Sztakó Zsolt

Egy röpirat margójára

Ady Endrét manapság a legnagyobb nemzeti költőnkként szokás emlegetni, afféle váteszként, aki sok mindenre ráérzett a magyarság jövőjét illetően, és ha hallgattak volna rá a kortársak, másként is alakulhatott volna a nemzet sorsa. Csak hát a politikusok már akkor se hallgattak léha költők szavára, helyettük komoly tanácsadókat tartottak, akik tanácsaikkal katasztrófába vitték a hazát.

De legalább az utókor, vigasztalhatnánk magunkat, az utókor fel- és elismerte Ady zsenijét. Csakhogy ez se annyira egyszerű, mert ebben a szegény, jobb sorsra érdemes hazában semmi se egyszerű, így Adyért is meg kellett vívni az utóvédharcot a pályatársaknak. Én itt csak egy röpirattal, Benedek Elek röpiratával, A püspök meg a püspökfi, avagy a Magyar fa sorsa (1927, Brassó) cíművel kívánok foglalkozni, amelyben a szerző Makkai Sándor könyvét, a Magyar fa sorsát vette pártfogásába Szász Károly durva támadásával szemben.

És most adjuk át a szót Szabó Zsolt művelődéstörténész a www.kronika.ro oldalon megjelent kitűnő cikkének (Benedek Elek irodalmi perei): „Makkai Sándor Ady-könyve, a Magyar fa sorsa nagy port vert fel a korabeli irodalmi sajtóban. A konzervatív irodalom képviselői élesen támadták Makkait, amiért kimutatta esszéjében, hogy Ady nemcsak nagy költő, de a magyar irodalom legvallásosabb költőinek egyike. Annak pedig különös súlya volt, hogy a nemzet- és fajárulónak, istentelennek bélyegzett költő pártfogója református püspök. Az Ady-ellenesek táborából különösen éles hangot ütött meg Szász Károly, aki röpiratában nemcsak Ady költészetét utasította el, hanem személyeskedő hangon Makkait is elmarasztalta, sőt felszólította, hogy vonja vissza püspökhöz méltatlan állításait.

Benedek Elek a szerkesztő, Móricz Miklós (Móricz Zsigmond ez idő szerint Brassóban élő és dolgozó öccse) felkérésére a Brassói Lapok hasábjain kelt védelmére a Magyar fa sorsának és írójának. Ám a lapban a cikknek csupán az első része jelent meg, amelyben Makkai könyvét ismertette, bő idézetekkel alátámasztva véleményének jogosságát és logikus voltát. A bejelentett folytatás azonban elmaradt, a lap főszerkesztője, Szele Béla mentegetőző levélben próbálta megindokolni, hogy a lap olvasóiban ellenérzést keltett mind a könyv, mind a cikk, lévén, az olvasók kilencven százaléka Ady-ellenes. Benedek Elek válaszlevelében meg is írta, hogy ez azt jelenti, hogy a Brassói Lapok olvasóinak kilencven százaléka egyszerűen nem ismeri Ady költészetét. S hogy véleménye mégis nyilvánosságra kerüljön, az első rész honoráriuma fejében Móricz Miklós segítségével kétszáz példányban kinyomatta A püspök meg a püspökfi, avagy a Magyar fa sorsa című röpiratát, és elküldte szerkesztőségekbe, íróbarátainak, újságíróknak..."

A szerző azzal kezdi röpiratát, hogy felsorolja a vádakat: gőgös nemzetköziség és hazafiatlanság; satnya érzékiség és erkölcstelenség; nagyképű homályosság és érthetetlenség; beteg tagadása minden pozitív szellemi-erkölcsi értéknek; a romlás és a halál dicsőítése; az ideiglenes bűnbánat komolytalansága; a vallásosság affektálása - egyszóval, mintha ma ülnénk végig egy parlamenti vitanapot.

Idézi még az ősi megfogalmazást is: „nem tiszteli az isteneket és a törvényt s megrontja az ifjúságot." Csakhogy azután tételesen cáfolja a vádakat. Az istentelenség vádját például ezzel a szívbemarkolóan szép verssel:

Oszlik lelkemnek barna gyásza,

Nagy, fehér fényben jön az Isten,

Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti.

De Nap-szemét nagy szánalommal

Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,

Ő járt, az Isten járt előttem,

Kivonta kardját, megelőzött.

Hallom, ahogy, lelkemben lépked

S az Ő bús „Ádám, hol vagy?"-ára

Felelnek hangos szívverések.

Szivemben őt már megtaláltam,

Megtaláltam és megöleltem,

S egyek leszünk mi a halálban.

Ez a vers egy háborgó, Istenkereső ember verse, ami Szász Károlynak és a konzervatív irodalomhoz szokott kritikusoknak nem tetszhetett, hiszen új hangon szólítja meg Istent. Ez később József Attilától és Karinthytól elfogadott lesz, éppen Adynak köszönhetően. Mert mint Benedek Elek megjegyzi: az „Ady fellépését megelőző harminc év alatt lett a magyar költészet »halott, sivár pusztaság, meddő és kisajtolt rög«".

...

Ennyi. S hogy mi a tanulság? Az égvilágon semmi. Vagy talán az, hogy a politikánál és a politikusoknál pocsékabb kritikus nincs, mert a politikában kötelező viselet a szemellenző, mint az igavonó lovaknál, ami leszűkíti a látómezőt, hogy a ló csak a kitaposott utat lássa.