Papírhajó - Füttyögés és nahátozás

 

 Mészöly Ágnes

 

Határok nélkül

– határainkon innenről és túlról

 

A tizenéves olvasók egyik legkedveltebb műfaja a fantasy. Kilószám olvassák, akik olvasnak, s ha egy világ beszippantja őket, eszük ágában sincs visszatérni a valóságba, újabb, újabb és még újabb folytatásokat követelnek. Aki még nem nőtt bele Gaimanba és Terry Pratchettbe, a Trónok harcába vagy a Watcher-sorozatba (meg ezen kívül még számtalan másba), az Ulysses Moore, esetleg A vadonjáró tanítványa (satöbbi) kalandjait követi. Érthető, hogy az ifjúsági könyvkiadók folyamatosan keresik azokat a hazai és külföldi műveket, melyek elnyerhetik a kisebb-nagyobb kamaszok tetszését.

Az idei fantasy-termésben sajnos megint alulreprezentáltak maradtak a hazai szerzők, pedig a fiatalabb korosztályoknak szóló könyvek piacán végre kezd kialakulni egy olyan egyensúly, ahol a magyar nyelvű szövegek legalább olyan vonzók a vásárlók-olvasók számára, mint a külföldiek. Remek szerzők próbálkoznak a műfajjal, de valahogy hiányzik az áttörés: akárhányszor is osztották már ki a kritikusok-recenzőrök a „magyar Rowling”-titulust, valahogy egyetlen regény vagy regényfolyam sem tudta megközelíteni a roxfortiak sikereit (eltekintve Böszörményi Gyula Gergő-regényeitől, ám ezek fénye az utóbbi évtizedben már kicsit megkopott, vagy az Időfutár-szériától, ami viszont nem klasszikus fantasy). Pedig más műfajokat vizsgálva igenis nyilvánvaló a potenciál: Kalapos Éva D.A.C.-a például legalább olyan népszerű az adott zsánert kedvelők körében, mint bármely hasonló témájú külföldi sorozat.

A hazai termés szerénységét külföldi, többé-kevésbé sikeres regények fordításával próbálják ellensúlyozni a kiadók, ilyen például Alex Shearer skót gyerekkönyvszerző műve, a Felhővadászok, melyet a Kolibri kiadó jelentett meg. Az alig háromszáz oldalas könyv egy különleges világba repíti az olvasót, amelyben az emberek egy izzó tűzgolyó – talán a Föld egykori magja – körül lebegő szigeteken élnek, ahol a legnagyobb kincs a szigetek közötti pára formájában található víz, és ahol a felhővadászok nomád népe képviseli a szabadságot.

Felh__vad__szok.jpgA regény világa bőven hagy kérdéseket maga után. A fantasy alapvető követelménye, hogy a megírt univerzum szabályai konzekvensek és logikusak legyenek, a fizika törvényei pedig ugyan megkerülhetők, de nem felülírhatóak. Nem egyszerű felépíteni egy-egy ilyen világot, nem véletlen, hogy a legtöbb fantasy igencsak vaskos. A Felhővadászok univerzuma nagyon érdekes, de helyenként elnagyolt, főleg azért, mert a szerző képtelen volt eldönteni, hogy disztópiát vagy egyszerű secondary world fantasyt akar írni.  Ha ugyanis az előbbiről van szó, fájdalmasan hiányzik a kataklizma vagy folyamat története, ami során a mi világunk a regényben bemutatottig eljutott, az utóbbi esetben viszont tökéletesen feleslegesek a jelenkori valóságra utaló megjegyzések és áthallások – különös tekintettel az Édenkertről, és egyéb bibliai utalásokról szólókra. A fizika alapvető törvényeinek sem kifejezetten engedelmeskedik a Felhővadászok bolygórendszere. Persze nem biztos, hogy egy tizenkét éves olvasót ez különösebben zavar, de ha már egy regényben előkerülnek olyan kifejezések, mint felhajtóerő és gravitáció, azért érdemes őket olyan kontextusban használni, ami, legalábbis, nem félrevezető.

A könyv főhőse Christien, egy tipikus középosztálybeli és meglehetősen elkényeztetett fiú, akinek az osztályába kerül Jenine, a felhővadász-palánta. A fiút elkezdi vonzani a lány, no meg az ismeretlen, és felkéredzkedik a vízgyűjtő kalandra induló hajóra. Megismerkedik Jenine családjával, rengeteget tanul, és megbecsülést vív ki magának, kalandokba keveredik, de az igazi kihívás természetesen a történet végén vár rá, amikor választania kell a felhővadászok szabad élete és a saját biztonságos, de unalmas világa között.

A könyv világát benépesítő szerzemények és teremtmények, a Christienre váró kalandok akár érdekessé is tehetnék a könyvet, ha nem követne minden egységnyi kalandot legalább egy egységnyi nyúlós, nyálas, coelhós filozofálgatás. De sajnos követ. Christien egyes szám első személyben meséli el a történetet, és egy ilyen narrációs pozíció szinte követeli, hogy a főhős legbelső rezdüléseit is megismerhesse az olvasó, de amikor a főhős legbelső rezdüléseiről leginkább a „bődületes közhely”, illetve az „orbitális marhaság” kifejezés jut az eszünkbe akkor… nos, akkor egy idő után már hiába a jól felépített sztori, az izgalmas jellemek, a megfilmesítésért kiáltó helyszínek, az ember legszívesebben bevágná  a könyvet a sarokba.

