Somi Éva
Élet-halál a föld alatt
Dmitry Glukhovsky: Metró 2033
Dmitry Glukhovsky, a kortárs orosz irodalom képviselője, 2007-ben ezzel a posztapokaliptikus világban játszódó sci-fijével elnyerte a „Legjobb európai debütálás” díjat. Az akkor még csak 28 éves szerző könyve számos országban bestseller lett, a belőle készült számítógépes játék is igen népszerű. Hogyne, hiszen a populáris irodalom egyik közkedvelt ága a sci-fi. Ki ne olvasott volna legalább egyet a XIX. századi H. G. Wells, Jules Verne, a XX. századi Isaac Asimov, Stanislaw Lem, Ray Bradbury könyvei közül?
De az orosz sci-finek is megvannak a mesterei a nálunk is jól ismert Sztrugackij fivérek személyében. Nem véletlen, hogy Tarkovszkij éppen az ő egyik könyvüket, a Sztalkert filmesítette meg Lem Solarisa mellett a hetvenes években. E két film témája is közelebb visz Glukhovsky könyvéhez, amelyben szintén szerepelnek sztalkerek, és egy idegen civilizációval történő kapcsolatfelvétellel is találkozunk.
A metró viszonylag új keletű téma, hiszen maga a metró is a XX. század második felében lett igazán a tömegközlekedés eszköze a nagyvárosokban, ezért csak az utóbbi évtizedekben születhettek olyan alkotások, amelyek a hatalmas, ember alkotta föld alatti birodalomban, a világvárosok metróhálózataiban játszódnak. Talán a film fedezte fel elsőként, Luc Besson Metrójával (1985). Antal Nimród Kontrollja (2003) félig reális, félig szürreális megoldásaival szintén a metróban játszódik. Az irodalom számára ez a föld alatti világ sötétségével, titokzatosságával a középkori pokol-víziókkal, átjárhatatlanságával pedig a még ősibb, ókori labirintus-toposszal mutat rokonságot, és telítődik többletjelentéssel: mindig a létező, földi világ metaforája; az ember életében pedig a belső út szimbóluma is.
Nem csoda, ha a világ második legnagyobb metróhálózata, a kb. 300 km-nyi hosszú moszkvai metró is szinte kínálta a még kiaknázatlan témát Glukhovskynak. Igaz, előtte már Viktor Pelevin Omon Ré című regényében (hazájában 1992-ben jelent meg) is fontos helyszín a moszkvai metró egy használaton kívüli szárnya, mint egy különös kísérlet terepe a hazugságra épülő szovjet propagandagépezet mechanizmusában. De igazából Glukhovsky aknázta ki a legjobban a témában rejlő lehetőségeket.
A Metró 2033 antiutópia, vagy ahogy újabban inkább nevezik: disztópia, melynek szintén nagy hagyománya van főként a XX. századi európai irodalomban. Ezek az emberiség rémálmairól szólnak, elembertelenedett társadalomról (alapmű: Orwell: 1984), vagy hogy a Föld milyen és hányféle módon fog elpusztulni. Ezek lehetnek természeti katasztrófák (katasztrófafilmek hosszú sorát idézhetnénk), de az is lehet, hogy a Föld pusztulását maga az ember okozza. Csak idő kérdése, hogy mikor.
Glukhovsky regényének cselekménye már csaknem a teljes pusztulás után, 2033-ban kezdődik. Az atomkatasztrófa sújtotta Moszkva lakhatatlan, olyan mértékű radioaktív sugárzás érte, lakóinak többsége halott. Az életben maradottak a föld alatt, a metróállomásokon húzzák meg magukat, önálló kis kolóniákat alkotva, melyek közül néhányan konföderációkba tömörülhetnek, mint amilyen pl. a Hanza és a legnagyobb, nagyjából a mai városközpont alatt húzódó Polisz, mely „alighanem az utolsó hely a Földön, ahol az emberek emberhez méltó életet élnek”, ahol még az utolsó tudósok, művészek tengetik életüket mint régi, a többség számára már érthetetlen és haszontalan, különös ismeretek őrzői. Ahány kolónia, annyiféle, az elkorcsosulás különböző szintjein élő lakosság, életforma, jellegzetesség. Mindegyik erősen védi saját állomását, mert egymásra is fenyegetést jelentenek. A fenti világba, a halott városba csak a legvakmerőbbek, a sztalkerek mehetnek, állig felfegyverkezve, védőöltözetben. Őket igazi hősökként tisztelik a napfénytől és az éltető levegőtől hermetikusan elzárt alagutak lakói, hiszen ha a sztalkerek nem pusztulnak bele vakmerő küldetésükbe, híreket hozhatnak odaföntről. Másfajta fenyegetés jön a rémisztő hangokkal teli, jórészt átjárhatatlan, nyirkos, bűzös metróalagutakból, melyeket mutánsok és szörnyek laknak. Fegyver nélkül nem tanácsos elindulni semerre, de még így is el-eltűnnek az állomásokról az évtizedek óta félhomályban és sötétben vegetáló emberek. Számukra a túlélés a tét. Ennek érdekében többféle technikát érvényesítenek az egyes állomások. Van, ahol gombát termesztenek, van, ahol brahmanok adják át az ősi ismereteket a következő nemzedéknek, van, ahol fasiszták üldözik és kínozzák faji ellenségeiket, van, ahol forradalmárok harcolnak a fasiszták ellen, van, ahol a kannibalizmus terjedt el.
