Esszék, tanulmányok

 

Ferdinandy_Gy__rgy_m__ret.jpg

 

Ferdinandy György

 

Álomtalanítás

 

I.

 

         Volt okom rá, hogy ne menjek. Hogy ne vállaljam ezt a kárpátaljai utat. Negyven skribler egy Volánbuszban nem túl lelkesítő környezet. Félnapos kocsikázás és ugyanannyi veszteglés a határon… Legalább – faggattak a barátok – vannak közöttük érdekes emberek?
         Hát nem, celebek nem szerepeltek a listán. Akkor meg ugye, minek!
         Arra, hogy nekivágjak, volt azonban egy másik, nyomósabb okom. Egy mese, nagyapám meséje. Égig érő hegyekről, zubogó patakokról mesélt az öreg, és hogy ő valahol ott, a Kárpátok alatt volt gyerek.
         Egy szó mint száz, leemeltem a szekrény tetejéről a táskám, a gyógyszereket plasztik zacskókba helyeztem, így szoktam meg még a régi repülőutakon. Bepakoltam a könyvet, amiről majd beszélnem kell, a visszaérkezést követő napon. Nem sok jót néztem ki belőle, de nem szokásom visszautasítani az elsőkönyves fiatalokat.
         A vekkert fél ötre állítottam, mint annakidején. Régen magamtól is felriadtam, de akkor még nem kellett annyit számolgatnom a kapszuláimat.
         Ma reggel senki sem jön értem. Felhajtom a kávém, kiballagok a buszmegállóba öt után. A hajnali járat éppen elmegy az orrom előtt. Buszos koromban ilyenkor mindig visszanéztem, fut-e még a sarkon valaki. A maiak – nem ilyenek.
         Görcsöl a gyomrom. Az utca sarkán szerencsére még ott áll a régi Közért. Van egy nyugodt sarok a konténerek mögött.
         Az ég alján fehér csík jelzi, hogy nemsokára felkel a nap. A Volán a belvárosból indul, a Vörösmarty térről. Van bőven időm. Végigsétálok a kihalt Váci utcán, húzom a kerekes koffert, mint a légikisasszonyok. Párás, vizes ilyenkor hajnalban a város. Aszfaltillatos.
         Az épület bejáratánál már áll valaki. Mire odaérek, nyílik a kapu és kitolat egy járgány. Ivóvíz, könyvek, folyóiratok.
         - Van itt egy mosdó? – kérdezem. Mutatják, hogy balra, a hátam mögött.
         Mire előkerülök, már kis csoport ácsorog a kapuban. Beáll a kocsi is, apró, húszszemélyes minibusz. A sofőr hátramegy, feladogatjuk a kofferokat.
         - Mindenki itt van? – Kipipálják a neveket. Az elnök asszony – mondják – nem jön. Megbetegedett.
         Így, nélküle, alig vagyunk tízen. Ukrajnában háború van. Igaz, hogy a mi korunkban az ember már nem hadköteles…
         Felmászok, talán lesz hely a hátsó ülésen, ahol kis szerencsével még el is dőlhetek. Az Írószövetség elnöke kerül mellém, ő is aludni szeretne, megosztjuk egymással a helyet. Végignézek az útitársakon: két Kossuth-díjas, három költő, egy szép, komoly nő a beteg elnök asszony helyett.
         Közben már az alsó rakparton jár a busz. A Mátyás templom tornyán most kel fel a nap.

