Filip Tamás
Mindenek fölött
Miért is ne tudnék kitalálni egy kő-örvényt,
és feléje gyanútlan közeledő szekeret, az út
minden hajlatát ismerő kocsissal, aki végzete
felé hajt, mert nem tudja, hogy megőrült a táj.
Engedem, hogy magába szippantsa a forgás.
Vagy egy embert, aki a fény pengéivel
akarja meghámozni a porban fürdő aranyalmákat,
édes tengert, ahogy bőségszaruját a sós
partokra önti, vagy azt, hogy miközben
karnyújtásnyira tőlünk cammog egy vonat,
minket fest Van Gogh,
és nem kéri, hogy maradjunk mozdulatlanok,
engedi, hogy azt tegyük, amihez kedvünk van;
más dolog, hogy kedvünk van mozdulatlanul ülni,
és nézni, ahogy az ég levegőt vesz, és vonatfüstöt
lélegez ki, szabálytalan, mégis nyugodt ütemben,
füstöt, mely annyira szétterül, hogy csak
a festő lát keresztül rajta. Dolgozik tovább
a képen, mi már nem vagyunk ott, majd
csak százhúsz év múlva térünk vissza, s
akkor megnézzük, mire jutott velünk.
Ők az erősebbek
Életben tart a vers - már ez is
micsoda fellengzős hazugság, erre
ráteszek még egy lapáttal, mintha
tényleg verset akarnék írni: egy jó
szó magával húz, haza a magasba.
Azt hiszem, antianyag zuhog az
ablakomra, egy száraz vihar
halvaszületett szikra-pelyhei.
Próbálom lefényképezni őket,
miközben megsemmisülnek, de még
pusztulásukban is ők az erősebbek,
a gépet is hamuvá égetik, kezemben
látom derengeni a csontjaimat.
Milyen szép lesz, ha majd tényleg
leolvad róla a hús, milyen szép lesz
a puszta kéz, amellyel megérintettem
egyszer egy arcot, hogy végül csak
a simogatás maradjon meg belőle.
Sötétben éli
Keress helyettem valakit.
Találj meg engem más helyett.
A szerep engem alakít,
ha taps szól, nem hajtok fejet.
Én az vagyok, ki nem lakik,
úton van, mint egy üzenet,
nem mondhatja, megszoktam itt.
Ha érkezik, tovább mehet.
Nem első és nem századik,
nem kérdés, és nem felelet.
Tud várni ítéletnapig,
és azon is túl, ha lehet.
Akit az élet megvakít,
sötétben éli álmait.
Napvége
A gázlón át csorda vonul,
fölötte léghajó. Kosarában egy
cenzor hajol a vers fölé,
ráncolja homlokát, végül
sms-t küld a helytartónak.
Ahogy végez, röpcédulákat
szór, alvó szavakra írt papír-
lepedőcskéket, talán hogy
megnyugtassa a lelkiismeretét.
A városban rovarok száradnak
múzeum-tűkre szúrva, itt
viasz-dombokon izzad a napfény,
kidagad medréből a folyó,
egyszerre dől meg a hideg- és
melegrekord. Hölderlin madara
a víz fölött lebeg, és könnyedén
kitér a sörétek elől.
Jobb volna inkább
fagyos fennsíkon napozva
elmélkedni, miközben forró
gejzírek zúgnak a völgyben,
de annyira zsugorodik szamárbőr
kesztyűm, hogy ujjcsontjaimat eltöri,
a léghajóból csak valami
áttetsző körvonal maradt,
a gázlót elnyelte a víz, egy hintó
hirtelen lefékez a parton,
feljajdulok, a kocsison olyan
ismerős a halotti maszk.
Megjelent a 2012/2-es Bárkában.
