Herczeg Tamás
A rendszerváltozás és előzményei...
az én történetem
Roppant nehéz vállalkozás negyedszázaddal ezelőtti eseménysort felidézni. Az idő kirostálja az emlékezet fontos és kevéssé fontos momentumait, ráadásul felerősíti a szubjektivitást. A saját cselekvések jelentőségét felnagyítja, miközben mások máshogy élhették meg ugyanazokat az eseményeket, és erősebb szereplői lehettek a történéseknek. Ráadásul nincs, aki minden meghatározó fejlemény részese lett volna, így természetes, hogy jelentőségteljesebbeknek tartjuk, amelyekben mi magunk részt vettünk. A rendszerváltozás óta tényleg túl sok év telt el ahhoz, hogy ne süllyedtek volna el a mindennapi történések emlékei. Azoké, amik akkor nap mint nap fontosak voltak, befolyásolták a következő döntéseket, de… oly mértékben beleolvadtak a hétköznapokba, hogy visszaidézni már csaknem képtelenség őket. Nem segíti az emlékezést, hogy szűkösen találhatók forrásmunkák, dokumentumok, elemzések, interjúk, beszámolók a rendszerváltozás békéscsabai történetéről. Talán Dányi László Az Áchim L. András utcai fiúk című könyve az egyetlen, amely érintőlegesen, de érdemben foglalkozik a megyeszékhelyen történt eseményekkel. Így az én történetem is szubjektív, esetleges, ezért aztán semmiképpen nem nevezhető történeti pontosságú visszaemlékezésnek.
Középiskolába - még a hetvenes évek második felében - Gyulára jártam, ott elsősként tűnt fel, hogy március 15-én és október 23-án sok rendőr jelenik meg az utcákon. Végzős diáktársam mesélt a rendőrállam gyülekezési jogot (végső soron a szabadságot) korlátozó jellemvonásáról. Főiskolásként, Debrecenben, egy-egy házibuli során, és különösen a jazznapok alatt, gyakran lehettem részese olyan beszélgetéseknek, amelyek a valóság nem pártállami olvasatát tárták fel. A második világháború végén felszabadított vagy megszállt-e a szovjet hadsereg, 1956-ra ellenforradalomként vagy forradalomként gondoljunk, a németek vagy az oroszok mészárolták-e le a katinyi erdőben a lengyel tisztikar jelentős részét? A párttagság a belülről elképzelt javítószándékot jelenti vagy a demokrácia elárulását? Ezekről a kérdésekről titokban, de egyre gyakrabban folyt diskurzus szűk baráti körökben, asztaltársaságokban. És itt volt a Szabad Európa Rádió, a maga zseniális műsorstruktúrájával. A kor legjobb zenéit, albumismertetőit, zenekar bemutatóit lehetett hallgatni, és közben óránként híreket mondtak, de ezek legfeljebb tárgyukban voltak köszönőviszonyban a magyar sajtó közléseivel. A hírmagyarázatok, kommentárok sokszor szakadéknyi különbséget mutattak a valóság kétféle tálalása között. Később, hála a rövidhullámú adásokat elfogadható minőségben fogni tudó családi Philips rádiónak, rábukkantam a vatikáni, a pekingi, a tiranai rádió magyar adására, Amerika hangjára, és rájöttem, hogy a valóság még csak nem is kettő, hanem sokosztatú, hogy a történések számtalan értelmezést kaphatnak.
