Esszék, tanulmányok

 

 iras_meret.jpg

 

Pataky Adrienn

 

A szonett átörökítése

a kortárs magyar irodalomba[1]

 

A szonett felé (vissza)fordulás a huszadik századvégi és a mai magyar irodalom meghatározó gesztusa, szinte minden költő kipróbálja, ám általában korántsem eredeti, klasszikus formájában. A romantika volt az első olyan irányzat, amely „felértékelte az esztétikum történetiségét: irodalmi rangot adott az újnak, a változónak. A szabályt újraalkotó kompetencia helyett – a szabályok létmódjának időbeliségét megsejtve – összefüggést teremtett az esztétikai érték és az ízlés változtathatósága között. Mindez nem járt ugyan együtt az esztétikai szép pozícióinak megrendülésével, de megvetette annak szemlélet-szerkezeti alapjait, hogy az esztétikum fogalma majd elszakadhassék a maga idealista tartalmaitól.”[2] Az individuum válságának későmodernbeli problémájával, s az ebből adódó irodalmi (forma)nyelv változásával párhuzamosan felülíródtak a műfaji hagyományok is. Ahogy a romantika szakított az idealizmusra törekvéssel, úgy szakított a huszadik század (második felének) magyar irodalma is a kötött vers szabályaival, így a szonett petrarcai vagy shakespeare-i szigorú tradíciójával is. A szonett, mint az európai líra egyik legkiemelkedőbb, központi szerepet játszó formája, az irodalomtörténeti változások szemléletes leképezője, olyan költői megszólalásmód, amely felől megrajzolható egy egyedi irodalomtörténet – ehhez a poétika történeti feladata nem egy hiánytalan szonettvariáns-lista összeállítása volna, hanem mikroelemzések, interpretációk sorának előállítása.

Somlyó György szerint a szonett az „egységes európai kultúra valóságos imágójaként”[3] működik, a versformák kiemelkedően fejlett változata, amely eredeti formai és tartalmi kötöttségei révén már-már műfajnak nevezhető sajátosságokkal bír. A (petrarcai) szonett egyik ismertetőjegye, az oktáva és szextett kétosztatúsága, sajátos, szillogizmusszerű logikai struktúrát alkot, amely a tartalomra is jelentős befolyással hat.[4] Szigeti Csaba úgy véli, hogy a szonett épp tartalmi-logikai sajátosságai révén nem is költői forma, hanem formatípus, amely sokfélesége miatt képes megújulni a mai napig.[5] Szigeti sokszor utal a szonett kortárs francia kutatójának, Jacques Roubaud-nak a műveire, aki szerint a szonettben egyszerre van költészet és matematika, s kutatásai szerint a XVI–XVII. században negyvenezer szonett íródott francia nyelven. Ha összehasonlítjuk ezt a magyar viszonyokkal, hamar kiderül, hogy az összes magyar vers és versfordítás az Ómagyar Mária siralomtól 1700-ig ennek a tizede sincs, ráadásul ekkoriban nálunk még vélhetően nem volt jelen a szonett, csupán a felvilágosodás korában sajátítottuk el, s nem aratott töretlen, hosszútávú sikert. A szonett Szigeti Csaba szerint évszázados túlélések, virágzások után mégis akkor jutott csupán válságba, amikor maga a vers is válságba került, lévén „a szonett a versről kialakult európai tudás talán legfontosabb, de bizonyosan egyik legfontosabb bázisa. A versválság szituációjában vele is történt valami, a francia költészetben Mallarmé korában, nálunk a Tandori-érában.”[6] Ez a dekompozícionálással függ össze, amelynek verselméleti alapfeltétele, hogy „dekomponálni csak azt a formát tudom, amelyet visszavezettem alapelemeire, azaz amelynek diszkretizáltam, elkülönítettem és egyedivé tettem az alapelemeit (hogy mely elemek alapelemek, az szemléleti és definíciós kérdés).”[7] A Tandori nevéhez köthető szonett-dekomponálás a „szétírás” gesztusával indult: Tandori Szigeti szerint a petrarcai szonett automatizálódásával, kombinációk százainak létrehozásával a hátrányunkat próbálta behozni. A Még így sem (1978) több mint kétszázötven szonettet tartalmaz, amelyek mindegyike az előállítás idejét jelöli szám- és betűkombinációval. A Tandori-szonett elsősorban a versre mint történésre reagál, magára a forma létrejöttére, hogy hogyan, az Tandori különböző korszakaiban változik, előbb minimalizálja, majd szétírja, ezután ismét dekonstruálja a szonettet, miközben kortársai ezzel párhuzamosan még a szonett klasszikus hagyományát is éltetik.

