Papírhajó - Primér/Primőr
Toroczkay_Andr__s__1_.jpg

Toroczkay András

 

Mese a gödrökről, akik le akarják igázni a

Földünket

 

Sokan azt hiszik, a kutyák azért ásnak gödröket, hogy elrejtsenek dolgokat bennük. Badarság. És erről ennyit. Remélem, ha valamelyik lap veszi a bátorságot, és leközli ezt a híradást, senki nem gondolja továbbra is védhetőnek ezt a tudománytalan téveszmét. Nem szépítek: hogy a gödrök azért jöttek, hogy leigázzák a Földet, számomra is csak akkor vált nyilvánvalóvá, mikor egyikük beszélni kezdett hozzám. Habár azelőtt is sejtettem valami ilyesmit, hiszen mi más magyarázata lehetne a létezésüknek! Azt egész hamar kizártam, hogy a kutyák tartalékolni akarják az ételt, vagy irigységükben rejtik a föld alá a játékaikat, csontokat. Elég volt csak rájuk nézni. Egyszerűen nem elég intelligensek ehhez.

Ja, igen. Egészen pontosan a kutyák által ásott gödrökről beszélek. A kis gödrökről beszélek, nem az építkezések óriási krátereiről, sem a sírgödrökről vagy a lövészárkokról. Ne bohóckodjunk. Ezeket ugye mind emberek ássák, és van céljuk. A kutyák által vájtakkal szemben, amelyeknek nincs. Nem vagyok őrült. A gödröknek nincs funkciója. A gödröknek csak éhségük van. A gödröknek csak galaxisokon keresztül terjedő, mérhetetlen vágyuk van arra, hogy uralmuk alatt tudjanak bolygókat.

Tudtam, éreztem, hogy ez a magyarázat a létezésükre, a kutyák pusztán mellékszereplői ennek az eónokkal ezelőtt elkezdődött sagának.

Erről számolt be az a gödör is, amelyik egy esős pénteki napon megszólított.

– Szánalmas földlakó – harsogta. – Azért jöttünk, hogy leigázzunk titeket.

A kertben csend lett. Csak a madarak csiviteltek, a távolból fűnyírózúgást hallottam. Először nem értettem, ki szólított meg, és hogy egyáltalán: honnan jön a hangja. A kutyámra gyanakodtam, és azt gondoltam: nyilván megbolondultam. Beszélő kutya, ki hallott már ilyet.

– Itt lent – szólt a kisgödör kissé talán sértődötten, mert látta, vagy inkább megérezte tanácstalanságom. A gödör szélén egy óriási svábbogár sétált éppen. Most azt hittem, ő, talán ő szólt hozzám. A gödör mindenesetre megnyugodott, és belekezdett mondandójába.

– Eljött az idő, Földlakó. Évezredeket vártunk, hogy elegen legyünk. Mióta a mi bolygónk lakhatatlanná vált, rájöttünk, hogy tudunk idejönni.

Bevallom, mert nem szégyellem, más is tévedhet, hogy ekkor elképzeltem egy egész bolygót ilyen svábbogarakkal. Fúj.

– Sajnos a Földön sokakat zavar a jelenlétünk, de végül is nem panaszkodhatunk, hiszen mi is le kívánjuk igázni a lakosságot. Ezzel együtt rosszul esik nekünk, hogy sokan, főleg a kerttulajdonosok, idegeskednek miattunk, és főleg az esik rosszul, hogy a kutyákat teszik felelőssé létezésünkért. Hogy nem velünk kiabálnak, ez a legrosszabb.

Á, gondoltam, szóval nem a svábbogár az, ami amúgy is már elindult a hibiszkuszbokrok felé. A gödör beszél!! Megvilágosodtam.

– De nem panaszkodni jöttünk. Hanem hogy bejelentsük a leigázási szándékunkat. Egy kis történelem: az invázió akkor indult, mikor Lajkát, az emberiség szempontjából az első élőlényt kilőttétek a Holdra.

