Lovász Andrea
Hiba a (vetítő)készülékemben?
Hugo Cabret világsztár. Vagyis majdnem az: Brian Selznick regénye már megjelenésekor, 2008-ban illusztrációs díjat nyert, és 2011-ben Martin Scorsese rendezett belőle filmet, kapott is 5 Oscar-díjat - ez utóbbi már önmagában elég a sztársághoz. Hugo Cabret történetében van is a sztároknak kijáró elegendő izgalom és fordulat: a főhős (árva és rendkívüli kézügyességgel megáldott) kisfiú megjavít egy rajzoló-automatát (gépembert), barátra és családra lel, bűvésznek képezi magát, és akcióinak folyományként megmenti (a magánytól és a feledéstől) George Mélièst, az elfelejtett filmrendezőt. Mindez a múlt század 30-as éveiben játszódik a párizsi pályaudvaron, háttérnek erős fémszerkezetek, titkos átjárók a falban és a föld alatt, hatalmas óraművek - mindez fekete-fehérben. A történet csak az első fronton gyerekregény: nagybátyja halála után Hugo felügyeli a pályaudvar óráit, közben néha tolvajlással próbál életben maradni, és valamiképpen igyekszik megjavítani az apjától mindenféle kanyargós úton reáhagyományozódott gépembert, majd mikor a játékárus George papa elkapja, és elveszi tőle apja egykori vázlatfüzetét, akkor nyílik ki egy másik síkja is a könyvnek: kultúrtörténeti traktátus a filmművészet úttörőiről. Az árva gyerek sikertörténetének kerekdedségét próbálja oldani ugyan a felnőttek érthetetlenül zárt és groteszkül kegyetlen világa, ám ehhez a cselekményben talán túl sok a véletlen, szerencsés találkozás. A struktúra mestermunka - pontosan adagolva bukkannak fel a szereplők és kapunk választ az újabb és újabb kérdésekre -, de hát nem ez az igazán izgalmas a könyvben, hanem a történetmondás mikéntje. A szerző ugyanis nem illusztrálja az olvasottakat, hanem egy igazi film illúzióját (pontosabban egy hőskori némafilm illúzióját) keltve néhol képekben meséli/mutogatja a történetet - a könyv alcíme: Regény képekben és szövegben. Az ötlet kétségtelenül zseniális, ti. a szöveg és illusztráció azonos funkciójú, váltogatott használata, és hát a témát is meg kellett találni ehhez az ötlethez (vagy fordítva, ötletet a témához). A szerző ceruzarajzai igen aprólékosan kidolgozottak, és kimondottan izgalmas, ahogyan váltogatja a premier plánt a nagy totállal, és az épületek, szerkezetek ábrázolásában kiváló, de hát Hugót csak úgy lehet azonosítani a képek alapján, hogy a szövegből tudjuk, róla van szó, annyira beazonosíthatatlanul ronda néhol az arca. Az egész alakos emberábrázolások elnagyoltak, nem ritkán idétlenek, aránytalanok, és a perspektívák néhol tényleg szörnyűek - és mindez éppen a mozizás illúziója miatt érdekes, ti. annak ellenében dolgozik. És az ellenérzésem csak fokozódott pl. a napfelkeltés ráközelítés, a csarnokba éppen középre beszárnyaló madár, a számlap mögül kimeredő riadt tekintet, vagy a hirtelen megszépülő főhős láttán: éppen a giccs határán billegő illusztrációs anyag nekem a nyilvánvaló hatásvadászat miatt a negatív tartományba billen.
Ráadásul van a könyvnek egy kerettörténete is: mint kiderül a bevezetőből és az utolsó fejezetből, az olvasottakat H. Alcofrisbas professzor meséli (a figura George Méliès több filmjének is mágusmester szereplője), azaz a felnőtt bűvész és horológus Hugo. Aki, olyannyira zseniális, hogy továbbfejlesztette az egyetlen rajzot rajzoló gépember ötletét. Az általunk olvasott könyvet igazából végig az általa konstruált gépember írta és rajzolta: „Az automatám bonyolult gépezete százötvennyolc különböző rajzot képes készíteni, és írni is tud, betűről betűre egy egész könyvet, összesen húszezer-kilencszáznegyvenkét szót. Ezeket a szavakat." Az ilyen fikciós játékoknál ismét csak nagyon kényes az egyensúly, ti. a hihetőség/hitelesség és az átlátszó retorikai fogás között: a játéknak minden szempontból teljesnek és tökéletesnek kell lennie. Itt például nem készíthette az összes képet az automata, hiszen 16 darab fotót, filmkockát, Méliès vázlatait, rajzait tételszerűen és oldalra pontosan felsorolják a jegyzetekben (mindenféle egyéb filmtörténeti adalékokkal együtt). Így ez az egész rossz bűvészmutatvány csak - a kerettörténet, mely egy lehetséges referenciasík játékba hozásával az olvasottakat hivatott erősíteni, ellenhatásként működik ezúttal: a lelepleződéssel szimplán pozőr lesz a produkció.
Elméletileg ignorálva a kerettörténetet marad a mozi illúziója - vagy még az sem, csak a puszta illúzió.
Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret. Ford.: Dunajcsik Mátyás, a szerző illusztrációival, Libri Kiadó, Budapest, 2012
