Papírhajó - Primér/Primőr

varr___d__niel_2.jpg

 

Varró Dániel

A kis hablegény

részlet

 

Messze északon, ahol a tenger kékségesen kék, és a lebukó nap hattyúnyakfehér habokon megcsillanó, rózsás fényétől aranyos,

kivéve, amikor haragos,

mert olyankor zöldségesen zöld, és magasra csapó, fekete hullámaival hétárbócos hajókat és halálravált, heringszagú hajósokat veszt el,

élt egy kis hablegény, akit úgy hívtak, hogy Jesper.

Egyedül éldegélt egy elsüllyedt hajóban,

vagyishát, na jól van,

nem teljesen egyedül, hanem a hat nővérével együtt, de árván,

mert az anyukájukat elszakította tőlük sajnos egy végzetes éjen egy titokzatos ármány,

nem tudni, hogy egy mélytengeri örvény, egy mérges pókhal, vagy egy bepipult piránya,

vagy a viharos erejű délkeleti szél, aminek azóta sem változott meg az iránya,

lényeg, hogy valahogy eltűnt, és azóta hiába várták

ezek a szegény kis árvák,

akik közül kétségtelenül a Jesper nevű kis hablegény

volt a leginkább szegény,

mert a nővérei, név szerint Gertrúd, Gréta, Freja, Frida, Jutta, Jütte

egymással együtt voltak főve-sütve,

de a kis Jespert soha nem vitték magukkal, amikor énekükkel hajósokat mentek csalni a halálba,

és ezt ő nagyon nagy igazságtalanságnak találta.

 

Nem voltak gonoszak ezek a nővérek különben, nem szórtak például az iszapba kagylóhéjat vagy csigaházat,

és nem mondták neki, hogy mire megjövünk, Jesper, az iszapból ezeket kihalásszad,

egyszerűen csak azért nem vitték ilyenkor magukkal Jespert,

mivel még nem volt éneklésben expert.

 

Búslakodott szegény kis hablegény,

hogy az élete nem egy vadregény,

és sokat sóhajtozott, hogy őt nem érti meg senki,

és ez igaz is volt, mert még nem tudott beszélni, és a száján szavak helyett csak érthetetlen bugyborékolás ment ki,

énekhangok helyett pedig csak éles kis sikkantások jöttek ki a torkán

a zsenge életkora folytán,

úgyhogy a nővérei csak nevettek rajta, amikor az énektudását tesztelte,

és azt mondták neki, hogy „cuki vagy, Jesperke!”

– De nem jöhetsz velünk – tette hozzá Frida –,

mert kicsi vagy még, mint egy szardínia.

– És nem akarjuk, hogy polipoknak vagy bepipult pirányáknak légy a martaléka –

magyarázta Gréta.

– Úgyhogy maradj csak ebben az elsüllyedt hajóban itt te –

mondta neki Jütte –,

és játsszál szépen a kincsesládákból kipakolt kardokkal meg kincsekkel,

mert a zátonyon, ahova kiülünk hajósokat csalni az énekünkkel a halálba, számodra nincsen hely.

– De emiatt ne legyél egyáltalán feldúlt –

adott egy puszit a kobakjára Gertrúd,

amire Jesper azt mondta, hogy bluggy-bluggy, és ezt úgy értette, hogy:
– Igenis fel vagyok dúlva,

és egyáltalán nem akarok játszani a kincsesládákból kipakolt kardokkal meg kincsekkel, mert az baromi uncsi, hanem veletek akarok menni a zátonyra, méghozzá most, és nem majd valamikor, ha én is nagy leszek, és megtanulok szépen énekelni mittudomén hány esztendő múlva!

Amire azt felelte mosolyogva Freja,

hogy: – Szia!

Azzal otthagyták, és elmentek nélküle énekelni a zátonyra, és a leggenyább nővére, Jutta

az uszonyával még fenékbe is rúgta.

 

Sajgott kis hablegényünk alfele,

de legalább annyira sajgott a felső emberfele, mint a lenti halfele,

mert marcangolta szívét a búbánat,

nem is beszélve a sóvárgásról, ami fiatal hablegény szívében Andersen mesék főszereplőire jellemző módon túláradt,

és miközben azon kesergett, hogy nem csalhat hajósokat a halálba, és nem láthatja a ködösen kéklő messzi partokat,

kipakolta a kincsesládákból a kincseket meg a kardokat,

és ha talált egy drágakövekkel kirakott koronát, akkor felkiáltott, hogy „bluggy!” és ezt úgy értette: sapka!

és a fejébe csapta,

és ha talált egy tündöklő, kerek gyémántot, akkor felkiáltott, hogy „bluggy!” és ezt úgy értette: labda!

és belerúgott a halfarkával abba,

és ha kardot talált, azzal hadonászott,

ha egy díszes kelyhet, abba belemászott,

és ha olyasmit talált, ami nem korona volt vagy gyémánt vagy kard vagy kehely, hanem más bármi,

azt a szájába vette, és elkezdte rágcsálni.

 

Órákat elvolt ezzel a kis Jesper, és bizonyára ellett volna még órákat,

de egy idő után azon kapta magát, hogy már nem hadonászik semmivel, és nem tesz a fejére semmit, már csak mindent a szájába vesz, és csócsálgat,

és rájött, hogy azért csócsál meg mindent ilyen éheskésen,

mert a vacsoraidő már elmúlt régesrégen,

és az esti fürdésnek is itt volna már az ideje,

ha nem a tengerben élne, és nem egy nagy esti fürdés volna az egész élete eleve,

és aztán már biztos volt benne, hogy valami baj van, azért várat magára a hat nővér, név szerint Gertrúd, Gréta, Freja, Frida, Jutta, Jütte

jötte,

és akkor olyat tett a kis hablegény,

mert amilyen kicsi volt, olyan nagy vagány,

amilyet még soha azelőtt, mégpedig azt, hogy kiúszott az elsüllyedt hajó egyik kis kerek ablakán.


 Főoldal

2018. március 01.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Tatár Sándor versei Varga Imre versei Juhász Róbert verseiSütő Csaba András prózaversei
Prózák
Rhédey Gábor novelláiMagyariné szeretőjeKötter Tamás: Az 51-es körzetMárton László: Vagy inkább miatta...
Kritikák
Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezeteUram, a kezedet kerestem
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA