégis nyugodt ütemben,

füstöt, mely annyira szétterül, hogy csak

a festő lát keresztül rajta. Dolgozik tovább

a képen, mi már nem vagyunk ott, majd

csak százhúsz év múlva térünk vissza, s

akkor megnézzük, mire jutott velünk.




Ők az erősebbek



Életben tart a vers - már ez is

micsoda fellengzős hazugság, erre

ráteszek még egy lapáttal, mintha

tényleg verset akarnék írni: egy jó

szó magával húz, haza a magasba.


Azt hiszem, antianyag zuhog az

ablakomra, egy száraz vihar

halvaszületett szikra-pelyhei.

Próbálom lefényképezni őket,

miközben megsemmisülnek, de még

pusztulásukban is ők az erősebbek,

a gépet is hamuvá égetik, kezemben

látom derengeni a csontjaimat.


Milyen szép lesz, ha majd tényleg

leolvad róla a hús, milyen szép lesz

a puszta kéz, amellyel megérintettem

egyszer egy arcot, hogy végül csak

a simogatás maradjon meg belőle.




Sötétben éli



Keress helyettem valakit.
Találj meg engem más helyett.
A szerep engem alakít,
ha taps szól, nem hajtok fejet.

Én az vagyok, ki nem lakik,

úton van, mint egy üzenet,
nem mondhatja, megszoktam itt.
Ha érkezik, tovább mehet.

Nem első és nem századik,

nem kérdés, és nem felelet.
Tud várni ítéletnapig,
és azon is túl, ha lehet.

Akit az élet megvakít,

sötétben éli álmait.




Napvége



A gázlón át csorda vonul,

fölötte léghajó. Kosarában egy

cenzor hajol a vers fölé,

ráncolja homlokát, végül

sms-t küld a helytartónak.

Ahogy végez, röpcédulákat

szór, alvó szavakra írt papír-

lepedőcskéket, talán hogy

megnyugtassa a lelkiismeretét.


A városban rovarok száradnak

múzeum-tűkre szúrva, itt

viasz-dombokon izzad a napfény,

kidagad medréből a folyó,

egyszerre dől meg a hideg- és

melegrekord. Hölderlin madara

a víz fölött lebeg, és könnyedén

kitér a sörétek elől.


Jobb volna inkább

fagyos fennsíkon napozva

elmélkedni, miközben forró

gejzírek zúgnak a völgyben,

de annyira zsugorodik szamárbőr

kesztyűm, hogy ujjcsontjaimat eltöri,

a léghajóból csak valami

áttetsző körvonal maradt,

a gázlót elnyelte a víz, egy hintó

hirtelen lefékez a parton,

feljajdulok, a kocsison olyan

ismerős a halotti maszk.




Megjelent a 2012/2-es Bárkában.



 

2012. június 01.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Lövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatok
Ecsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás ember
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png