A nyolcvanas évek közepén személyesen is megtapasztaltam az egypárti logika rideg kizárólagosságát. Akkoriban kacérkodtam az újságírói hivatással. Az egyik (nem Békés) megyei napilap főszerkesztőjével találkoztunk ez ügyben – mondjuk úgy, állásinterjún vettem részt –, és kért tőlem három különböző műfajú írást. Ezeket elkészítettem, a főszerkesztő elolvasta, elégedett volt a szövegekkel, mondta is, felvesznek…. aztán, ha már ott vagyok, gondolta, bemutat a leendő kollégáknak, megmutatja a szerkesztőségi szobát, ahol dolgozom majd. „Pártrovat” – ez a felirat szerepelt az iroda ajtaján. „Ja, igen, a pártrovatban fog dolgozni, és ehhez be kell lépni a pártba” – jegyezte meg mintegy mellékesen. Akkor jártam utoljára a szerkesztőségben. Ezen az áron nem kellett. Később is akadt még gondom az MSZMP elkerülésével. A főiskola elvégzése után vonultam be kötelező sorkatonai szolgálatra. Úgy hiszem, komoly elismerés járt cégen belül azoknak a tiszteknek, akik ilyen-olyan motivációval rá tudtak beszélni sorkatonákat a tagságra. Engem három-négy hónapig folyamatosan macerált a politikai tiszt a belépéssel. Persze hoztam az ilyenkor szokásos szöveget: nem vagyok még érett a feladatra, tájékozatlan vagyok a világ dolgait illetően, tanulni kell még nekem ehhez, stb, de ő érettnek, tájékozottnak és tanultnak ítélt… nyomta-nyomta, hogy lépjek be. Tudtam a kockázatát az egyértelmű elutasításnak, néhány ismerősömet hónapokig nem engedték haza, amikor határozottan nemet mondott a sorkatonai szolgálat alatt a párttagságra. Kutyaszorítóba kerültem, nem volt több maszatolós mondat a tarsolyomban. Nagy levegőt vettem, és elszánt arccal azt mondtam: nem léphetek be a pártba. Miért nem? – kérdezte meglepetten a politikai tiszt. Százados elvtárs, én szubjektív idealista vagyok – vágtam rá szemrebbenés nélkül. Rövid ideig tartó csend után a felettesem elkomoruló tekintettel és ráncosra gyűrődő homlokkal válaszolta, mélységes együttérzéssel a hangjában (mintha áttétes rákos betegnek mondaná, aki az utolsó stádiumban van): megértelek, Herczeg elvtárs. Láttam rajta, fogalma sem volt, mit jelent a kifejezés, amit bedobtam. Megúsztam. Többé soha nem vette elő a dolgot.
1986-ben, leszerelés után kerültem gyermekkorom csendes falujából, Pusztaföldvárról Békéscsabára. Csak néhány napja voltam a Melós (Építők Művelődési Háza) vezetője, amikor a munkahelyemen megkeresett két fiatal, civil ruhás rendőr, és különös ajánlatot tett. Kérték, ha a Melósban tapasztalom, hogy valakik „összevissza beszélnek, negatív hangulatot keltenek és szidják a rendszert”, hívjam őket. Átsétáltunk a piacra, megittak egy üveg sört, és könnyed hangvételű beszélgetés során felhívták a figyelmemet arra, hogy a Melós Manzárd klubjába bizony sok bajkeverő jár, majd ott hagyták a névjegykártyájukat, autóba ültek és távoztak. Később gondolkodtam azon, hogy…. ez valószínűleg egy laza beszervezési kísérlet volt. Persze soha nem jelentettem.
A nyolcvanas évek végén az ELTÉ-n hallgattam szociológiát. Budapesten egyre több aktív ellenzéki szereplőt ismertem meg. Jó kapcsolatunk lett Nagy Jenővel, a Demokrata című lap kiadójával, aki – akkoriban számomra legalábbis – döbbenetes természetességgel beszélt ellenzéki tevékenységéről. Az egyik alkalommal Békés megyei terjesztésre hoztam tőle egy halom Demokrata című folyóiratot, de mivel az elhúzódó beszélgetés után nem tudtam az utolsó vonattal hazajönni, ott aludtam náluk. A nyomdagépet, amin készültek a szamizdat szövegek, a kamrában tárolta, hogy ne legyen szem előtt. Miközben megmutatta, említette azt is, hogy nála bármikor lehet házkutatás, és ha ott találnak éjszaka a nyomozók, bizony nekem is priuszom lehet. De valahogy annyira szürreális volt a kamrában „elrejtett” nyomdagép és az egész történet, hogy valaki folyamatos macska-egér harcszerű állapotban éli a mindennapjait, hogy…. inkább éreztem magam egy groteszk jelenet forgatásán, mintsem közvetlen veszélyt érzékeltem volna. Akkoriban jártam Krassó Györgynél, a tiszta lelkű forradalmárnál is. Lángoló tekintete, átszellemült arca olyan volt, mint a Vissza a jövőbe című filmben Cristopher Allen Lloydé. Oly nyíltan, egyszerűen és kijelentő módban beszélt a magyar kommunizmus várhatóan nagyon hamar bekövetkező bukásáról, hogy…. szinte el sem tudtam képzelni korábban, hogy így is lehet gondolkodni a világról.