És egy olyan bekezdésnél, mint a „Talán igaza volt abban, hogy a felhővadászoknak nincsenek barátaik. De nekem sem voltak. Legalább volt bennünk valami közös. Viszont a meglévő barátaimat nagyon is értékeltem”, végül meg is teszi.

És ez leginkább azért baj, mert azok a kérdések, amiket Alex Shearer Christien történetén keresztül boncolgatni próbál, tényleg nagyon-nagyon fontosak. Mindenkit, kortól függetlenül foglalkoztat a beilleszkedés, a közösség és az idegenség problematikája, a sors léte és átírhatósága, de a szájbarágós, ezerszer elismételt szentenciák pontosan ugyanúgy kiakasztanak egy kiskamaszt, mint az anyukáját.

A Kolibri kiadó nem vállalt különösebb rizikót ezzel a könyvvel: Pék Zoltán fordítása korrekt, Tillai Tamás borítója pedig elég izgalmas ahhoz, hogy sokan levegyék a könyvespolcról a boltokban. És sajnos még mindig igaz az, hogy egy angolosan hangzó névvel inkább el lehet adni esetleg gyengébb terméket is.

A Tilos az Á viszont bevállalt egy klasszikus fantasyt, méghozzá egy ifjúsági irodalomban eddig kevésbé ismert szerzőtől, Szakács Esztertől. A Szelek Tornya nem attól különleges, hogy a főhőse egy kilencedikes lány, nem is attól, hogy ez a kilencedikes lány átkerül egy másik világba, amit természetesen neki kell megmentenie, különben minden, ami érték az emberek világában, veszélybe kerül – ezek a toposzok gyakorlatilag minden portal-fantasyban alapvetések. Sokkal inkább azért, mert Szakács Eszter olyan magabiztossággal használja ezeket az önmagukban már eléggé leharcolt eszközöket, hogy a végeredmény egy teljesen működőképes fantáziavilág.A_Szelek_Tornya.jpg

A Szelek Tornyában szervesen kapcsolódnak egymáshoz kisebb-nagyobb univerzumok. Ebből a szempontból talán mulitiportal-fantasynek is nevezhetnénk. A reális Föld mellett különböző rejtett dimenziókban léteznek az évezredek során kialakított különböző pantheonok, melyek között féregjáratokon keresztül lehet közlekedni. Sem a multidimenziós világ, sem a féregjárat nem különösen eredeti ötlet, valahogy mégis olvastatja magát a regény, pedig nehezen található benne olyan elem, amit már nem írtak meg tucatszor. Saját környezetében peremre szoruló főhős, másik világban működő iskola, titokzatos származás, ellenség, aki baráttá válik, mindent eldöntő végső összecsapás – talán csak Kerberosz helyzetfüggő méretváltozása tekinthető a könyvben eredeti ötletnek. Ám a precíz világépítésre, a legapróbb részletek türelmes kidolgozására és az átgondolt szerkezeti felépítésre alapozott írói magatartás kifizetődőnek bizonyul: A Szelek Tornya világa, annak ellenére, hogy gyakorlatilag csak meglévő elemeket hasznosít újra, izgalmas, élvezhető, működőképes világ.

Hasonló a helyzet a regény szereplőivel is. Mira, a kiválasztott, lélektársa, Uli, a furcsa, mindenhonnan kilógó Konrád megszokott, de hiteles karakterek, ha nem is arche-, de típusok, ugyanakkor a jellemek eléggé sokrétűek és hitelesek ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a történetet. Ráadásul az olvasó nem készen kapja az egyes szereplők jellemét, hanem a cselekményen keresztül ismeri meg őket. Így tényleg megszerethetjük a karaktereket, van értelme az azonosulásnak, és még az ellenszenves figurákat sem tudjuk maradéktalanul elítélni, természetesen az egy főgonoszt leszámítva.

Külön erőssége a könyvnek, hogy rajtakapható tanító szándék nélkül legalább annyi ismeretet közöl az ókori görög mondavilágról, a magyar ősvallásról, a germán-kelta mítoszokról, mint egy két féléves egyetemi szeminárium. Az információk sosem lógnak ki, a cselekmény szempontjából is fontos részei a szövegnek, így az olvasónak soha nincs olyan érzése, hogy felesleges és száraz tényeken kell átrágnia magát. A konfliktusok során természetesen etikai problémákból is bőven akad: A Szelek Tornya hőseinek ugyanazokkal a helyzetekkel kell megküzdeniük, mint a Felhővadászok Christianjének, ám míg Shearer öncélú filozofálgatásokba bonyolódott könyvében, Szakács Eszter ezeket a kérdéseket dialógusokban vagy a cselekményben fejti ki, ezáltal sokkal fogyaszthatóbb a szöveg.

A Szelek Tornya egy korrekt, élvezhető, izgalmas fantasy, olyan, amiből az olvasó már másnap szívesen kezébe venné a folytatást – még akkor is, ha előző nap hajnal négyig olvasott. Remélhetőleg Szakács Eszter, ha már ilyen alaposan felépítette a könyv világát, hamarosan előáll a következő résszel, hiszen magára valamit is adó fantasy-szerző trilógiánál sosem adja alább.

 

(Alex Shearer: Felhővadászok, ford. Pék Zoltán, Kolibri, 2016, 286 oldal, 2999 Ft; Szakács Eszter: A Szelek Tornya, Tilos az Á Könyvek, 2016, 544 oldal, 3990 Ft.)


Főoldal

2016. szeptember 15.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png