Kántor László felvételei Lászlóffy Csabáról
Korpa Tamás
Az ég nyílott és becsukódott
Búcsúbeszéd Lászlóffy Csabának
Ó, Csaba, nem gondoltam volna kilenc évvel ezelőtt, amikor bekopogtattam hozzátok, ismeretlenül, tétován, járatlanul, hogy majd egyszer itt kell állnom. Sőt, stílszerűbbnek gondoltam volna, ha mindez épp fordítva történik, ha például helyet cserélünk. És ez a helycsere tisztán következett volna írásművészetedből, ami nem ismerte, vagy inkább nem ismerte el a tér és idő bölcseleti, éppen ezért sokszorosan baljós kategóriáit. Annál inkább a tér és idő hagyományos minőségén kívüli találkoztatások alkalmait. Amelyek – jegyeztük meg számtalanszor íróasztalodnál – még veszélyesebbek. De másként – tetted hozzá. Egy asztalhoz ültetted Goethét és Szilágyi Domokost Petrarcával – hogy ne mondjak keveset. Éj suhan át íróasztalomon – írtad. És aki erre képes, évtizedeken át, magas esztétikai nívón, egyedi költészetnyelvi és prózapoétikai megoldások sokaságát felkínálva, szinte valamennyi műnemben, az más tettekre is képes. Például egy évtizeden át ellenállni a gyilkos betegségnek. Milyen más tudatállapotot kellett Csabának fenn-tartania, kérdeztem sokszor magamtól jó ideje, hogy kihátrálhasson a betegségből éveken át, hogy elrejtse leglényegét előle, hogy takarásban hagyja a kórt. Hogy inkább a szavak sorrendje, szigora, a szavak őszinte színe – s visszája, a szavak árnyéktalansága, a szavak árnyékos oldala, a szavak nehéz tesztje, könnyű teste, a szavak szívének felmérése, a szavak beletörődhetetlenségének izgalma határozzák meg külön-idejét és külön-terét. Aki ilyen feszült forróságban, napról-napra-teremtőerőben, indukált ihletettségben kényszerül írni és élni (a kettő nála szinte egy s ugyanaz) nehéz terhet kapott. S ezekről a terhekről nem könnyű, sőt nagyon nehéz beszámolni, s csak hadarva, egymás szavába vágva lehet – és érdemes. S néha olyan körmönfont egyszerűséggel, mint a Beckett-apokrif című miniatűr remekben:
Az ég nyílott és becsukódott –
sosem az eső üldözött
a parti homoksávon
s a fénylő macskaköveken.
Amióta olvastam e négy sort, rejtélye fogva tart, szabadíthatatlanul. Ebben a négy sorban bemenekítve, fel-alá járok, nem tudok megállni. Nem tudok az életemre gondolni nélküled. Hogy az a kilenc évvel ezelőtti most, s a mostani most (a most, hogy sírodnál állok) között milyen sokat láthattam belőled. Az előbb emlegetett ajándék-évtizededben láthattalak: lenyűgözött feszült figyelmed, figyelmed élessége, mélysége, a játékosság, ahogy izgalomba hozott egy-egy sor, sorvég, szövegperem, szövegízület, amely által gördülékennyé vált a költői kérdés.
A diktatúrában sározatlan emberi nagyságod, értelmiségi felelősségtudatod, valamint a fiatalokra figyelésed, támogató szereteted, ösztönző biztatásod példa előttünk.
„A keresés öröme – nem az a lényeg, hogy / megtaláljuk –, habár a remény ott van mégis / elraktározva valahol emlékezetünkben” – írod.
Te már sokat adtál, sokat kerestél, sokat kockáztattál értünk. Mi pedig tétován, járatlanul álltunk. De nem mentél el, te tanítottad, mert te írtad.
Nyugodj békében.
Házsongárdi temető, Kolozsvár, 2015. április 17.
