Karádi Márton

Hajasbaba díszdobozban

„Szívesen lenne tíz évvel fiatalabb az ember, hogy játsszon vele, nézd, milyen a fehérneműje, tetőtől talpig fel van öltöztetve, nézd ezt a bugyit, még soutien-george-ja is van, már szinte erkölcstelen, hisz az arca meg egy kislányé." - rögzíti Julio Cortázar a 62/ Kirakós játék című könyvében az egyik főszereplő benyomásait egy játékbabáról, ami nem sokkal azelőtt postai csomagban érkezett Bécsből.

Hasonló ellentmondásos gondolatokat válthatott ki az emberekből a mindössze 66 cm magas liliputi táncosnő, Chiquita látványa is egy másik latin-amerikai író, Antonio Orlando Rodríguez regénye szerint. Chiquita művészneve egyébként „The Living Doll", azaz „élő hajasbaba" volt. A többi liliputi előadóművésztől leginkább leplezetlen nőiessége és rendkívüli csábereje különböztette meg, Rodríguez azonban nem nagyon engedi, hogy olvasója a tényszerű közlésen túl a főszereplő viselkedése, cselekedetei, egyszóval a karakterábrázolás segítségével a saját bőrén tapasztalja meg ezt a vonzerőt; Chiquita így tényleg műanyag baba marad, ellentétben, mondjuk, Gabriel García Márquez hús-vér nőalakjaival. (A kolumbiai írót a Magvető kiadó szerkesztője, Király Levente hozta párhuzamba - bár más vonatkozásban - Rodríguezzel a könyvbemutatón.)

Rodríguez helyenként mintha túl szemérmes lenne - bátran részletez különböző szerelmi aktusokat, de azt például elhallgatja, hogyan csábította el a szende, akkor még szűz Chiquita néhány perc alatt azt a cipészlegényt, aki csak azért nézett be hozzá, hogy megkérje tőle a szolgálója kezét, akibe fülig szerelmes volt. („A dolog pedig úgy esett, hogy még csak alig pár perce voltak együtt, s épp csak koccintottak egy pohár zöld chartreuse-zel, amikor Chiquita, a mulatt cipész segítségével már ki is bújt minden ruhadarabjából, a bő szárú selyembugyogója kivételével.")

Egyetlenegy helyen azért sejtetni engedi, hogy Chiquitában a kislány és a nő sajátos kombinációja bolondította meg a férfiakat és a nőket egyaránt. („Crinigan bevallotta neki: már évek óta egy gyereklánnyal fantáziált. S most a »kislányával«, azzal a csecsemőnyi asszonnyal végre minden lelkifurdalás nélkül beteljesülhettek sötét, tiltott vágyai.")

A regényben a központi téma, a liliputi lét ábrázolása mindvégig fizikai síkon marad, mintha nem lennének ennek az állapotnak leírható lelki, belső vetületei; így Chiquitáról sem tudhatunk meg semmit azonkívül, hogy melyik színházban lép fel, milyen híres emberekkel találkozik, milyen ruhákat varrat, és hogyan szeretkezik. Az író rendkívül drámai, hatáskeltő bevezető soraihoz képest („Születésekor kitört egy háború, halálakor véget ért egy másik. A közöttük eltelt időben Chiquita pedig vívta a maga háborúját, egy egész világ ellen. Egy világ ellen, amely mintha egyre azt sulykolta volna, hogy ő csupán a »természet tévedése«".) Chiquita a könyv szerint egész életében sikert sikerre halmoz, soha semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem éri azért, mert liliputi (ha csak édesanyja túlzott aggodalmát nem tekintjük ennek), sőt, kifejezetten féltékeny a színház egy korábbi alacsony növésű sztárjára, amiért a lány még nála is kisebb néhány centivel.

Ezt az egyenletességét néhány helyen ugyan igyekszik ellenpontozni a sajátos hármas elbeszélésmód egyik hangja, Candido, akinek a tulajdonképpeni elbeszélő, Chiquita diktálja visszaemlékezéseit. Ez azonban csak néhány helyen jelenti a történtek tényleges megkérdőjelezését (például amikor a lány szüleinek harmonikus házasságát, vagy a már öregedő Chiquita töretlen sikereit vonja kétségbe), sokkal inkább tűnik valamiféle rövidítési szándéknak, vagyis hogy az író valamilyen oknál fogva nem dolgoz ki hosszan egy-egy kevésbé ígéretesnek tűnő történetrészt, hanem inkább azt mondja, hogy a visszaemlékezés ezen része megsemmisült, amikor a Fox hurrikán lecsapott a városra, ezért maga foglalja össze néhány mondatban, amit Chiquita diktált Candidónak. A történet harmadik közvetítője maga az író, Antonio Orlando Rodríguez, ő azonban szereplőként végképp semmit sem tesz hozzá a történtekhez, pusztán szövegszerkesztőként jelenik meg.