A nyolcvanas évek végének friss levegője, a változás szele természetesen eljutott Békéscsabára is. A második Lakiteleki Találkozó, a Magyar Demokrata Fórum Alapszabályának és Alapító Okiratának 1988. szeptember 3-ai elfogadása után felhívtam telefonon a korábbi monori találkozó egyik résztvevőjét, aki arról beszélt, hogy ő sem vett részt a Lakiteleki Találkozón, pedig szívesen ott lett volna. Mondatai, rögtönzött kritikája mintha tankönyvi illusztráció lett volna, úgy sütött belőle az évszázados népi-urbánus szembenállás. Munkahelyemen, a Megyei Művelődési Központban (akkori nevén a Balassiban) arra jutottunk Takács Péter kollégámmal (aki aztán 1994-től 2009-ig volt a békéscsabai csoport vezéralakja), elmegyünk Lakitelekre, Lezsák Sándorhoz, hogy közvetlen tudásunk legyen az induló mozgalomról. A beszélgetés eredményeképp úgy döntöttünk, hozzálátunk dolgozni, hogy létrejöjjön Békéscsabán az MDF helyi csoportja. A Békés Megyei Népújság vezetése megengedte, hogy egy kétmondatos felhívást közzétegyünk egy tájékoztató fórum megtartásáról. Sokan érdeklődtek az esemény iránt, de persze volt riadalom is, főképp a régi rendszerhez kötődő, vagy egyszerűen csak a szocializmusban hívő emberek körében. Emlékezetes hozzászólás maradt, amikor egy hölgy felállt, és őszinte félelemmel a hangjában megkérdezte, hogy ugye nem fogunk lövetni az emberekre? Érdekes előzménye az estnek, hogy a kezdés előtt néhány órával rossz érzés fogott el, arra gondoltam ugyanis, mi van, ha a rendőrség nem engedélyezi, hogy megtartsuk a gyűlést…., nem jelentettük be előre, tehát bármi okot-ürügyet találhatnak, ami a tiltást eredményezheti. Roppant kínos lett volna, ha eljön 80-100 ember, és azzal szembesül, hogy elmarad a gyűlés. Jobb félni, mint megijedni, felhívtam a rendőrséget, hogy tájékoztassam az esti fórumról. Erős csodálkozásomra, mintha lehallgatástól félne, a rendőr a mondandóm elején a szavamba vágott, és javasolta, beszéljünk személyesen. Néhány percen belül ott volt a munkahelyemen, és azt mondta, semmi kivetnivaló nincs abban, ha az emberek egy kultúrházban beszélgetni akarnak egymással. A beszélgetés igen jól sikerült, hiszen tizenhárman még aznap este megalakítottuk a Magyar Demokrata Fórum Békéscsabai Csoportját. A következő összejövetelünkre a Melósban került sor, aztán, egyre gyarapodó létszámmal, újra a Téglában jöttünk össze. Oda meghívtuk Pordány Lászlót, a szegedi MDF vezetőjét, aki viszonozta a meghívást. Nagyszerű érzés volt a JATÉ-n, a Bölcsész Karon, az Auditórium Maximum teltházas közönsége előtt beszélni értékekről, szabadságról, cselekvésről, magyarságról.
