Szántó Magdolna

Tervszerűség vagy véletlen?

Egy könyvnek az olvasóhoz való eljuttatásának is többféle módja lehet. A Kentaur könyvek a kétnyelvűség alternatívájával próbálják ezt megtenni.

Ez a két előzmény kellett (? ) ahhoz, hogy megérkezzen hozzám ez a mű, amelynek a fülszövege ismerős is volt, ugyanakkor meg is döbbentett. Végre találkoztam egy régi ismerőssel, akiről azonban mégsem tudtam túl sokat, s egy újabb közvetítővel kellett szembesülnöm, akit úgy hívnak: Kosztolányi Dezső (ő a regény fordítója). Tervszerűség vagy véletlen? Ismerős vagy ismeretlen? A Kosztolányi által képviselt intellektuális humor volt az az ismerős dolog, amibe belekapaszkodhattam. A regény fülszövege ugyanis az ÁBÉCÉ a fordításról és ferdítésről című értekezéséből idéz: „A bábeli nyelvzavar. Sineár földjén az emberek építeni kezdték a bábeli tornyot (...) Az Úr megsokallta fönnhéjázásukat (...) összegabalyította nyelvüket. (...) Az építkezést sürgősen abba kellett hagyni. (...) De tövében nyomban nyelviskolák, fordítási irodák keletkeztek. (...) Ekkor született meg a műfordító." Ehhez képest egy teljesen eltérő hangütés, stílus, ami viszont megint csak ismerőst idézett; Marquezt. Igaz, nem írói stílusban, nem hangvételben, hiszen Wilder regénye akkor jelent meg, amikor Marquez megszületett, de a garcía marquezi dél-amerikai világ visszamenőleg is visszaköszönt a műben.

A regény olvasása közben azonban a szöveg lassanként levált mindenféle ismerősről, előismeretről, s vált egyedivé, nagyszerűvé, amire érdemes volt ennyi évet várni.

A történet oknyomozója, Júniper atya „ez a kis hirtelenszőke észak-olaszországi ferences barát véletlenül Peruban térítgette az indiánokat, és véletlenül szemtanúja volt a szerencsétlenségnek", annak, hogy „péntek délben, 1714. július 20-án, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélybe zuhantak." Mintegy emlékiratíróként próbálta megvizsgálni az okokat és körülményeket, hogy miért pont ebből az öt emberből lett áldozat. Már a mű elején elhangzik egy ironikus megállapítás, miszerint Júniper atya hat évig kutatott, kérdezősködött, jegyzeteket készített „csak azért, hogy megállapítsa azt a tényt, hogy az öt elpusztult élet mindegyike befejezett egész volt." (p.15)

Az öt ember, Montemayor márkiné, Pepita, Esteban, Pio bácsi, és a kis Don Jaime sorsa ha nem is a maga teljességében fonódott össze, de több érintkezési pontot lehetett felfedezni az atya rekonstrukciói alapján.

A regény az olyan kérdésekre keresi a választ, mint véletlen, eleve elrendelés, szabad akarat, isteni gondviselés. Juníper atya elsősorban az isteni gondviselés működését akarta bebizonyítani tudományos módszerekkel. Az irónia azonban nem csak a hangvételben, de a történetszövésben is megmutatkozik. Juíper atya elkészült művét ugyanis eretneknek ítélték, s Lima főterén elégették a szerzőjével együtt. A regényben feltett kérdésekhez a mű struktúrája is ironikusan viszonyul, hiszen az öt ember sorsát az első és az utolsó rész ilyen alcímekkel fogja közre: Talán véletlen, Talán isteni elrendelés.

Az öt ember sorsa ettől függetlenül nem merült feledésbe, hiszen az áldozatok hozzátartozóiban a szeretet által él az emlékük. Ez keretezi be a művet, hiszen a mottó és a zárlat is a szeretet hatalmáról elmélkedik: „Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa, meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme."

Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja, Noran, Budapest, 2007