Mivel Rodríguez alapvetően kalandregényként, modern pikareszkként definiálja könyvét, következetesen próbál különböző, kalandosabbnak szánt részeket csempészni a történetbe; például Chiquita bűvös talizmánját, amelyről később kiderül, hogy egy titkos liliputi társaság kiválasztottjai hordják; vagy a lány balesetét, amikor Párizsban beleesik a folyóba, s aminek következtében pár oldallal később saját háziállata, egy hatalmasra nőtt őshal menti ki, aki hosszú bonyodalmak során került Kubából a Szajnába. Nem véletlenül írtam azt, hogy pár oldallal később - bár ezek a történések igencsak ötletesek, a könyvben mégsem elég kidolgozottak ahhoz, hogy valódi időmúlást, feszültséget, kockázatot érezzünk mögöttük.

Talán Chiquita élete nagy szerelmének váratlan visszatérése és újbóli lánykérése után kissé összecsapott, két mondatban elintézett, következmények nélküli halála támasztja alá leginkább alá ezt a téttelenséget. („Este, amikor a színházba tartott, útonállók támadtak Criniganre egy sikátorban, elvették a pénztárcáját, és futásnak eredtek. Crinigan üldözőbe vette őket, de egy csorba járdakövön megbotlott, és agyalapi törést szenvedett.")

A könyv legjobban sikerült részei a főszereplő gyermekkorában, a forrongó Kubában játszódnak, s az olvasó később is ide vágyik vissza, amikor Chiquita híreket kap az otthoni történésekről, harcokról, szerettei haláláról. Rodríguez ezt a színt jeleníti meg a legérzékletesebben, legárnyaltabban; szereplői, sőt, a főhős alakja itt a legkidolgozottabb, legszerethetőbb. Ehhez képest Chiquita Egyesült Államokbeli élete, majd európai utazása, fellépései a századforduló jól ismert díszletei, közhelyei között játszódnak; Rodríguez semmit nem tesz hozzá ezekhez a jól ismert klisékhez, ám meglehetősen rutinosan, kockázatmentesen használja fel ezeket, biztos kézzel emeli be Chiquitát a kor elismert művészei és bohémjei közé.

Ám közben a Kubából érkező híreket olvasva rádöbbenünk, hogy a varieté papírmasé-világa helyett bizony sokkal szívesebben hallanánk Chiquita Párizsból hazaszökött, Kubában harcoló fiútestvéréről; otthon maradt húgáról, Manonról, aki végül tífuszjárványban halt meg; de még furfangos és rendkívül romlott öccséről, Rumaldóról is, akit Chiquita első csínytevése után kíméletlenül, örökre elzavar maga mellől. A regény végére azonban a főszereplő egyedül marad egy rakás unalmas, kiszámítható figurával egy olyan országban, ahol a történet szerint már mindent elért, és tényleg nem történhet vele semmi sem, azon kívül, hogy halálának és utolsó éveinek különösebb részletezése nélkül szép csendben eltemetik.

Chiquita megismerése azonban korántsem fejeződhet be azzal, hogy elolvastuk a regényt, függelékként ugyanis szerepel jó néhány eredeti kép a művésznőről, sőt, a magyar származású Koltai Ferenc egy cikkét is közli a könyv, amelyben további híres liliputi művészek szerepelnek. Ez különösen azért érdekes, mert olyan alakokról is ír, akik a könyvben is megjelentek, így ha kikeressük a regényből Chiquita rájuk tett megjegyzéseit, velük kapcsolatos benyomásait, a Koltai-cikk fényében ezeken a pontokon egy újabb jelentésréteggel gazdagodik a szöveg. Rodríguez tehát korántsem tekinti befejezettnek a történetet, igyekszik fenntartani az olvasó érdeklődését a regény vége után is, ezzel pedig legalább azt biztosan sikerül elérnie, hogy könyve mindenki számára emlékezetes marad.

Antonio Orlando Rodríguez: Chiquita; ford.: Csuday Csaba. Magvető, Budapest, 2010