– Lajka? Lajka meghalt! – kotyogtam közbe, és titokban a szerszámosbódé felé pillantottam, ahol az ásót tároltuk. Nem tetszett nekem ez a gödör. Túl nagy szája volt.

– Tévedés! – rikácsolta az. Mellesleg nőhangja volt. Erős dohányos lehetett, mint a feleségem.

– Lajka nem halt meg, csak a Holdon maradt.

– Dehát el sem jutott a Holdig az az űrhajó.

– Mondod te.

– Meg a tudomány.

– Az emberek tudománya mivel magyarázza, hogy beszélek, kisapám?

– Szkafander nélkül járt a Holdon? – ravaszkodtam, és közben éreztem, hogy veszélyes belemenni a kisgödör játékába. Minden, amit mond, hazugság. Kivéve az, hogy le akarják igázni a Földet. Miért akarná elmondani az egész invázió történetét, mikor éppen invázol?

Vili, a kutyám mindeközben a svábbogárral volt elfoglalva a hibiszkuszbokrok árnyékában. Mellette hevert rikító sárga szivacslabdája. Egy külső, tudatlan szemlélő azt hihette volna, ha most fényképet lát rólunk, hogy a kutya a labdáját akarta elásni, és én azon gondolkozom, hogy temessem be a gödröt.

– Mi az, hogy szkafander nélkül? – kérdezett vissza a kisgödör. – Természetesen volt rajta szkafander, mikor Lajka a Holdra érkezett. De mivel látta, hogy nincs rá szükség, levette.

– A Holdon nincs légkör.

– Szerinted – vágta rá csípőből a kisgödör. – A gödrök utazása az univerzumon keresztül bonyolult törvényeken alapul, most nem megyek bele mindbe, elég legyen talán csak annyi, hogy mi, gödrök, ugye, képtelen vagyunk kiásni magunkat. Mindig kell egy gazdatest. Általában a gödör méretéből lehet következtetni a gazdatestre. Vannak persze véletlen gödrök, például kátyúk, amelyeknek nem kell gazdatest, de ők ostobák, célok, akarat nélkül. Nincs közük a gödrök világhódító terjeszkedéséhez. A másik fontos tudnivaló: ahhoz, hogy egy gödör kommunikálni tudjon egy másik élőlénnyel, az szükségeltetik, hogy a környezetében több másik gödör is legyen. A sok kis gödör rezonátorrá alakul. Most sem csak velem beszélgetsz. Hanem száz másik társammal, amit szintén a kutyák ástak ki a szomszéd kertekben. Ez a beszélgetés most nemcsak veled, de minden szomszédoddal, és azok szomszédaival, és azok szomszédaival is zajlik. Meglett a száz gödör, épp százan vagyunk, száz gödör kell ahhoz, hogy életre keljünk, megszólaljunk. Minimum száz. Ha egyikünk is betemetődik, vége az egésznek, de most már mindegy, ez úgysem fog bekövetkezni, mert hipnotikus hangunknak és határozottságunknak senki sem tud ellenállni! Nyertünk!

Ahogy fülelni kezdtem, tényleg feltűnt a csend. Megszűnt a gyerekzsivaj, nem hallottam a fűnyírót sem. Még a madarak is abbahagyták a csivitelést.

– Mit akartok? – kérdeztem.

– Pénzt! Hatalmat! Gyors kocsikat!

És ezt már nemcsak az én kisgödröm üvöltötte, de hallottam, hogy száz másik társa is vele együtt üvölti.

– Akkor most leigáztatok minket?

Néztem a kisgödröt, ezt a szánalmas kis lyukat, mellette egy kis földkupacot, és eszembe jutott valami.

– Nem akarsz nagyobb lenni?

– Dehogynem! Ki ne akarna még nagyobb lenni!

– Megkérjem a kutyámat, hogy ásson rajtad?

– Á, a kutyák bolondok, nehezen irányíthatóak. Ha tudnád, mennyit kínlódtunk velük. Inkább hozz egy ásót, mélyítsd te az árkomat! Siess! Én akarok lenni a legnagyobb gödör a környéken!