A magyar szonett(írásért és fordítás)ért sokat tevő Faludy György mellett kiemelkedő Nemes Nagy Ágnes[8], Lakatos István, Szilágyi Domokos, Kannás Alajos vagy Baka István néhány szonettje, s jelentősek Eörsi István, Rónay György, Sziveri János, Balla D. Károly vagy Ferencz Győző (aki verstani kézikönyvében is értekezik e formáról) szonettjei, Petőcz András szonettmutációi, Orbán Ottó szabadvers-szonettjei, Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos szonettjátékai. Az utóbbi évtizedekben több szonettkötet is készült, szerzőik  e versfajtában találták meg az ideális költői formát: megemlítendő például Kalász Márton (Az imádkozó sáska), Zalán Tibor (A szomjúság nyelvén), Faludy György (100 könnyű szonett, 200 szonett), Somlyó György (Ami élni segít; Talizmán: 101 szonett; Talizmán: 138 szonett ), Jánosházy György (Böllérek miséje; Vízöntő;, Hiába ordítsz; Innen semerre; Lepkék a szekrényben), Bertók László (Kő a tollpihén; Három az ötödiken: 243 szonett) vagy Markó Béla (Tulajdonképpen minden; Visszabontás; Festékfoltok az éjszakán; Elölnézet) neve.

Somlyó Talizmán-kötete 1990-ben, százegy szonettel, Vas István előszavával jelent meg (2005-ös újrakiadása bővült), aki szerint a kötet: „írók, költők, művészek és tudósok alakjain, művein, vagy csak egy-egy során, szaván, mozdulatán keresztül száz szonettben meg akarja írni az emberi kultúra történetét […] ez a százegy szonettes kultúratörténet mégsem gondolati költészet, hanem líra. Igaz, különleges líra.”[9] A talizmán mint védőamulett mágikus, védelmező erőként funkcionáló tulajdonságát ezúttal az írott szó, vagyis a szonettekből álló kötet veszi át. Baka István egyik legkorábbi szonettje is „varázserővel bír”: a Mágikus szonettek című párvers, amely előbb a „rózsa szellemének” kinyerését írja le, majd a „líra szelleme”-ét , amelyet úgy kell előhívni, hogy önmagadat, s „napjaid élő kivonatát” kell beáldozni hozzá, s ha „sikerrel jártál – napsugár ha érint, / elmédben, metaforákkal tele, / megjelenik a líra szelleme.” Baka István tükörszonettjei a nyolcvanas-kilencvenes években sorra jelentek meg (Századvégi szonettek, Darázs-szonettek, Orosz szonettek), 1993-ban pedig a Hitel folyóiratban publikált Kegyelmi záradéka úgy közölt három szonettet, hogy abból a másodikban csak egy kvartett szerepelt szavakból álló versszakként, a másik kvartett és a tercettek csupán hiányként aposztrofálódnak, kipontozva. Ez a kihagyásos szerkezet és tipográfia neoavantgárd gesztusként is értelmezhető, s emlékeztethet Weöres Sándor A semmi szonettje[10] című versére is (amely egy csupán gondolatjelekből álló hapax a Weöres-lírában). Baka István A negyvenedik év című szonettjét Markó Bélának adresszálta, akinek szonettjeiről Elek Tibor tudósít termékeny értelmezésében.[11] Markó a nyolcvanas években még a diktatúra miatt választotta a szonettet, „az útkeresés rémületével”, az elmúlt évekre azonban már „a meglelt út örömével” azonosítható e forma költészetében[12]. 1990-ben így fogalmaz: „A hagyományból nem érdemes kilépni. Át kell engedned magad ennek az évszázados áramlásnak, hogy sodorjon »új vizek« felé.”[13] Már az 1982-es kötetében szerepel A megtisztított forma című szonett (rombolással, pusztító tisztítással indul: „Márvány-frízek robbannak, szétszakadnak, / lecsúsznak házunk hideg homlokáról,”), amely az 1973-as Egy talált tárgy megtisztítása című Tandori-kötetre adott egyfajta válaszként értelmezhető. Ebben a Tandori-kötetben egyetlen szonett szerepel, címe a műfajmegjelölő A szonett című vers, amely szinte kép: a rímképletet jelölő betűkből és a versszakok tagolásából láthatjuk kirajzolódni a szonett formáját, amelyet ironikus megjegyzésekkel tör meg Tandori: két zárójeles közbevetett sora van (amely egy összefüggő mondat) az írói módszerrel kapcsolatban: „(Ennél a sornál megakadt,”) és „aztán mégis folytatta és befejezte.)” Ez a betoldott mondat a nyelvi megakadást, a nyelv hatalmát szemlélteti, a költői technika a versek anyagszerűségére rámutatás és önnön keletkezésükre reflektálás lett, ez a szintaxist és a szemantikát sokszor minimálisra redukáló líra képszerűségével ugyanakkor önnön felolvasásának korlátjává is vált. (Néhány évvel később egy egész szonettkoszorú keletkezett hasonló vázszerű alapokra, Macska János ABC szonettkoszorújának minden sora egy betűből áll, még a mesterszonett sem tartalmaz szöveget, címén kívül.)

