Mészöly Ágnes
Darwin’s Daughters
(nem lányregény)
Mikor Robi bácsi végre békén hagyott bennünket, és kitolatott a szobából, Pat lecsapott a Pilóta kekszre, és tele szájjal kérdezte meg, hogy akkor végül is volt-e húzás az osztálykarácsonyra.
– Osztálykarácsony? Olyanról nem is álmodhatunk! – csóválta a fejét Zsófi.
– Sajnálom, de szó sem lehet róla – utánoztam Kecsó negédes, de feszült hanglejtését. – Szó sem lehet semmiféle tanításon kívüli programról!
– Legalábbis, amíg te vagy az ofőnk, Gabikám – markolta meg a pólómat Lidi, ahogy a szuperhősök szokták a főgonoszt. – De ne feledd, a Darwin’s Daughters bosszút fogadott!
– Ugyan már, úgysem lesz belőle semmi! – rabolt rá az utolsó kekszre Patrícia.
– Csak akkor nem lesz belőle semmi, ha nem akarjuk, hogy legyen – engedett el Lidi. – Szerintem simán el tudnánk érni, hogy eltakarodjon Kecsó a suliból is. Akár. De azt, hogy leadjon minket, azt biztosan. Beszéltem egy tizenkettedikessel, őket például leadta, mert nem bírt velük. Még kilencedikben, utána osztották ki nekünk. Szóval egyáltalán nem reménytelen.
– Dehogynem – csóváltam a fejem elkeseredetten. – Mögötte ott áll a diri, az egész rendszer. Látjátok, velünk is hogy kicseszett. Mi csak kis szaros kölykök vagyunk, akik legyenek boldogok, hogy egy ilyen suliba járhatnak. Tanuljunk, hozzuk az eredményeket, egyébként meg le vagyunk szarva. Az sem baj, ha hétvégénként félholtra isszuk magunkat, ha a vécében az alsósok szeme láttára droggal üzletelünk, ha a kémiaszertár kulcsát egy ezresért adja egy szünetre az alkalmi pároknak a szertáros. Csak ne legyen ügy belőle…
– Nemnemnem! Nincs igazad! – szakított félbe Lidi. – Vagyis igazad van, ilyenek, de igenis tehetünk ellenük. Nem vagyunk kiszolgáltatva nekik, mert ezek mind vén hülye lúzerek, akik csak azért vannak itt, mert jobb helyet nem találtak. Dumálhatnak, hogy a pedagógus az értelmiség jövőjének alakítója, de ugyan már! Havi százhúszezerért csak az dolgozik, aki semmi másra nem képes! Nekünk meg egy ugródeszka ez a suli, semmi más. Nem mi vagyunk kiszolgáltatva nekik…
– Na jó, de hiába ökörködünk az óráján, baromira nem zavartatja magát – mondta Pat.
– Olyan, mintha a fejére húzna egy üvegharangot – érkezett a menetrendszerinti költői kép.
– Mert nem tervszerűen csináljuk! – pattant fel Lidi.
– Oké, akkor ha tényleg ki akarjuk készíteni, tervezzük meg rendesen – mondta megfontoltan Zsófi, és elővette a jegyzetfüzetét a tatyójából (ebből látszott, hogy ő komolyan gondolja: az egyedi, kézműves naplóba csak fontos dolgok kerülhettek). – Ki kellene találni, hogy ki mit csinál.
– Én leginkább nem csinálnék semmit – mondtam.
Elhűlten néztek rám, olyan tekintettel, ami az árulóknak kijár, szóval szabadkozni kezdtem:
– Nem az, benne vagyok meg minden, csak tudjátok: igazgatói, még egy dobás, és…
– Akkor neked csak figyelned kell majd – csettintett Zsófi –, az kimondottan bosszantó tud lenni. Ha valaki nagyon látványosan figyel. Az megöl. De nem lehet belekötni.
És lendületes, nagyon látványosan kusza dőlt betűivel felvéste a füzetébe, hogy „KATA: figyel”.
– Én meg majd mindig hozzáteszek valamit! – bólogatott lelkesen Lidi. – Abba sem lehet belekötni. Mert az anyaghoz fog kapcsolódni… legfeljebb egy kicsit utánanézek, ha muszáj.
– Én meg majd rosszalkodok – közölte határozottan Zsófi, miközben a „KATA: figyel” alá odakerült, hogy „LIDI: okoskodik” és „ÉN: mást csinál”. – Látványosan mással foglalkozom. Újságot olvasok. Dumálok hangosan, nem veled, nyugi, Kata, meg levelezek, telefonozok. Verset írok. Olyankor iszonyú idegesítő tudok lenni!
– Azt tudjuk – mondtuk szinte egyszerre, aztán Pat kicsit félve megkérdezte:
– És én?
– Te kérdezni fogsz, édes Patrícia – ölelte meg Lidi. – Játszod majd az ostoba szőkét: soha, semmit nem értesz majd.
– Oké, de mit…
– Majd mondom, miket kérdezz. Már ha nem jut eszedbe semmi. Isteni lesz. A lehető leghülyébb, legidiótább kérdéseket teszed majd fel.