Elindultam hát az ásóért.

 

 

Mese egy ezüsthársról

 

Igen, ez egy mese arról a fáról, aki elüldözött egy családot.

A fa ezüsthárs volt, a család pedig magyar. Valahol a tizenegyedik kerületben laktak, egy társasház harmadik emeletén. Nagyon szerették a lakásukat, gyakran mondogatták, milyen szép a kilátás,és a fák is milyen szépek. Főleg a fák miatt szerettek ott lakni. Apa, anya meg a két gyerek: Gyugyu és Szilveszter. Az említett ezüsthárson kívül még további ezüsthársak is voltak a belső udvarban. De akadt ott nyírfa, tölgyfa, bükkfa, gyertyán, juhar, jegenye is. Ez egy jó nagy belső udvar volt, ahol békességben éltek egymás közt a fák.

Aztán egy nap Szilveszter felkiáltott:

– Apa, ez a fa be akar jönni ide!

– Melyik fa, kisfiam? – kérdezte apa.

– Ez a nagy csúnya. Megkarmolta az ablaküveget, nézd.

– Ugyan, csak a szél mozgatja az ágait.

Az ezüsthársról volt szó. Tényleg be akart menni. El akarta foglalni a lakást.

A többiek próbálták lebeszélni. Elsősorban a, fiatal létére okos nyír, a bölcsen bólogató tölgy, a gyors észjárású bükk, a villanó eszű gyertyán, a jóságos juhar és a határozott, de higgadt jegenye, valamint a többi ezüsthárs is figyelmeztette. – Te bolond, a fák nem valók lakásba – mondták, és közben levelüket úgy suhogtatták, törzsüket úgy nyekeregtették, hogy a többi fa is értse, ők elhatárolódnak ettől.

Eltelt a hét, és nem volt nap, hogy Szilveszter ne hallotta volna karistolni az ezüsthárs januári, csupasz ágait a szobája ablaküvegén. Félelmetes volt ez az ezüsthárs: törzsében, egy odúban baglyok telepedtek meg, és alsó ágaira trágár szavakat véstek suhancok. De Szilveszter szerette a növényeket. Nem tett különbséget köztük. Ebben a félelmetes ezüsthársban sem tudta nem észrevenni a természet alapvető jóságát.

– Apa, fázik ez a fa, talán azért akar bejönni. Mint az a koszos bácsi a templom lépcsőjén, akinek takarót vittünk. 

– Kisfiam, hogy fázna egy fa? Annak az a dolga, hogy kint legyen.

De ez az ezüsthárs más volt, mint a többiek. Mióta ültették, csak az emberek érdekelték. És belátott minden ablakon. Előtte nem voltak titkok. Amelyik emeletre még nem ért fel, azokról is szomjasan itta az információkat a baglyoktól. Szerette az emberek életét, szerette nézni, ahogy esznek a konyhában, vagy tévét néznek. Még azt is szerette nézni, ahogy veszekednek és kibékülnek. Aranyos fa volt ez magoncnak, és nem volt ő rossz fa csemetének sem. De amint vastagodott a törzse, már rajongani kezdett az emberekért. Előbb kicsit, aztán annyira, hogy az aggodalomra adott okot. A fatársait folyton az emberek meglesett életével zargatta, szokásaikkal, pletykáikkal, apró-cseprő bajaikkal. Az az igazság, hogy mindenki unta már a sok susogását, de különösen a jegenyének fogyott egyre rohamosabban a türelme.

Egy tavaszi napon közelebb nyújtózodott ehhez a furcsa ezüsthárshoz.

– Te bolond, mit képzelsz magadról? Beleszerettél az emberekbe? Semmi közöd hozzájuk. Látom, hogy nézel befelé ezen az ablakon. Láttam már ilyet. Gondolod, hogy ők olyan jók velünk?

– Törődj a magad dolgával!

– Én is ezt mondom neked. Törődj a magad dolgával!

– Mit gondolsz, hogy fűtik ezek a házukat?