A szonett válsága tehát Tandori fenti köteteinek idejére tehető, amely a vers válságának időszaka is. A költő ekkor már nem szószólóként kell, hogy megnyilatkozzon, nincs mindenségvágya és didaktikus kötelezettségei, magánemberként ír, továbbá jellemző a ráeszmélés arra, hogy már szinte mindent megírtak korábban az elődök („József Attila után nem lehet verset írni.”), így nemcsak a tartalmat, a formát is meg kell újítani. Tandori Dezső, Petri György vagy Oravecz Imre neveivel szokás megjelölni annak a paradigmaváltásnak a határait, amelyet a hatvanas évek végére datálunk, ezek a szerzők létrehozzák a „későmodern poétikai alapelvek hatásának” azon nyelvi és jelentéstani konstrukcióit, amelyek „olykor az értelemegészt nem reprezentáló beszédtöredék pozícióját jelzik”.[14] A nyelvi megújulással párhuzamosan a költészeti műfajok és műformák is megújulásra kényszerülnek, ennek a revideálásnak az egyik útja lesz a szonett esetében például a fragmenticitás. Tandori Dezső mellett Petri György szonettjei is sokszor ars poétikus, kitüntetett szerepű versek, például kötetek címadói. Petri szóalkotása a szünetjel, a SZONETT-JEL, illetve a szonetlen (Szonetlen gyártsunk szonetteket) vagy a szonetthetnék szó – utóbbit az Elégiában közli: „mert a szótagszám terebélyesednék, / messze túl-túl a megengedhetőn, / de már hagytam is abba, amidőn / megérkeztél, mert nincsen szonetthetnék- // em nekem, csak az időm / töltöm, mint karalábét vagy tököt”.  Petri pályáját végigkísérték a szonettek, már a hatvanas években írt szonettet (Szabadulás; Trisztán), de ekkor még nem jellemző rá a töredékesség – arra jó példa lesz a Rozzanett vagy a Szonett-jel című vers, utóbbi zárójeles közbevetéseiben egy olyan reflexív hang szólal meg, amely magyarázatul, kiegészítésül szolgál, mégis a szonett része, beleilleszkedve a strófákba és a rímképletbe. Híres csonka szonettje a szamizdatban megjelent Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére, de bővített szonettre is találunk nála példát: ilyen az Ábránd című vers, amelyről Thomka Beáta ezt írja: „hallatlanul precíz, érzelmi ballaszttól mentes közlés, lidérces józanság, a kijelentés egész ellentmondásosságával együtt. Az alternatívanélküliség a magyar költészetben egyedülálló poétikát érlel ki.”[15] A kilencvenes években a kötetcímadó Sár és az Amíg lehet című versek erősítik e lírában a szonett pozícióját. Ahogy Petri, Tandori is alkotott új szavakat a szonett szóból, a Hekatomba című verse alcíme például Szonettfos (és jegyzetek), s használja a Szonettkosz kifejezést is, ez utóbbit szonettkoszorújának elnevezéseként.