Néhány héttel később, 1998 őszén alakult az SZDSZ békéscsabai csoportja is, hat fővel. Három vezetője, Dénes Zoltán, Futaki Géza és Pap János ambiciózus fiatalemberekként jelentek meg a helyi közéletben. A kisgazdák nagyon hamar reaktiválták pártjukat, Kis Árpád és Mekis András gyorsan gyarapodó közösséget hoztak létre. Zsíros Géza mértékadó politikusként járta a megyét, szervezte újra a kisgazdapártot. Nagyhatású, gyújtó hangulatú beszédeket mondott, érződött, jól fogja meg a falusi társadalom többségének gondjait, vágyait. Velük több településen közösen mutatkoztunk be, a helyi meghívók-kezdeményezők nem ezeknek a pártoknak az egymástól, hanem az MSZMP-től való különbözőségét látták, ezért hívtak minket együtt, és valóban, akkor még közös baráti asztalhoz lehetett ültetni a(z ellenzéki) pártok képviselőit, egy új irány különböző útvonalon való megközelítéseként voltak értelmezhetőek a rendszerváltoztatásra készülő pártok törekvései. A Fidesz megalakulására kicsit később került sor. A Tégla Közösségi Házban 1989 januárjában szerveződött az első nyilvános találkozó, ahol helyi huszonéves fiatalok, Fülöp Zoltán vezetéséve megalakították a Fideszt. Békéscsabán akkortájt még és már közel volt egymáshoz az MDF és a Fidesz (én úgy lettem 1990-ben önkormányzati képviselő, hogy az egyik jelölt, a másik támogatott a választáson), én hívtam el Kövér Lászlót, később Wachsler Tamást (utóbb honvédelmi államtitkárt), és ott aludtak nálam, laticelen, mert a frisseiben megvásárolt panellakásomban nem volt még ágy. A következő évben, már Nagy Sándorral és Fodor Józseffel, számos kreatív politikai akciót rendezett a Fidesz, Münnich Ferenc egykori belügyminiszter Békés Megyei Rendőr-főkapitányság előtt álló mellszobra és a Szabadság téri Lenin-szobor eltávolításától a kommunizmus koporsójának az Élővíz-csatornába süllyesztéséig.
Antall Józseffel személyesen először Orosházán, egy az MDF tagoknak szervezett zárt fórumon találkoztam. Arról próbált – sikerrel – meggyőzni minket, hogy elkerülhetetlen a Magyar Demokrata Fórum párttá alakulása, és nem kell tartani ettől a folyamattól, nem kell aggódni a pártszerű működés miatt, mert a majdan létre jövő új pártok nem az egypártrendszer MSZMP-jének ismérveit hordozzák majd, nem antidemokratikus szerveződések lesznek, hanem éppen ellenkezőleg, a létükkel az új, demokratikus jövő bázisát teremtik meg. A tanácskozás után néhányan külön válthattunk szót a formálódó új demokrácia leendő első miniszterelnökével. Számomra, így utólag, elképesztően pontos képet festett a jövőről. Nem fantáziálva, lelkesedve, hanem szikár, száraz, pontos mondatokkal fogalmazva. Áradt belőle az igazi államférfi, a karizmatikus vezető karaktere... Soha, sem azelőtt, sem azután nem hagytam magam, hogy fontos döntéseket egyszeri beszélgetések, szubjektív benyomások alapján hozzak meg… de ez az alkalom olyan volt, hogy többedmagammal akkor döntöttem el, belépek a párttá alakuló Demokrata Fórumba. Egy pártba belépni… bizony nehéz döntés volt. Túlzott és súlyos elköteleződésnek éreztem, és erre abban az időszakban bizony jó oka volt az embernek.
Az éledő demokrácia sarokköve volt, hogy megmutassuk a társadalomnak, hogyan élhet másképp az ország, mint az egypártrendszerben. Kitaláltuk néhányan (Futaki Géza lakása volt a közös megbeszélések leggyakoribb helyszíne), hogy szervezünk egy Ellenzéki Szabad Szombat nevű eseményt a ligetben. 1989. szeptember 16-án ott volt az akkori szabadtéri mozi színpadán Orbán Viktortól és Deutsch Tamástól ifjú Rajk Lászlón keresztül Debreceni Józsefig az elmúlt negyedszázad és a jelen számos politikusa. Az esemény nagy érdeklődés mellett zajlott, természetesen a sajtó jelenlétét is kiváltva. Azon a napon készítette első élő adását a Békéscsabai Városi Televízió. Akkoriban szerkesztőként és riporterként dolgoztam a televíziónak, miközben a rendezvény szervezőjeként is vettem részt a programon. Úgy alakult, hogy én készítem az interjúkat az idelátogató politikusokkal. Koradélutánra járt az idő, kellemes meleg volt, álldogáltunk a nézőtér mellett sörrel a kezünkben, alkalmas volt a helyzet az interjúkészítésre. Kezembe fogtam a mikrofont, a kamerával felém fordult Major Gyula, én a másik kezemből letettem az italt, amikor megszólalt Orbán Viktor, mondván, ne tegyük le az üveget, hiszen ha eddig természetes volt a beszélgetés közben, hogy iszunk egy-egy kortyot, miért kellene ezen változtatni csak azért, mert kamera figyeli a párbeszédünket. Úgyhogy akkor készítettem Magyarország leendő miniszterelnökével az egyetlen (ráadásul élő) interjúmat, könnyed, természetes beszélgetésként, sörrel a kezünkben.