– Azzal a radiátorral vagy mivel.

– Gondolod? Kizárólag azzal? Cserépkályháról még nem hallottál?

– Nem hallottam, de nem is akarok hallani!

– Jól van, és szerinted az a sok könyv a polcukon, az miből van?

– Hagyjál békén!

– Kérdezd csak meg valakitől, az öregebbektől, hogy hogy nézett ki ez a környék nélkülük, az emberek nélkül. A házak nélkül. Tudod te, mennyien voltunk itt? Csak mi voltunk.

– Ők nagyon rendes emberek, gondunkat viselik.

– Ameddig szükségük van ránk.

– Hagyj békén!

 Ezentúl nem beszéltek egymással.

Egy idő után az ezüsthárs megtanult beszélni. Mármint nem a fák nyelvén, hanem emberi nyelven, úgy értem, méghozzá magyarul. Ez úgy volt lehetséges, hogy nyáron, mikor nyitva volt az ablak, sokat hallgatózott. Közelebb hajladozott, és a baglyok is segítettek neki, akik megfenyegettek egy öreg galambházaspárt, hogy kémkedjen az ezüsthársnak.

Ősszel történt, egy csípős októberi hajnalon, mikor Szilveszter kiment a konyhába egy pohár vízért. Arra lett figyelmes: valaki kocogtatja az ablakot.

– Szilveszter, engedj be...

Szilveszter odasétált az ablakhoz. Csak a fát látta.

– Ki beszél?

– Én vagyok. A fa. Az ezüsthárs.

– Szia, ezüsthárs.

– Nem ez a nevem. Ez csak a fajtám. Nekem nincs nevem. Nekünk, fáknak nincs nevünk.

– Hogyhogy nincs? Mindenkinek van.

– Nekünk nem kell.

– Mit mondtál, ezüsthárs?

– Én se hallak jól, nyisd ki az ablakot.

– De hideg van.

– Akkor csavard fel a fűtést! Mivel is fűtötök? Ugye nem cserépkályhával?

– Dehogy... Ilyen radiátorral vagy mivel. Így jó lesz, felcsavartam...

Szilveszter hozott egy sámlit, arra állva elérte a konyhaablak nyikorgós kilincsét.

– Tessék, így jobban tudunk beszélni. De csak résnyire nyitom.

– Így is jó lesz.

Végül egész este beszélgettek. Mindenféléről, ami csak eszükbe jutott, de soha nem volt köztük kínos csend. Jóbarátok lettek. Szilveszter egyszer csak nagyon álmos lett.

– Most már mennem kell, holnap iskola.

– De az ablakot, légy szíves, hagyd nyitva.

A kisfiú megrándította a vállát, és elment aludni.

 

Az ezüsthárs ezalatt boldogan nyújtózkodott. Hát ilyen érzés embernek lenni. Beszélgetni végre egy jót. Alig várta, hogy felkeljen a család többi tagja. Az apával a gazdaságról fognak diskurálni, az anyának gyógyteatippeket ad. Még a kutyus felébredésére is várt. Azt tervezte, hogy majd a bagollyal jól eljátszanak. Minden erejével azon volt, hogy beljebb tuszkolja magát a konyhába. Nemcsak félig akart a lakásban lenni, hanem egészen.

Közben óriási vihar kerekedett. Szél fújt, eső esett, villámlott, mennydörgött. 

 

A család az üvegcsörömpölésre ébredt fel.

A konyhába érkező tűzoltók nem láttak még ilyen kesze-kusza konyhát. A fa lelkesedésében, hogy végre elérte a célját, megpróbálta minden ágát betuszkolni a konyhaablakon át. A tányérok, kések, edények szerteszét szóródva hevertek a padlón. A hűtő felborult, a lekvár a falra csapódott, lisztpermet hullt a kaotikus állapotokra.

Mindegyik tűzoltónak nagy bajsza volt, de amelyiknek a legnagyobb, azt javasolta, hogy a család menjen ideiglenesen szállodába.

 


 Főoldal

2019. január 03.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png