            Szonettkoszorút először József Attila írt magyar nyelven (A kozmosz éneke); az elmúlt években létrejött számos újabb szonettciklus: Egyed Péter, Palotás Dezső, Szőcs Géza, Tandori Dezső vagy Markó Béla tollából. A Költők koszorúja című Markó Béla-szonettkoszorú (1987) tizennégy magyar költőt személyesít meg Janus Pannoniustól Petrőczi Kata Szidónián át Radnótiig, így folytatva párbeszédet az elődökkel, az irodalmi hagyománnyal. Hasonló vállalkozás ehhez a Szétszaggatott szonettkoszorú, Kiss Judit Ágnes 2006-os munkája, amelynek mesterszonettje Dante parafrazeálásával indul: „Az emberélet útjának felén / még nem tudom, hogy hová is jutottam.”, majd Arany János, s más költők sorait emeli be versébe, kevéssé explicit módon, ám szinte „[a]hol elhangzik egy szó, ott egy egész nyelv szólíttatik fel.”[16] Ugyanezen az elven épül fel Tóth Krisztina Hála-változat című verse is, amelyben Arany mint kezdőpont („Arany színekben játszó szén szavak”) és Petri György mint végpont („Petri szájából szép volt a pimasz”)  jelölődik ki, míg eljutunk a vendégszöveg vállat lehúzó súlyáig: „bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek, / torkomban hangjukkal, de semmi az, / ha tőlük éghet éneke az énnek”. Az Árnyékszonettje (Petri Györgyhöz) hasonlóan zárul: „Aki hat, varr. húzódnánk árnyékába.”

Az elmúlt években készült néhány olyan szonettkoszorú is, amelynek darabjai felkérésre születtek, különböző kortárs költőktől, ilyen a Weöres Hála-áldozat című verséből, az 1998-as Költészet napjára írt szonettkoszorú,[17] vagy a Parti Nagy Lajos 50. születésnapjára készült Mintakéve, amely két szonettkoszorút tartalmaz, ezeknek a mesterszonettje Parti Nagy verse – az egyik szonettkoszorú szerzője tizennégy, Hizsnyai Zoltán által felkért kortárs költő, [18] a másiké pedig végig Hizsnyai, aki saját szonettkoszorúját Szonettkosznak nevezi. A „Szonettkosz” elnevezést először Tandori használta az Enigma folyóiratban megjelent szonettkoszorújának címeként (1995). A szonettkosz negligálta, helyettesítette az eredeti szonettkoszorú formát, „csonkoltan jelentéses címvégződésével, szóelemével is föltárva a szonettkoszorú telt szépségéhez és kívánatos tökélyhez való kompozíciós viszonyát” – fogalmaz Tarján Tamás.[19]