*

         Amikor még vezettem, megállás nélkül nyeltem a kilométereket. Hiába könyörgött mellettem a francia asszony. Sehol nem találtam a helyem. Megállni minek?
         Ezek – lépten-nyomon megállnak. Persze távolságok itt, az aprócska hazában nincsenek. Hol kávéznak, hol éppen csak megropogtatják a csontjaikat. A mosdókba százforintos érmével léphet be az ember. Nyugtát kap, két vécé árából egy feketét ihat. A lényeg, hogy ne maradjon a kocsiban: valamennyi állomásnál le kell szállnia mindenkinek.
         Útitársaim persze nem sietnek. Ők kirándulni mennek. Én pedig vissza, nagyapám történeteibe.
         Szép, kora őszi nap. Indián nyárnak mondták odaát. Hogy miért, azt ma már nem tudom.
         Dél felé elhagyjuk a sztrádát, lépésben kacsázunk egy keskeny bekötőúton. Ez a hosszú, lapos épület pedig már a beregsurányi határátkelő.
         A kocsiban senki se beszél. A határátlépésekről mindenkinek rossz emléke van. Sofőrünk átadja a konzul kísérőlevelét.
         - Átértünk? – kérdezik.
         A túloldalon két fegyveres száll fel a kocsiba:
         - Hová lesz a menés? – kérdezik. Átveszik a fényképes oldalakon kinyitott passportokat.
         Nem olvassák fel csak a keresztneveket. Megtudjuk, hogy egyik-másikunknak milyen furcsa, festői keresztneve van.
         - Te Berci vagy? – kérdezi tőlem a bukovinai költő.
         - Mint dédapám! – vonom meg a vállam. Nem árulom el, hogy még a holland dédunokám is Bertalan.
         - Végeztünk! – jelenti a szép, komoly nő, aki az elnök asszonyt helyettesíti.
         - Hol van az még! – sóhajtja a sofőr.
         Merthogy a vámvizsgálat még hátra van.
         Megtapogatom a kabátzsebemet: a családfát. Bernovits Gusztáv az építész, Ferenczi János, a patikus. Ez az egyetlen fix pontom: a főtér és a patika. Állítólag nem változott száz év alatt.
         Él egy barátom ezen a vidéken. Karcsi, egy ungvári fiú. Ha lesz rá érkezésem, őt is felkeresem.
         A vámosok nem sokat törődnek velünk. Csak tessék-lássék lökdösik föl-le a kofferokat. Állunk a határon. A túloldalon Vári Fábián Laci, a költő integet. Kijött elénk, tudja már – tapasztalatból –, hogy a konzul kísérőlevelének nem sok foganatja van.
         - Csak felhívja ránk a figyelmet! – magyarázza.
         Innen már ő mutatja az utat.
         Azt, hogy szegény országba érkezünk, tudja az ember. De hogy ennyire! Lakatlan utcák, düledező házsorok. Úgy érzem magam, mint a nyugati turista, amikor először átjut a Vasfüggönyön.
         A Vasfüggöny. Az őrtornyok, a vizes árkok. Az aknamezők. Elképzelni se tudja, aki nem itt élte át azokat az éveket.
         Ez a határátkelőhely semmiség. Operett. A gyomra így is görcsbe rándul mindenkinek.

II.

         A szállodánk itt van, a határ közelében. Ötcsillagos: vadonatúj, de valahogyan mégis letarolt, félkész épület. Keskeny lépcső vezet az emeletre. Nincs se lift, se személyzet. Társaim szuszogva vonszolják a koffereket.
         A szobák tágasak, öt méter magas a mennyezet. Három ágy, szorosan egymás mellett. Keskenyek, kemények: priccsszerűek. A másik kettőre kiteregetem az ingeimet.
         Az ablak alatt zörög egy szekér. Ismerős zaj: a lovak trappolásától könnybe lábad a szemem. A lomb sűrű, nem sokat lát az ablakból az ember. De égig érő hegyek egyelőre nincsenek.
         Lefelé általában könnyebben lépegetek. Itt azonban a lépcsők nem vízszintesek. Kapaszkodna az ember, ha lenne miben.
         És útnak indul a műsor. Vacsora, beregvidéki borok kóstolója. A pincészet itt van a közelben, sofőrünk letesz és elbúcsúzik. Az ő munkanapjának ezzel vége van.
         Egyiket a másik után, végigkóstoljuk a borokat. Vendéglátónk elnézést kér, amiért nem ismeri a magyar szakkifejezéseket. Ő itt - magyarázza - többnyire csak ukránul beszél.
         Némán szürcsölünk. Kint, a szabadban jut eszünkbe, hogy már csak a forma kedvéért is, vehettünk volna valamit. Fáradtak vagyunk, ez az igazság. Bandukolunk a kövesút szegélyén, kerülgetjük a tocsogókat, nézzük a sziporkázó csillagokat. Akár otthon is lehetnénk, mégis, más még a levegő is ezen az oldalon.
         Bukovinai útitársam Szerbián át került Tolna megyébe. Még a világháborúban. Egymás szomszédságában voltunk gyerekek.
         - Akkor is ilyen csillagos volt az égbolt – mondja most. És ilyen feneketlen a csend.
         Márton bírónak hívták, aki átvezette – Moldvából Pannóniába – a népét. Mi ketten meg a Mártonék lányába, a szépséges Örzsébe voltunk szerelmesek. Hát igen. Messzire kellett kerülnünk, hogy eszünkbe jussanak az ilyen régi történetek.
         A háromágyas szobában nincsen asztali lámpa. A luszter alatt pedig sem írni, sem olvasni nem lehet. Bekapcsolom a tévét, mert készülék van. A legmodernebb változat.
         Spanyol meccset közvetítenek, a riporter keveri a játékosokat. Nem tudom nézni a műsort, a kép mélyen lent van, a fekvőhelyek szintje alatt.
         Elalszom. Így ér véget az első ukrajnai nap.