Másnap első órában indult a tulajdonképpeni titkos akció. Amiben az volt a jó, hogy tényleg senki nem vett észre semmit, és mégis egész hatékony volt.
Én például csak figyeltem, de tényleg. Bejött Kecskeméti, és nekem már ki volt pakolva a cuccom (pedig általában óra közepén kaparászok elő mindent), és átható tekintettel követtem az eseményeket, legyen szó a hiányzók feljegyzéséről, az alkének jellemző elektronszerkezetéről vagy Kerekes Gergő parádés feleletéről. Figyeltem ezerrel. Nem gondoltam volna, hogy ilyen fárasztó.
Mellettem Zsófi viszont nem figyelt. De nem csinálta igazán jól (legalábbis az elején). Az asztalán egy félig rágott szendvics volt és egy doboz kefír, amibe néha belekortyolt. És közben valami irodalmi újságot lapozgatott. Ez nem igazán érte el Kecsó ingerküszöbét, a fél osztály simán mást olvas az óráin.
Lidi és Pat viszont brillírozott. Nem hiába dumáltak előző nap kábé éjfélig. Hol Lidi esett ki majdnem a padból, mintha az életénél is fontosabb lett volna, hogy elmesélje, mit olvasott az Élet és Tudományban (nem is hallottam, hogy van ilyen lap egyáltalán) vagy a Nature-ben, és amikor a tanár úr felszólította, akkor csak mondta és mondta, és rajta kívül legfeljebb Kecskeméti érthette, miről van szó. De az is lehet, hogy ő sem.
Aztán amikor Lidit végre leültette valahogy (köszönöm, Lídia, ez igazán érdekes adalék, de térjünk vissza inkább a tananyaghoz), akkor jött Patrícia, és feltette a lehető legostobább kérdéseket. Szemrebbenés nélkül, pedig máskor nem igazán szeret az osztály előtt szerepelni, és ha nem ért valamit, akkor leginkább éppen hallgatni szokott, pont a hülye szőke előítéletek miatt. A Montz-szekció tényleg visítva röhögött, amikor ártatlanul megkérdezte, hogy akkor, ugye, tanár úr, az alkénekben például mindig van kén, de hát hogy is van ez az alkánoknál?
Én meg próbáltam egyre áthatóbban és áthatóbban figyelni, és egy idő után észrevettem, hogy a Kecsó néha rám pillant a szeme sarkából. Zavartan. Sőt. Időnként úgy tűnt, hogy jobban bosszantom, mint Pat és Lidi együttvéve.
Zsófinak viszont elege lett a sikertelenségből. Elrakta az újságját, kinyitotta a füzetét (a végén, ahova a verseit és egyéb ötleteit szokta írni), valamit piszmogott, aztán amikor Kecskeméti feltett egy kérdést, magasba lendítette a kezét.
– Zsófi, örülök, hogy végre te is becsatlakozol a kémiaórába – szólította fel egy szúrósnak szánt megjegyzéssel a tanár úr. – Ideje volt, hiszen perceken belül kicsöngetnek. Tehát, mi jellemzi a benzol zárt láncának elektronszerkezetét?
– Öhm… azt nem tudom… – játszotta a hülyét a padtársam. – Én csak azt akartam kérdezni, tud-e valaki egy jó rímet arra, hogy bábeltükör.
– Micsoda? – kérdezett vissza értetlen arccal Kecsó.
– Bábeltükör – magyarázott Zsófi. – Egy olyan tükör, ami az ember ezer arcát egyszerre mutatja…
– Ne haragudj, de ez egyáltalán nem tartozik ide! – hápogott a tanár úr. – Még csak elnézem, ha nem haladsz az osztállyal, de megkérnélek, hogy csak akkor jelentkezz…
– Átvert ökör – kiabált közbe Boldi a hátsó fertályról.
– Angyalcsücsör – kontrázott Emese.
– Wágner tűzkör – mondta Virág.
– Extra szűz sör – röhögött Bálint.
– Ebből elég! – emelte fel a hangját Kecskeméti. – Ezt még Bérczesi tanárnőnél sem engedhetnétek meg magatoknak! Az összefoglalásnak ezzel vége! Szívesen szántam volna még egy órát a szénhidrogének reakcióegyenleteire, de úgy látom, ebben az osztályban mindenki olyan zseniális, hogy nincs szükségetek ismétlésre. Tehát pénteken hatodik órában témazáró dolgozat, készüljön fel mindenki legjobb tudása szerint! – ezzel hóna alá csapta a naplót, és durcásan (utoljára az ikrektől láttam ilyen arcot, két évvel ezelőtt) kiviharzott az osztályból.
Azt hittem, hogy mindenki nekiesik Zsófinak – ezek a szemét szénhidrogének tényleg nem voltak egyszerűek, és ránk fért volna még egy gyakorló óra (pénteken hatodik órában dogát íratni meg mondjuk minimum lelketlenség, és főleg lelketlenség a szalagavató napján) –, de az osztályt teljesen lekötötte a bábeltükör. Repkedtek a briliáns meg az ócska rímek, és senkinek eszébe sem jutott dühöngeni a tézé miatt.