A legutóbbi, a fentiekhez hasonlóan többszerzős, omázs-gesztusú magyar szonettkoszorú, a 2015-ben született, hazaszeretetről szóló versciklus[20], amely József Attila Hazám című szonettciklusának hetedik darabjára készült, s 2015 decemberében jelent meg megzenésítve a Kaláka albumán.[21] A töredékességgel, az elliptikus szerkezettel játszik egy, szintén a Hazám hetedik darabját megidéző Parti Nagy Lajos-vers is: a Szívlapát egyik szonettjének tercinái így szólnak: „szellőzködött a nagy melegbe, / míg oda mélyén elsimedve / morgott e nyelvi mű miatt, / morogjon, aki buksi medve, / édes hazám, ne vedd szívedre, / hadd legyek hűs” – a rímképlet alapján, amely szabályos a vers egészében, behelyettesíthető az eredeti kontextus: „édes Hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!” Ez a szókapcsolat Parti Nagynál befejezetlensége okán pótolható az eredeti szótagokkal (hiszen annyira belénk ivódott, hogy már felesleges leírnia) vagy felcserélhető valamely hasonló hangrendű és értelmében ideillő szókapcsolattal – az olvasó feladata itt az inkorporálódás, az aktív befogadóként való részvétel.

Egy helyütt felbukkan a kortárs lírában a szonettregény kifejezés is, Csontos János nevezi el így könyvét (1997), amely a szonettkoszorúnál is nagyobb vállalkozás: ugyanis tizenhárom szonettkoszorúból, s összesen százkilencvenöt szonettből áll, a százkilencvenhatodik pedig a mesterszonettek keretsoraiból szövődött, tehát – ha úgy tetszik – a mesterszonettek mesterszonettje. A kötetnek a regényhez nincs sok köze („füzér csupán és nem regény”), nincs meghatározott narrációja vagy hősei, ám kirajzolódik benne egy meghatározott világkép, amelyben megmutatkoznak az önéletrajzi elemek: „Önéletrajz minden sorod, / terhelő vallomás”, s „Téged jeleznek mind a jelzők, […] magad vagy minden alanyod.”

A kétkezes szonettkoszorúk egyik legsokrétűbb példája Kovács András Ferenc (KAF) és Tompa Gábor Depressio Transsylvaniae (2011) című kötete, amely egyszerre paródiája a szonettnek és az erdélyi költészetnek, s magát az irodalmi hagyományt, a tradicionális értékeket is kritika tárgyává teszi. KAF viszonya az elődökhöz rendkívüli: beágyazta közéjük magát, folytonos alakváltó újraírásai, szerepjátékai („álarcos líra”), alteregói, reminiszcenciái, parafrázisai folytán. Talán leghíresebb verse a J.A. szonettje, amelyben párbeszédbe is lép a hagyománnyal, József Attilával: „a dallam nem változtat szövegén” (Emberek), „De van szöveg, mely falsít dallamán –” vagy Arany Jánossal: „nem a valót, csak én-imázsát.” („Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa:” – szól Arany két sora a Vojtina ars poétikájából). KAF szonettje tele van intertextuális utalásokkal, amely már önmagában reflexív viszony, de ez még párosul az önreflexióval és az írásra reflektálással is: „nem dönthető a korhadt líra fája – / […] s a szó a szájban senki: jövevény.”

            A hagyományba ágyazottság sok más kortárs költő szonettköltészetében megjelenik, mint már a fenti szonettekből és szonettkoszorúkból kiviláglott, akár mint tisztelgő omázs, akár mint terhelő, nyomasztó eredettudat. Petrarca és Shakespeare, mint az olasz és az angol szonett mesterei, épp ezért, folyton új szonetteknek, parafrázisoknak a tárgyaivá válnak. Shakespeare hetvenötödik szonettjének néhány sorát például Petri György, Tóth Krisztina és Kiss Judit Ágnes is vendégszöveggé tette: új jelentésárnyalattal és közlésmóddal töltve meg, írva át az eredeti költeményt. Petri György verse a vallomásosság („Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér: / hol simogat, hol üt.”) és a profanizált szerelmi líra határán mozog („Háljunk egymásba járni mint a lélek”), miközben magát az írást tematizálja, s jelzi a tipográfiai ábrázolások materiális keletkezésének sajátosságait: „új gép: alig lelem az ü-betűt […] Szögletes zárójelben / – ami nincs a gépeden.)” (Az vagy nekem). Tóth Krisztina még inkább dekonstruálja az eredeti szerelmes verset, s egy olyan huszonegyedik századi szonetté teszi, amelynek hasonlatai – az eredeti verssel épp ellentétesen – nem a szerelem szépségét, hanem annak negativitásait emelik ki, így indul a szonett: „Az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr, / seggnek a tanga, combnak a borosta.”, s végül így zárul a vers a csalódott szerelmes hangján: „Az vagy nekem, mi rég nem kéne légy, / lengő papír, én meg rászállva légy”. (Az vagy nekem…)