Az országgyűlési választásra készülés igazi, akkor természetesen újdonságszámba menő kampányelemeket tartalmazott. Programok készültek, viták sora szerveződött. A gyűlések szereplői közül kiemelkedett Szokolay Zoltán, aki döbbenetes céltudatossággal tudott kampányolni. Amikor agrárfórumon vett részt, tájszólásban beszélt, a munkásfórumra úgy öltözött, mint egy igazi melós, az értelmiségiekkel való találkozásán pedig a testtartása is sugallta az értelmiségi mivoltát. A kandellábereken elhelyezett plakátokon a gyermekével készült fotókkal szerepelt, „kezünkben a jövő” felirattal. Érződött rajta a határtalan, talán gátlástalannak is nevezhető ambíció, minden áron parlamenti képviselő akart lenni. A szándéka sikerült, az aztán egy másik történet, hogy két év múlva lemondott mandátumáról, később pedig önmaga is megerősítette azt az információt, hogy a rendszerváltozás előtt a III/III-as ügyosztálynak dolgozott. Sokan gondoltuk már akkortájt is, hogy nem az ügynökmúlt a bántó, hanem annak az eltagadása, miközben valaki politikai szerepet vállal. Sajnálatos, hogy ezzel a kérdéssel a kétharmad birtokában sem akart (tudott) szembenézni a korábban radikálisan antikommunista Fidesz, és az egykori vélt ügynökök gyermekeire is hullik a feltáratlan múlt terhe, amit nem az idő, hanem a nyilvánosság és a múlttal való szembenézés tudna igazán enyhíteni.
1988-tól, ahogyan az országos ügyekben már egyre kevesebb befolyása volt az MSZMP-nek, ugyanúgy csökkent a befolyása Békéscsabán is. A Hazafias Népfront működött még, tulajdonképpen ez a szervezet próbált valamiféle egyeztető kerekasztalt működtetni a város ügyeit illetően. Igen nagy volt a meglepetésem, amikor a Népfronttól azzal kerestek meg, hogy legyek a szervezet békéscsabai elnöke. A harmincat még be nem töltve, három éve lakva a megyeszékhelyen, megtisztelő lehetett volna a kérés, de éreztem, nem oly egyértelmű a dolog. Úgy gondoltam, ha egy ilyen, a szocializmushoz alapvetően kötődő szervezet vezetője leszek, azzal mintegy belesimulok a rendszerbe, és abba a csapdába esek, amibe sokan kerültek, akik azért lettek párttagok, hogy belülről jobbítsák a rendszert. Ez abban az időszakban divatos álláspont volt, főképp a reformkommunisták érveltek a belülről változtatás szükségességével. Én pedig akkor úgy véltem, így nem lehet igazán rendszerkritikusnak lenni. Nem lehet – és nem kell a Hazafias Népfront vezetőjeként – lavírozni, kint is lenni, bent is lenni. Az ellenzéki pártok nem valók a népfrontba… éreztem-gondoltam, és a felkérésre nemet mondtam. Népfront helyett aztán 1989. május 8-án megalakult a Békéscsabai Ellenzéki Kerekasztal, az MDF, a FIDESZ, az FKGP, a POFOSZ és a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság részvételével. A pozitív szándékok egyébként is sokszor együtt jelentek meg a különböző pártok cselekvési palettáján, így például Erdélybe, a Partiumba is közösen gyűjtöttük és szállítottuk az ottani forradalom előtti válságos időszakban az élelmiszert, gyógyszereket, játékokat, ruhaneműt. Nem mellesleg - visszaemlékezve arra az időszakra- úgy tűnik, a legnagyobb, szinte parttalan derű nem a magyar rendszerváltozás bármely pillanatához kötődik, hanem a romániai forradalomhoz. A Ceausescu