*

         Nyolckor reggeli: a csoport kirándulásra készül. Én, biztos, ami biztos, visszamegyek a szobámba. Előveszem a könyvet, amiről – ha igaz – beszélni fogok. Fekszem, olvasok.
         Az első száz oldal gyenge eresztés. A szerző nyilván doktorandusz: nem tudja eldönteni, hogy szépíró vagy történész legyen.
         A csoport időközben megtekinti a csetfalvi és a mezővári – Árpád-kori- templomokat. Szerencséjük van: odakint lágyan ömlik a szelíd, kora őszi nap.
         Dél felé lemegyek én is. A portán fejkendős néni sírdogál. Csak annyit látok, hogy az ügyeletes széttárja a karját, mint aki semmit se tehet.
         A hotel előtti bokros részen a szovjetek emlékműve áll. Markánsarcú, csillagos katona. Tovább mennék, amikor észreveszem, hogy áll egy másik emlékfal is a bokrok mögött. A sztálinizmus áldozataié, itt így nevezik az elhurcoltakat. Csupa magyar név, több mint hatvan, ebben a pár száz lelket számláló faluban.
         A fejkendős néni kint álldogál az utcán. Leverték a dióját, magyarázza, eladta. A két vevő biciklin – női kerékpáron – tolja a dugig tömött zsákokat.
         Néznek rám, mind a hárman. Tőlem, az idegentől várnak valamit. Ukránul beszélnek, a néni keveri a magyar szavakat.
         Megérkeznek a kirándulók is. A templomokba – mesélik – alig fér be félszáz ülőhely. Már akkor is ilyen kevesen voltunk, magyarok.
         Délutánra valami díszes fogadást ígérnek. A Főkonzulátus munkatársait, helyi méltóságokat. Mindebből nem látjuk csak a biztonsági őröket, a díszteremben lézengő diákokat. Novellát olvas fel egy ember, kiürül a terem, mire a történetnek vége szakad.
         Este kihelyezett ülés áll a programon. Találkozó egy irodalmi lap munkatársaival. Zene szól, népdalokat énekel valaki. Sok a fiatal, a szónok felszólítja őket, hogy érintsék meg az akadémikusokat. Soha vissza nem térő alkalom. Egy szép arcú lány nekem is megérinti a karomat.
         Később, az öregek után, ő is felolvas három karcolatot.
         - Kislány! – súgom neki, amikor visszaül a helyére. Elolvashatom?
         Valami táborfélében dolgozik. A rábízottak cigánygyerekek.
         - Nem nehéz? – kérdezem.
         - Szeretem őket, érti?! – sziszegi ellenségesen.
         Amikor elbúcsúzunk, megenyhül. Ígéri, hogy küld nekem ilyen szösszeneteket.

III.

