Pollágh Péter

Kopóvilág

Lennék fehér, zsemlefoltos foxi. Szegődnék egy óriás nyomába. Biztos ez? Gazdáznék? Vagy maradnék kóbor? Szagot fognék? Kántorkodnék? Elkapnám a rosszakat? Kiharapnám a rosszukat?

Most is őket nézem a harapásnyi erkélyről. Világ az embertérdek alatt. Közlekedőfolyosók. Lépésminták. Körömkopogások. Drága dogok, komoly kopók, hű ebek. Virslikutyák, szivarkutyák, drótszőrű foxik, egyéb terrierek. Kis peruiak vagy magyarkák? Kutyaiskolák a határon? Hány határon? Hatvanas évek? Tízes évek? De melyik század? Századosa vagyok egy macskaköves csatatérnek.

Épp élénkülnek. Dörzsölik a mancsukat. Talán alkukat kötnek? Fogadásokat a macskákra? Lókolbászra? Vagy csak piacoznak? Válogatnak, cipekednek? Vagy emlékművet terveznek Frakknak? Néhány két lábon jár, utánozza a gazdát. Pedig két lábon járni nem is olyan nagy boldogság. Nem tudunk nézni, ahogy kéne: kutyaszemmel. Gazdátlanul. Veszítjük a látást, megtört pálcikák, elzárt csapok. Nem látjuk a színek lasszóját, ahogy befogja a sok házi állatot. Mitől házi egy állat? S mi az, hogy emberbarát? Egy embertelen lény magának mit kívánhat?

Kutyaalakú, kopó városok. Szőrehullott, szőrevesztő metropoliszok. Tappancsok, mancsnyomok. Honnan tudjam, hogy hol vagyok? Menekülő macsekok, cincogó egerek. Sokszor érzed: inkább kutya lennél, kutyába lemennél, velük vagy övék lennél. Ugatják a lámpát, mert a Hold már alig látszik. Fényszennyezés: így hívják, vakulnak mind a kutyák, s nemcsak a négylábúak.

Persze, persze: A kutya ugat, a karaván halad. Mégis mondd: Gazdija vagyok a képnek, gazdája egy emberségnek, nosztalgiának, egy soha nem győző etikának. Vagy legalábbis az írógépnek, Erikának.

Igyál vizet, kutya fizet. Vajon ki mondta ezt? Ki volt az első? S miért fizet? Milyen a kutyapénz? Miért csengeti ki? És ki a gazda, ki a szabad? Eb ura Fakó. Ki a Fakó? Hol bujkál? Ember volna? Medve volna? Bele sem merek gondolni az utóbbiba.

Talán a szív a gazda. Nem verhet mindig ugyanúgy. Neki is ünnep kell. Fel akar öltözni, nyakkendőbe, díszbe, zsabóba, habselyembe, pompába, pamutpuhába. Beöltözni egy festménybe. A művészet óljába.

Megyek az ebtelen éjben. Gazdátlanul az emlékek erdejében. Nem, nem voltam vétlen. Befordulok egy egykor fontos utcába, s felcsillan a kirakattükör: szembenézek azzal, hogy ebtelen éltem.

Rókapásztor

Tölcsérszerű távcsőbe nézek: ismerős kislány vagy, amolyan jövő-fejű. Egy komoly Kornélia. Térdig beborít az elszabott, öregedő, komornakabát. Egy kutyát vigasztalsz, ki mást.

Hű ebem kiterülve feküdhet? – kérdezed. Kimúlt volna az uraság? Odalenne a dog? De nem, de nem. Négy lábon szaladnak gondolataid, míg puhán odatérdelsz, már érted is: a fényt elvitték a lopók, a szürküres szeműek. A Tom Denemek. A nagy málhát a hátukra dobták. Zsákos emberek, kérges kezűek. A dog futott utánuk, de kifulladt: elszívták, mint egy cigarettát. Botja se volt, hogy azzal üsse a lopók nyomát.

Vigasztalod, zsebedbe nyúlsz, előhalászol egy fénykekszet, egy kerek ostyát. Dán keksz a dán dognak, mondod, s fehér fogai közé, rózsaszín nyelvére helyezed. Erre hegyezni kezdi a füleit, hegyel, ahogy kell. Megélénkül a két égkőszem. Igaz se volt, súgod majd, nyugtatod a kutyát, az ember legjobb barátját. Megeszi a kekszet, és vörösödni kezd a szőrméje, bundája, mintha narancslébe mártották volna, száz százalékos, frissen facsartba. Va! – ugat még, de már másként szagol. Szimat Szörény szuper eb, nincsen nála szuperebb: dúdolod majd, mint a gordonka, s lassan vége lesz ennek a kutyavilágnak. Alt hangon hívod, szólítod az eltévedteket, az elárult seregeket. Rókapásztor leszel. Már ott a pásztorgyűrű a legjobb zsebedben. Neked csente egy szerecsen.

Főoldal