A regény főhőse Artyom, aki még odafent született, de csak halvány emlékei vannak a fenti világról. Apjára egyáltalán nem emlékszik, anyja az állomásukat ért patkánytámadás áldozatai között volt, de utolsó erejével az akkor ötéves fiát még rábízta a mentőcsapat egyik katonájára. Ez a férfi (Szása bácsi) lett a nevelőapja a fiúnak, aki már betöltötte huszadik életévét. A VDNH állomáson élnek, ahol csak kósza hírekből értesülnek arról, hogy más állomásokon mi történik, csencserek által kereskednek. A VDNH lakói leginkább a feketék ellen harcolnak, akik rendszeresen támadják állomásukat. A feketék kísérteties lények, fénylő, fekete bőrük, pupilla nélküli szemük van, és hátborzongató üvöltéssel támadnak, szinte elpusztíthatatlanok.
Az egyik sztalker, Hunter, Artyomot választja szövetségeséül. Megbízza, hogy ha két napon belül nem térne vissza küldetéséből, a fiú menjen el a Poliszba, és adjon át egy üzenetet Melnyiknek, egy másik sztalkernek. A regény lényegében Artyom útját meséli el. Ez az út életveszélyes, embert próbáló, mégis kalandos, és nem csak azért tart sokkal tovább, mert a régi térkép már egyáltalán nem érvényes, hanem azért is, mert Artyom számtalan akadállyal találja szemben magát, néha kénytelen kitérőket is tenni. Útja során mindig akad vezetője vagy kísérője, mint pl. Bourbon, vagy Kán, vagy az öregember, vagy Danyila, de a saját ösztönei is jól működnek. Néha álmodik, vagy látomása van, különös hangokat hall, vagy egyszerűen csak szerencséje van, mint amikor felakasztják, de a legutolsó pillanatban megérkezik a megmentője, így mindig sikerül továbbmennie.
A regényben az egyes állomások lakóinak életformája, túlélési technikája alkalmat ad az írónak arra, hogy olvasóit filozófiai, morális, politikai, ideológiai kérdésekkel szembesítse, civilizáció-és társadalomkritikáját megfogalmazza. A cselekmény szintjén Artyom az, aki szembesül ezekkel a kérdésekkel, így nemcsak a kalandvágy viszi előre, hanem a tudásvágy is: útja során rengeteg tapasztalatot és ismeretet szerez, önálló döntéseket hoz, végső soron felnőtté válik. Tehát a fejlődésregények sémájára is ráismerhetünk. Hogy mit jelent a fasizmus, hogyan hódított a pentagramma, hogyan mehet végbe jelképek és lózungok által egy ország démonizálása, mit jelent a hit és hogyan élnek vissza vele legfőbb hirdetői, van-e sors, mi az, ami a fenti világban oly szép és fontos volt – ilyen és ezekhez hasonló kérdésekkel szembesül Artyom, de neki magának kell eligazodnia a lehetséges válaszok között.
Artyom eljut végül a céljához, és amikor a sorsán gondolkodik, rájön, hogy neki ez a küldetés volt a sorsa, ezért nem adta fel, ezért sikerült túlélnie. Mintegy jutalmul részt vehet az utolsó nagy akcióban, a sztalkerek beveszik a csapatukba. Céljuk, hogy miután felfedezték a feketék táborhelyét, megsemmisítsék azt. Az akciótervet Hunter dolgozza ki, két csapatban, összehangolva kell végrehajtani a fönti világban. Artyom azonban az utolsó pillanatban, különleges tudatállapotban ráébred, hogy a feketék nem ellenségek, hanem a homo sapiens helyébe lépő új faj, a homo novus képviselői, akik mindvégig kapcsolatba akartak lépni velük, de az alagutak lakói ellenségnek tekintették őket. Artyom a feketék kiválasztottja volt, mert őt találták egyedül alkalmasnak és méltónak a közvetítő szerepére, hogy szövetséget kössenek a homo sapiens megmaradt képviselőivel, de azok mindannyiszor agresszíven reagáltak. A kiválasztott már nem tehet semmit: társai kilőtték a pusztító rakétákat, mielőtt elmondhatta volna nekik az igazságot.
Moszkvát nem pusztította el az atomhalál. A könyvet letéve efelől nyugodtak lehetünk. De akkor eszünkbe jut Hirosima, Nagaszaki; Csernobil, Fukusima, mindaz, ami jelképpé emeli őket, és a megkönnyebbülés elszáll, mert nagyon is jól tudjuk, hogy az írót nem csupán a fantáziája szárnyalása vezette, hanem a reális veszély, amit egy atomkatasztrófa jelenthet az emberiség számára.
Dmitry Glukhovsky: Metró 2033, Fordította Bazsó Márton, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011. (Még ugyanebben az évben megjelent magyarul a Metró 2034 is.)
