Fazekas Sándor
Romain Rolland: Colas Breugnon
Az olyan könyveket is nagyon szeretem, amelyeket mintha legalább fél évszázaddal később írtak volna, mint amikor valójában megszülettek. A Colas Breugnont egy akkor már világhírű, ötvenéves francia író hívta életre, a baljóslatú 1914-es esztendőben, bár csak évekkel később jelent meg. Európa háborúra készült, s Rolland ezzel az első pillantásra talán eszképista jellegű művel válaszolt az emberiség létét fenyegető veszélyre. Valójában persze ez a válasz egy igen mély történelmi fikcióba helyezve egyfajta régen feledésbe merült humanizmust ábrázol, mégpedig nem a tanulmányok száraz, elitista nyelvezetét, hanem egy életszagú, bájos fikciót működtetve. Colas, az ácsmester ugyanis - akit valamiért rendre a 18. századba helyeznek, pedig egészen pontosan a harmincéves háború időszakának, a 17. század elejének gondolkodásmódját jeleníti meg - korántsem hétköznapi elme: a világról egyfelől mesteremberhez méltóan egyszerű, ugyanakkor valahogy mégis gondolatgazdag, kiforrott, letisztult, és minden korban aktuális világképe van, amely átjárja a regény atmoszféráját, s megeleveníti az utolsó apró részletet is. Forrásként szokás emlegetni Montaigne-t, sőt Cyrano de Bergeracot is: mind a 16. századi késő humanista gondolkodó, a mély témákról könnyedén csevegő esszéíró, mind a 17. századi, lángoló fantáziájú, szatirikus és radikális világképű antik elődöket, Lukianoszt és Lucretiust követő Cyrano fontos komponens ugyan, de a képlet ennél bonyolultabb. Nem is pusztán arról van szó, hogy szülőföldje, Bretagne ihlette volna, bár ez sem lényegtelen elem: vélhetőleg azért éppen fafaragó lett a derék Colas, mert a Montréal de Bourgogne-beli templom megőrzött egy 17. századi asztalos által készített, csodálatos faragású karzatot. A város honlapján meg lehet találni a két faragást, amelyet a szerző motívumok szerint is említ: a kvaterkázó, kedélyes mesterembereket (sajnos a fordításban a kortévesztő „nyárspolgár" kifejezés szerepel), illetve a két csonton marakodó oroszlánt. Tulajdonképpen ez a két ábrázolt jelenet a könyv két oldalának az emblémája is lehetne: egyfelől a mesterember, a pap és a jegyző iddogálásait, elpusztíthatatlanul jó kedélyű beszélgetéseit, másfelől viszont a 17. század elején is marakodó nagyhatalmakat, főurakat is jelentheti, akik semmibe veszik az egyszerű embert. Semmibe veszik, akárcsak a történetírás tette igen sokáig: Colas igen erőteljes öntudattal beszél arról, hogy a föld népe nem feltétlenül ostobább ám, mint az egymással marakodó birodalmak vezetői. Nem gondolkodnak sematikusabban, sőt agyafúrtságban lefőzik a legravaszabb uralkodót is. A regény hasonlata szerint ők az üllő: békésen tűrik, ahogy kalapálnak rajtuk, és ők maguk nem ütnek - egészen addig, amíg arra nem szottyan kedvük, mert ha igen, akkor bizony a kikent-kifent, piperkőc nagyurak szedhetik a sátorfájukat. A nyilvánvaló aktuális áthallás lehengerlő igazolását adja az a részletes kor- és kórkép, amelyet a háborús Európáról ad. Rabelais Gargantuája jelentősen inspirálta a könyvet: Bahtyin óta tudjuk, hogy a szokatlanul erős elemekkel, a nyílt szexualitással, testiséggel kevert humanista szatíra az ellenkultúra megjelenítésével tett óriási hatást a későbbi századok bizonyos íróira, így Rolland-ra is. Gargantua bölcsessége talán valamivel vaskosabb szatírába van elrejtve, csomagolva, mint Rolland-é, de ugyanakkor a modern szerző radikálisabban gondolkodik: az ateizmus nyílt kimondásától ugyan visszariad, de csak azért, mert attól tart, az inkvizíció kezébe kerülnek írásai. Másutt valamivel nyugodtabban és ironikusabban azt mondja, nem kér segítséget Istentől: az is végezze a maga dolgát, és a mesterember is végzi a magáét.
A könyv igen sok szólamban beszél: a történetírás szempontjából is nyugtalanítóan friss mű, hiszen a történelem évszázadokig az uralkodók és az országok sorsát formáló nemesek története volt: epizódszerepet kaphattak csak olyan figurák, akik felkapaszkodtak közéjük, pedig mint az ma már egyre nyilvánvalóbb, a történelem az egyszerű emberek történelme is. Hogy a sok közül csak egy példát hozzak, az egyszerű emberek tűrik el, hogy háborúzzanak körülöttük, s ha megunják, ők rázzák le a tehetetlenség láncait, s bizony meg tudják védeni saját mikrokozmoszukat. Ebben a könyvben még a háború is vicc, nevetség tárgya lesz: Rabelais és Bahtyin karneváli forgataga elmos minden komolykodást és tragédiát. Az, hogy egy-két ember meghal, olyan természetes, mint ahogyan a karneváli felvonulás alkalmával eltörik egy-két fazék - véli Breugnon. Meglehetősen radikális irónia a világháborús Európában... a szatírában jócskán akadnak efféle keserű megjegyzések is.
A friuli molnár, Menocchio inkvizíciós peranyaga pedig azt is megmutatja, hogy egy olvasni alig tudó, de nagyon motivált egyszerű mesterember is hihetetlenül összetett, radikális és egyéni világképet volt képes lepárolni magában. A Colas Breugnon Carlo Ginzburg alapműve, A sajt és a kukacok előtt fél évszázaddal már leír egy alternatív, mondanivalójában a huszadik század elejéhez igazított, mégis korhű elemekből építkező világképet. Ez nem véletlen, hiszen az olasz történész előtt már majd' egy évszázaddal felfedezték a peranyagot, még ha a szemlélet, amellyel közelítettek hozzá, természetesen más volt is. Semmiből nem lesz semmi, mondhatnánk Epikurosz tanítványával, a Colas-ra is ható Lucretiusszal - a valamiből (eszmék, tájak, művészet, korok, irodalom és filozófia) viszont néha egészen furcsa új valamik születnek. Olyan valamik, amelyek jóval mélyebbek ezen szempontoknál: Romain Rolland regénye élvezetes, nyugtalanító és szórakoztató olvasmány, egyben rendhagyó történelemkönyv, amely nem csupán a múltra, hanem a jelenre is tanít.