            A szonett túlírtságára, telítettségére utal az önironikus Hétezerötszázadik című Kiss Judit Ágnes-szonett, amely így indul: „Az vagy nekem, mi gépeknek a power, / Mi bőr alatt az identity chip,”, s nyelvezetét a technológia és a huszonegyedik század kényelmi létének kifejezéseivel tarkítja (chip, adótorony, chips, ízfokozó, full komfort, meeting, recycling, energy drink). Szabó T. Anna, akinek hasonló szóhasználata miatt eszünkbe juthat a Kocka-rap című verse, ezt írja az eredeti Shakespeare-szonettről, fordítása (az első két sor az ő interpretációjában így szól: „Te táplálsz, mint az élőket az étel, / vagy éhes földet édes záporok.”) mellé fűzött kommentárjában: „A szép ifjú látása nem testi evés, hanem lelki felüdülés, szem általi töltekezés. Az evés mégis a bűn lesz, mert mértéktelen.”[22] Szabó T. Anna jelenleg is dolgozik a Shakespeare-szonettek újrafordításán, disszertációját Shakespeare szonettjeinek Szabó Lőrinc-féle fordításairól írta. Varró Dániel szintén fordított szonetteket Shakespeare-től vagy Edmundtól, s maga is írt néhányat, például az évszakokról (Téli szonett, Tavaszi szonett, Szonett őszi tárgyban), az utóbbit Parti Nagy Lajosnak ajánlva, akinek Szívlapátját idézik meg e sorok: „Jaj, ötven év! A szív azt mondja: döbb. / Jaj, meddig ér a lélek péklapátja?”, de az elődök közül Weöres is beágyazódik a versbe: „Egy őszi tárgyú versben mennyi weörheny”, a szonett rímképlete ugyan mutat némi szabályosságot, szótagszámai és versszakai azonban nem követik a szonettszerkezetet. Varró Dániel hasonlóan felépülő szonettjei megszaporodtak Bögre azúr című kötetében, ebben szerepel a Ki elmúlt huszonegy című szonett is, a kötet záróverseként: „Ki elmúlt huszonegy, az már a csendet / szereti jobban, nem az összecsengő / rímek zaját. Annak a szonett a múlt.” – helyezi magát egyszerre a hagyományon kívülre és belülre.

            A kettős tradícióba helyezkedés példája más szempontból Borbély Szilárd Halotti Pompa című kötete, amelyben található negyven szonettformában írt, számozott vers, ezek a szekvencia és a szonett egyfajta kereszteződései, tárgyukká teszik magát a nyelvet is: „A nyelv a legkegyetlenebb […] Nem emberi. / Csupán jelek játéka és szabályok hideg / rendje. Egyetlen ember sem tulajdonosa / a nyelvnek, amit beszél, hanem kölcsön // kapta.” (A hangok emblémája). Borbély a kölcsönkapott nyelv megtisztítását végzi itt, mint ahogy korábban Tandori sárga könyve tisztította meg a „talált tárgyat” – hívja fel erre a figyelmet Bányai János.[23] A nyelv Borbélynál „akár az éjszaka. Nedves, / megfejtetlen zörej. Csupa iszonyat, és / formátlan, zsigeri sikoltás. Nem emberi.” (A szabadság szárnyain). Ahogy ez a vers sikolt a szabadulás felé, úgy más szonettek is a szabadságot teszik meg tétjükké: „mert minden szonett egy szabadság-óhajtás, egy kitörési kísérlet a dolgok és a determinációk rabságából.”[24]A szonett tehát felfogható a szabadságvágy metaforájaként is, hiszen egy olyan kötött forma, amely ugyan belesimul a forma korlátaiba, de ki is tör onnan, épp műfaji tulajdonságait hangsúlyozandó.