         Már második napja járom a vidéket, és még mindig nem találom az égig érő hegyeket. A családfát itt hordom a nadrágzsebemben, de eddig egyetlen élő rokon sem jelentkezett.
         Bernovits Gusztáv, nagyapa kortársa, építész volt. Munkács főmérnöke. Kibetűzöm a cirill betűs feliratokat. A főtéren az ő munkája a ma is álló Ferenczy patika.
         Azután, egyszer csak megáll előttem Vári Fábián Laci:
         - Találtam valakit! – jelenti titokzatosan. Ő lesz az! – állítja. Csak valami egészen más neve van.
         De most még találkozó a tanítóképző magyar szakos diákjaival. Száz lány szorong a teremben, a fiúk, úgy látszik, más pályát választanak.
         - Vidéki kislányok! – magyarázzák. Itt kollégiumban élnek, de amikor végeztek, mind visszamennek falura.
         A periférián ma is magyarul beszélnek. Még nem volt érkezésük – így mondják – nyelveket tanulni. Igaz, először a csehet kellett volna, a szlovákot, azután, amikor a szovjetekhez kerültek, az oroszt. Most meg ugye – mondják – itt van az ukrán. Jönnek-mennek a birodalmak, hol itt, hol ott húzzák meg a határokat. A falu anyanyelve marad.
         A lányok ismerik Kiss Anna mondókáit és a költővel együtt mondják Ágh Pista verseit. Ebben a munkácsi tanteremben eltöröljük az országhatárokat.
         Vadnyugati vendég, elmondom én is, hogy pontosan, szépen csak az anyanyelvén működik az agy. Kérdezgetnek. Mind arról álmodoznak, hogy egyszer nekivágnak. Hogy minek, azt nem is tudják pontosan. Pedig jó lenne, ha tudnák. Egy tanulmányút csak akkor nyer értelmet – magyarázom –, ha a vándordiák hazatér, és kipakolja a madárlátta kenyeret.
         A munkácsi vár meredek, háromszintes épület. Nem a kapaszkodó riaszt el, inkább a hepehupás, macskaköves út, ami a toronyba vezet. Szédülök, megállok félúton. Titkárnőnk, Ildikó visszafordul. Azt mondja, itt marad velem. Belekapaszkodom. Lent, a parkolóban, beülök a kocsiba.
         - Már várnak! – jelenti odalent, a városban Laci. Karon fog, magukra hagyjuk a shopingoló útitársakat.
         Végiglépegetünk egy hosszú sétányon. Ez itt a Főtér. És ez a Ferenczy patika. Államosították, de – akármilyen hihetetlen – a rokonok ma is ott laknak a gyógyszertár fölött.
         Az ivadékok – hogyan nevezzem? – udvarias, előzékeny emberek. A férfi mérnök, az asszony zenetanár. Mindketten nyugdíjasok. Ebéddel várnak. Kiteregetik ők is a családfájukat, a két ábra valahol a gyökereknél azonos. Mi hárman kilógunk a képből, összetegeződünk, mire bejelölnek, és az én rajzomhoz is hozzáillesztik magukat.
         Mi lett volna belőlük, ha útra kelnek ők is! És mi lett volna belőlem, ha itt, ezen a téren élem le a gyerekkoromat?... Lekísérnek a buszhoz. Megfogadjuk, hogy elküldjük egymásnak a százéves családi albumokat.
         Alig másfél órája ismerjük egymást. Most mégis elszorul a gyomrom. Állnak a téren. Éva és István. Két tisztaszemű ember. A kárpátaljai rokonok.