rezsim bukását igazi közösségi élményként, kollektív örömként éltük át. Karácsony előtt, az utolsó napok egyikén az Univerzál áruházban jártam. Tömegek álltak szinte euforikus hangulatban a műszaki osztályon bekapcsolt televíziók előtt és nézték, kommentálták a Romániában zajló eseményeket. Az utcán nem lehetett elmenni az ismerősök mellett, hogy ne álltunk volna meg egy pillanatra és ne gondoltuk volna végig közösen, amit szinte mindenki hihetetlennek, elképzelhetetlennek gondolt: a román kommunista rezsim összeomlását. Az ellenzéki pártok közötti együttműködés helyben nem csak a határon túli magyarsággal való együttérzésben, hanem a politikai cselekvés területén is tettenérhető volt. A nagy pártok közötti viták, ellenszenvek helyben kevéssé jelentkeztek. Éppen ezért esett rosszul a következő történet. Az SZDSZ Budapesten az MDF-et becsmérlő plakátot készített, majd az MDF Budapesten azonnal válaszolt egy hasonló karakterű ellenplakáttal. A SZDSZ helyi vezetői, hogy az ellenzéki pártok közötti országos szintű ellentétek ne jelenjenek meg Békéscsabán, nem ragasztották ki ezeket a plakátokat. Gondoltam – és kértem is erre a helyi irodában dolgozó MDF-es aktivistákat - mi se tegyük ki az SZDSZ-t támadó anyagot. Aztán, amikor én elhagytam az irodát, felhívták a központot, ahol azt javasolták, kerüljenek utcára a plakátok. A helyi munkatársak követték is a fentről jövő utasítást…
A tavaszi országgyűlési választás után jött az őszi önkormányzati megmérettetés. Ennek eredményeként a 32 fővel megalakuló közgyűlés Pap Jánost választotta polgármesternek, a fizetését pedig 45.000 forintban határozta meg. Az akkor hatályos önkormányzati törvény lehetővé tette, hogy a testület olyan alpolgármestert kooptáljon, aki teljes jogú tagja a képviselőtestületnek, tehát szavazati joggal éppúgy rendelkezik, mint az egyéni és listás mandátummal testületbe kerülő képviselők. Így lett alpolgármester Domokos László, az Állami Számvevőszék mai elnöke. Békéscsaba megyei jogúvá vált… ízlelgettük akkor a kifejezést és mérlegeltük a jelentését, jelentőségét. A város éppen olyan jogosítványokkal bír, mint a megye. Hiába a megye székhelye, központja, bizonyos értelemben nem része annak, egyetlen településként nincs képviselete a megyegyűlésben.
Az új polgármester demokrácia iránti elkötelezettsége abban is megnyilvánult, hogy az általa vezetett ülések során sokszor hosszan és aprólékosan (ahogy manapság mondani szokás: bizottsági szinten) vitattunk meg egy-egy előterjesztést. Gyakran hajnalig tartott a közgyűlés, a fáradó képviselők az éjszakai szünetekben a Narancsba ugrottak le egy kávéra vagy sörre. Nem sokkal az önkormányzati választás után következett a taxis sztrájk. A tanulás időszaka volt ez is: hogyan lehet egy település vezetőinek tárgyalni azokkal, akik megbénítják a városból kivezető utak forgalmát. Bementünk a városházára, ott folyt a bárbeszéd arról, mit is tehetünk ebben a helyzetben, hogy végső soron a lakosság érdekeit szolgáljuk. Igaz, ez már egy másik időszak, Békéscsaba történetének nem kevésbé fontos és nem kevés változást hozó története. De ez az új, ez a másik fejezet már más(ik) lapra tartozik.
Békéscsaba, 2015. május 4.
Megjelent a Bárka 2015/3-as számában.