            „Amikor azt mondjuk a szonettről, hogy kötött, szabályos, körülhatárolt, zárt és kerek, akkor óhatatlanul azt is gondoljuk erről a formáról, hogy a szükségesnél se nem több, se nem kevesebb; pontosan annyi, amennyi kell”[25] – írja Ködöböcz Gábor. A szonett sajátos formáját sokszor maguk a szonettek is ábrázolják: „nyolc szótagos / kétütemű toronyiránt // mozogj szonett s te sánta láb […] négykerekű paródiánk” (Bertók László: 44. Mintha gyorsan eloltanánk); épp egy Bertóknak írt szonettben szerepel hasonló számszerűsítés: „Lesz tizennégy húrú gitár. ” (Márton László: Tizennégy sor Bertók Lászlónak). Valójában a szonettben az a nagy kihívás – véli Markó Béla, „hogy a mások által eléd tett feltételrendszerbe, formába be tudsz-e úgy illeszkedni, hogy közben a magad szabadságát és a magad mondandóját fölmutasd.”[26]

A mai szonettek már eltérnek az eredeti kötöttségeitől, egyre kevesebb használja az egykori rímképletet, szótagszámot vagy az ellenpontozó szerkezetet, mégis, mindezek alkalmazása nélkül is nehéz manapság a hagyomány terhének totális figyelmen kívül hagyásával szonettet írni. A behatároltság még így sem teszi könnyűvé azt, hogy a szerkezeti kötöttségeken átvilágítson a szándékolt mondanivaló, s ne váljon csupán formalitássá, a terhes hagyomány felmondásává a vers: „miként is nyújtsam át szonettemet / – tizennégy sort, száznegyven szótagot, / ezen rövid meg hosszú lépteket –, / hogy megtudd: önmagamnál több vagyok?  […] s a vers kalitka, melyben átadom / […] a lelkem mely a rácson át ha jár, / az széthajlik, de mindig visszaáll?” (Orbán János Dénes: Nulladik szonett). Parti Nagy Lajos például olyan természetességgel jár-kel a rácsok között, s görbíti azokat maga felé, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy egy-egy verse csak egészen rejtve tartalmazza a petrarcai formát, ilyen az Akkor az ember lángban áll könyékig című vers is, amely  szándékolt deixissel dolgozik: „ez a szonett is úgy fordul feléd / hogy nem egészít és nem is egészül” – a hiány betöltését, az interpretációt olvasójától várja, mint sok más mai szonett.