*

         Útitársaim ugratnak. Ti már – kérdezik – a honfoglalás előtt is itt voltatok? „Buzogány tessék, kacagány tessék!” – Volt egy ilyen szakállas vicc, az árusokról, akik a Vereckei-szorosban várták az ősmagyarokat.
         Ráadásul a kalapom – Indiana Jones gyerekcsináló kalapja – a rokonaimnál maradt.
         Hát Vereckére nem kerül sor. Kifutottunk az időből, ez az utolsó kárpátaljai nap. A honfoglalók emlékművét ráadásul ismét megszentségtelenítették. Csak tudnám, hogy ez a szóvirág mit jelent.
         Ungvárra nem jutok el. Lehet, hogy ez lett volna az utolsó alkalom.
         A hágó helyett beiktatunk egy történelmi emlékhelyet. Szolyva itt van a közelben. És hát a Latorca – itt még csobogó patak.
         A völgy mélyén húzódó százméteres emlékfalon apró betűk, fekete nevek. Hétezer ember halt meg ezen a helyen. Hogy ki gyilkolta le őket? Nincs feltüntetve egyértelműen. Katonák voltak? Hadifoglyok? A sztálinizmus áldozatai? Értsd: akiket a felszabadító összefogdosott.
         Mondják: volt valami járvány is a pakliban. De nem mindegy? Hogyan került ide, ebbe az apró völgybe, hétezer ember? Társaim a neveket silabizálják. Üldögélek a lágy, őszi napon. Eszembe jut, hogy én mindig kétnyelvű, hol ide-, hol odacsapódó, hányatott sorsú régiókban éltem. Elzászi barátaim „bentrekedteknek” csúfolták a Vogézeken túli franciákat, és „túloldaliaknak” a Rajnán túli németeket. Egyformán kinevették az egymással versengő világbirodalmakat.
         Az Újvilágban is gyarmatokon okítottam a fiatalokat. Volt időm megtanulni, hogy a hódítók nemcsak országokat csonkítanak, hanem – sokkal inkább – embereket. Hogy a történelem viszontagságait az áldozatok identitása (öntudata? önismerete?) egyszóval embersége sínyli meg.
         Most itt, a Kárpátok alatt, újra felfedezem a régi, jól ismert élethelyzeteket. „Fiadnak dupla és béna lesz a nyelve” – jajdul fel a kárpátaljai költő. „Szívedet torkodból nyomd vissza, nyeld le…” Mert visszacsinálni semmit se lehet.
         Megyünk a határ felé. A Latorcában pisztrángra lesnek csizmás kamaszok.
         - Emlékszel? – kérdezi a bukovinai. Milyen kecses lányka volt! Szöghajú, gesztenyebarna. Szomorkás arc, nagy, szürke szemek…
         Bikáztunk. Ha árnyékot találtak, öt fehér kaviccsal bikáztak a pásztorgyerekek. Já-romaz-éggyest, já-roma-kéttest… Mi ma már túl vagyunk a négyésen.
         Hát csak így. Végigjártam ezt a háromnapos zarándoklatot. Égig érő hegyeket ugyan nem találtam, de a Főtéren, a patika fölött él még két rokon. „Túl a Tiszán van egy malom” – énekelték a fiatalok. „Abban őrlik a bánatot.” Vajon ez a „túl a Tiszán” mit jelent nekik?
         „Nékem is van egy bánatom. Odaviszem, lejáratom.” Csakazértis.
         A határon visszafelé sem könnyű az átkelés. Ez itt már „schengeni határ”. Befújnak, fertőtlenítenek. A vámon kinyitják a pakkomat. Nem hoztam semmit. Pedig egy palack beregi jól elfért volna a könyvespolcomon.
         Valamikor, Ausztriába érkezve éreztem így magam. Emlékszem, milyen idegenkedve figyeltem a színesre pingált osztrák házsorokat.
         Az, hogy nem hoztam semmit, nem egészen igaz. Velem vannak egy szép arcú lány kéziratai. A kalapom – a gyerekcsináló – pedig Munkácson maradt.
         Előreülök: a sofőrök ilyenkor már álmosak.
         - Milyenek voltak? – kérdezi ez. Úgy érti, a rokonok. Beszélnek magyarul?
         Ez az ő számára valami meglepő, furcsa dolog.
         Pest fényeit már messziről látni az égen. Társaim taxikba ülnek, én megvárom az éjjeli járatot. Itt élek. Ez itt a régi Közért, ez meg, fölöttem, a Sashegy. Kétszázötven méter magasan.

 

Megjelent a Bárka 2015/1-es számában.


Főoldal

2015. március 19.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png