Darvasi Ferenc

"Jó, de nem elég, nem elég jó..."

Életkorom folytán lemaradtam azoknak az Esterházy köteteknek a szinkron olvasásáról, melyeket a kritika s az irodalomtudomány a legjelentősebbeknek tart. Persze, utólag is érdekesek ezek - de sokkal jobb, magával ragadó érzés akkor olvasni valamit, amikor éppen kijött a nyomdából, amikor még eleven, szóval benne lenni a róla kialakuló diskurzusban, vagy legalább, ha a háttérből is, de viszonylag közelről, a jelenből szemlélni azt. Teljesen szinkronban, rögtön a megjelenés után csak az Utazás a tizenhatos mélyére, a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok, valamint a Semmi művészet köteteket olvastam. Egyik sem volt revelatív erejű szöveg (de nem várok el túl sokat?; persze, Esterházy hozzászoktatott minket, hogy sokat várjunk el tőle), mint ahogy viszont a régebbiek a saját korunkban azok lehettek. Az Utazást szerettem, kedves, kellemes, szellemes kötetnek tartottam - bár meglehet, nálam ez „szakmai" ártalom, a focimániám függvénye is volt, nem bírtam „kívülről" olvasni. A Semmi művészetben nem igazán láttam lényegi megújulást. A Rubens 3 darabjából kettőt jónak tartottam, de ezek sem tartoznak azért a kedvenc drámáim közé. De mondom, amikor ezeket írom, kevésbé másokhoz hasonlítom a szerzőt, inkább önmagához - ami azért nagy különbség.

Vártam már egy igazán jó új Esterházy-kötetet, így fogtam neki az Estinek. Hogy aztán megint csak felemás élményekkel kászálódjak ki a könyvből. Mi nem tetszett? Rendkívül lefárasztottak a nem tudom már, hányadik alkalommal, hányadik kötetben újra elpuffogtatott elméleti közhelyek a valóság és az irodalom viszonyáról, arról, hogy ez a kettő nem ugyanaz; meg, hogy minden lehetséges, plusz az ellenkezője is. Ha valami, akkor ez rég lerágott csont. „Az írás nem emlékeztetés a világra, hanem maga a világ." (322.) „Merthogy ő, Esti már nem bírja az irodalmat meg az életet különszálazni" (350.) Szörnyen doktriner mondatok, azt tudom csak róluk mondani, mint maga a narrátor: „Szerintem már ezt se kéne forcérozni." (322.) A szerző egyszerre akar könnyed és komoly lenni, mint ahogy azt közli is velünk - egyébként csomószor teoretice a szánkba rágja, mit akar elmondani nekünk, ez is milyen izzadságszagú dolog már. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy a megidézett Kosztolányi-műhöz képest látványosan alulmarad az Esti. (Mondjuk nem nehéz a magyar irodalom egyik non plus ultrájával szemben leverni a lécet.) Ha valaki valahol a tökélyre fejlesztette a mélység és a sekélység, szebben és kevésbé félreérthetően fogalmazva: a komolyság és a lazaság diskurzusát, az Kosztolányi Mesterünk volt (nem kizárólag) az Esti Kornélban (de ott aztán nagyon).

De természetesen Esterházyt most sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, ennél azért jóval összetettebb a kép. Van például egy tanítanivaló rész, éspedig ez: Esti Kornél tizenkettedik fejezet, melyben Semmi Mátyás (2); a halálról szól, önváddal, kíméletlen önszembesítéssel, öniróniával: zseniális. Egyébként persze végig kellemes és szellemes ez a könyv is - csak már túlságosan ismerős ez a hang ahhoz, hogy , számomra legalábbis, valódi élvezetet nyújtson. De, hogy megint ellentmondjak magamnak, vannak apró brillírozások a könyvben. Szuper kifejezések („napfogyatkozási fővédnök" - 39.), bon mot-gyűjtemény („Mit ér a szeretet szeretet nélkül" - 95.; „madarat tolláról, embert tudatalattijáról" - 196.; „Csomós Marira hasonlított, csak nem volt olyan szép [hiányzott belőle a Csomós Mari]" - 333.). Vagy gyönyörű az az elmélkedés, melyben a pontos vesszőt használó és azt sohasem alkalmazó emberek közti különbségről ír a szerző remek humorral (359-361.). De az egész, az egész valahogy akkor is kevés - a korábbi Esterházyhoz képest legalábbis mindenképp.

Hogy is van ez akkor? Fáradságos munkával megszületik a saját hang. Innen kezdődik az igazán jó író, hogy saját, másokéval összetéveszthetetlen hangja van. Létrehoz egy-két jó könyvet. Aztán ír ezen a hangon még csomó kötetet, na, ezt meg el lehet unni. Elvárhatjuk, elvárhatom-e egy írótól, hogy beszédmódot tudjon váltani? Van, akinek sikerül ez? (Ebből a szempontból most Háy János jut eszembe, aki A gyerek című regényében mégiscsak meg tudott újulni,  és valamelyest mást csinált, mint korábbi prózáiban, még idejében kimászva az önismétlés csapdájából.) Vagy bele kell törődni, hogy egy írónak egy-két igazán jó könyve van (lehet?) „csupán", a többi melléktermék, (önmagához képest) gyengébb szintű alkotás, önismétlés? Netán tényleg csak arról lenne szó, hogy bennem van a hiba? Túl sokat várok el? Maximalista volnék?

Esterházy Péter: Esti (Magvető, Budapest, 2010)