[1] Az írás az MTA–ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport Kultúraalkotó médiumok, gyakorlatok és technikák (TKI01241) projektjének keretében jött létre.
[2] Kulcsár Szabó Ernő: A kettévált modernség nyomában. In: Kabdebó Lóránt−Kulcsár Szabó Ernő (szerk): „De nem felelnek, úgy felelnek...”: A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján, JPEK, Pécs, 1992, 21−52.
[3] Somlyó György: „A sonetto Musája”. A Szonett, aranykulcs… című világirodalmi antológiához tervezett előszó. In: uő: Philoktétésztől Ariónig. Válogatott tanulmányok III. Jelenkor, Budapest, 1991, 65.
[4] „The sonnet’s form has even been linked to the syllogism […] but this is no more convincing than other theories of its origin, such as in the Greek oral ode (strophe, antistrophe, epode, antepode), in ‘the antithetic Parallelisms of Scriptural Poetry’ […] or in the musical gamut”. Lásd John Fuller: The Sonnet. Methuen, London – New York, 1972, 2−3.
[5] Szigeti Csaba: Az „első” magyar szonett felé. In: Új Nautilus, 2011. = http://www.ujnautilus.info/az-elso-magyar-szonett-fele
[6]
Szigeti Csaba, Tandori Dezső szonettváltozatati. In: Szigeti Csaba, A hímfarkas bőre, Jelenkor, Pécs, 2003, 72.
[7] Szigeti Csaba, Tandori Dezső szonettváltozatati. In: Szigeti Csaba, A hímfarkas bőre, Jelenkor, Pécs, 2003, 86.
[8] Lásd Pataky Adrienn: Kötött vagy szabad forma?: Nemes Nagy Ágnes és a szonett, továbbá a költő [Napom víg volt] című versének első közlése. In: Buda Attila–Nemeskéri Luca–Pataky Adrienn (szerk.): „…mi szépség volt s csoda”: Az Újhold folyóirat köre – tanulmányok és szövegközlések, Ráció, Budapest, 2015, 27−53.
[9] Vas István: Előszó. In: Somlyó György: Talizmán. 138 szonett. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2005, 6−7.
[10]  A véletlen könyve című kéziratos füzetben szerepelt. (OSZK fol. 59r)
[11] Elek Tibor: Az örökéletű megtisztított forma. A szonett-trilógia. In: Elek Tibor: Markó Béla költői világa. Bookart, Csíkszereda, 2014, 145−165.
[12] Elek Tibor: A meglelt út örömével. Beszélgetés Markó Bélával. Bárka, 2012/3, 60−66.
[13] Keresztury Tibor: Az ismeretlen elem. Beszélgetés Markó Bélával. Alföld, 1990/11, 34–42.
[14] Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre.  Kalligram, Pozsony, 1996, 44–45.
[15] Thomka Beáta: A napsütötte sáv radikalizmusa. In: Lakatos András (szerk.): A napsütötte sáv. Petri György emlékezete, Nap Kiadó, Budapest, 2000, 238.
[16] H. G. Gadamer: A szó igazságáról. In: uő: A szép aktualitása, T-Twins, Budapest, 1994, 113.
[17] Szerzői: Bella István, Beney ZsuzsaBorbély Szilárd, Ferencz Győző, Géher IstvánKalász MártonKántor PéterKodolányi Gyula, Lászlóffy AladárParti Nagy LajosTakács ZsuzsaTőzsér ÁrpádVarró DánielBalla Zsófia.
[18] Szerzői: Kukorelly Endre, Jász Attila, Mizser Attila, Borbély Szilárd, Térey János, Orbán János Dénes, Balla Zsófia, Peer Krisztián, Varró Dániel, László Noémi, Kemény István, Vörös István, Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc, Parti Nagy Lajos.
[19]Tarján Tamás: A megtiport köntös. (Tandori szonettkoszorúi) In: Forrás, 1998/12, 10−15.
[20] Szerzői: Dobai Péter, Zsille Gábor, Oláh János, Lackfi János, Tóth Krisztina, Lanczkor Gábor, Térey János, Zalán Tibor, Tőzsér Árpád, Mezey Katalin, Szálinger Balázs, Erdős Virág, Lázár Balázs, Rózsássy Barbara.
[21] Végre József Attila-lemezzel jelentkezik a Kaláka. In: Fidelio, 2015. 12. 02. = http://fidelio.hu/jazz-world/2015/12/02/vegre_jozsef_attila-lemezzel_jelentkezik_a_kalaka/
[22] Szabó T. Anna: A látás erotikája. Üzenet a palackban 6. In: Bárkaonline, 2013. okt. 21. =  http://www.barkaonline.hu/uzenet-a-palackban/3675-uezenet-a-palackban-6
[23] Bányai János: A halál mintázata (Borbély Szilárd: Halotti Pompa. Szekvenciák. Kalligram, Pozsony, 2004.), In: Híd, 2005/3, 68−76.
[24] Ködöböcz Gábor: A szonettben megtalált szabadság. Helikon, 2009/9. = http://www.pallasakademia.ro/konyvek.php?id=513
[25] Ködöböcz Gábor: A szonettben megtalált szabadság. Helikon, 2009/9. = http://www.pallasakademia.ro/konyvek.php?id=513
[26] Szonettírás: fegyelem és szabadság. Találkozás Markó Bélával a Bánffy-palotában. In: Szabadság, 2011. aug. 20. = http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/print,PrintScreen.vm/id/62009/mainarticle/false;jsessionid=61668358B04DEEC6A5CCEC66910FC A89


Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.


Főoldal

2016. március 27.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png