Esszék, tanulmányok

 

 Bedecs_kozepmeret.jpg
Bedecs László

 

Bedecs László

 

Vidékről a városba

Tőzsér Árpád példája

 

Az ötvenes és hatvanas években egy egész költőgeneráció érvényesülési lehetőségeit alakította át a szocialista kultúrpolitika. Ma sem igazán népszerű az efféle irodalomszociológiai megközelítés, hiszen ha azt mondjuk, hogy a társadalmi és történelmi folyamatok nagyon erősen meghatározzák egy-egy költő pálya ívét, ha azt mondjuk, hogy a politika akár a verssorok és a szavak szintjén is befolyásolhatja a szerzők döntéseit, akkor szembe helyezkedünk a romantikus zsenikultusszal, a költőket ösztönös tehetségnek gondoló, független, törvényeket nem ismerő vagy épp azok ellen lázadó alkotóknak láttató elképzelésekkel. A diktatúrák évei, különösen a legkeményebb évek azonban jól mutatják, hogy a hatalom igenis képes manipulálni az irodalomtörténeti folyamatokat is. A kifinomult jutalmazási és büntető technikákkal, például a publikálási jog monopóliumának kézben tartásával, tehát a folyóiratok és könyvkiadók szigorú ellenőrzésével nagyon hatékonyan tudja alakítani az irodalmi értékről folyó beszélgetések menetét és így magát az irodalmat is.

2013 őszén, Zalabai Zsigmond tragikus halálának tizedik évfordulóján, a pozsonyi Camennius Egyetem Magyar Tanszéke, Zalabai egykori munkahelye emlék-konferenciát rendezett. Erre készülve vettem kézbe Zalabai munkáit és az azokról szóló kritikákat és vitákat, és azonnal feltűnt, hogy őt kifejezetten foglalkoztatta az irodalom szociológiai meghatározottsága, és az ezzel kapcsolatos kutatásainak eredményeit a költészet népies vonulatának modernizálhatóságát, illetve a táj- és szülőföldköltészet megújíthatóságát vizsgáló dolgozataiban ismerttette. Mindezt elsősorban a határon túli irodalmak, azokon belül is a szlovákiai magyar irodalom fejleményeinek kontextusában igyekezett megérteni. Nagyon érdekelte, hogyan lehet magasabb esztétikai elveknek is megfeleltetni a népi kultúrára és a falu értékeire hivatkozó irodalmi műveket, azokat a műveket tehát, melyek végső soron  a magyar kultúrát igyekeztek megőrizni és átörökíteni az országhatárokon túl is. Jellemző, hogy 1974-es első kötetének első tanulmánya azt az Illyés Gyulát emeli költészetértelmezésének centrumába, akit „valósághűsége” és „realizmusigénye” miatt tart megkerülhetetlennek, és akinek a költészetét elsősorban az igazsághoz és az igazmondáshoz fűződő indulaton keresztül látta leírhatónak[1]. Ugyanebben a tanulmányban beszél Zalabai a „pannon stílusról” és a költészet „társadalmi elkötelezettségét” érintő igényről is, valamint arról, hogy a népi író csak akkor tekinthető valódi írónak, ha művelt.

Ezekkel a ma már nem éppen korszerű gondolatokkal szembesülve gondoltam arra, hogy érdemes lenne az ötvenes-hatvanas években indult költőgeneráció válaszútjairól beszélni. Ez volt ugyanis az az időszak, amikor a majd minden más területen elmarasztalható politikai változások lehetővé tették, hogy a társadalom perifériájáról nagy számban kerüljenek be fiatal írók és költők az irodalom vérkeringésébe. A társadalmi mobilitás kívánatos felgyorsítása, a korábbi elitek háttérbe szorítása és elnémítása, valamint az újak kinevelése és helyzetbe hozása voltaképp nagyon komoly tehetséggondozást eredményezett, melynek, például a népi kollégiumi rendszeren keresztül, a falvakból, paraszti sorból érkező és a munkásszülők gyerekeként lehetőségét kapó fiatalok lettek a kedvezményezettjei. Az ötvenes évek pályakezdő költői között ezért nem egy olyan akad, aki egészen mélyről, az irodalomtól igen távol eső helyről indult. Falun felnőtt, paraszti származású, gyerekként könyvet alig-alig látott fiatalok kezdtek el ekkortájt verset írni, hogy aztán a szerencsésebbek gyorsan közölni is tudják a jellemzően a falusi élet zsánereire épülő, természeti képekket használó, formailag általában nem túl bonyolult verseiket. A jobbaknál az idillikus faluábrázolás mellett vagy helyett már ekkor megjelentek a kis közösségek problémáit, illetve a szegénységet, a magányt, esetleg a fejlődés reménytelenségének jeleit, vagy akár a padláslesöprések kegyetlenségét és a kommunista politika hazugságait (legalább kódolva) megmutató szövegek. Volt, aki a költővé válás súlyával küszködött, fontoskodva, mások viszont már a nyelv működésére is rácsodálkoztak. Lehetne sorolni a neveket Ágh Istvántól, Buda Ferencen, Csoóri Sándoron, Bertók Lászlón, Tőzsér Árpádon át Utassy Józsefig vagy Oravecz Imréig – az ő nevüket és életművüket jól ismerjük. De voltak sokan, ma már ismeretlen nevű pályakezdők is, akik ugyancsak ekkoriban, hasonló családi hátérrel, de kevesebb tehetséggel indultak.

Érdekes kérdés, hogy ki hogyan használja első köteteiben a zömmel örökölt népies motívumokat, hogyan beszél a faluról, illetve hogyan próbálja megújítani a népies líra örökséget. Nyilvánvaló, hogy a paraszti kultúra sem „néma”, de ahhoz, hogy ezt valaki meghallja és aztán megszólaltassa, kellett valamilyen külső vagy belső motiváció, pont olyasmi, ami ettől a kultúrától idegen. Azért idegen, mert a falu embere a gyerekét munkaerőnek, segítőnek látja, és minden mást, így az irodalmat, az olvasást, a tanulást is kártékonynak tekint, olyasminek, ami elvonja a figyelmet a munkáról – ahogy ezt például Oravecz Imre első regénye, az Ondrok göndre, igaz, majd száz évvel korábbi kulisszák között, de pontosan bemutatja.  De ugyanilyen fontos kérdés az is, hogy az azonos hátérrel, nagyrészt hasonló ars poétikával induló költők később hogyan távolodtak el egymástól, hogyan keresték és találták meg saját hangjukat, melyben esetenként már nyoma sem volt az első versek forma- és metaforavilágának. Nagyon jól látszik mindebből, hányféle irányba vezethet tovább az út az úgynevezett népies költészetből: lehet azon belül is fontos műveket alkotni, de lehetőség van a kilépésre, az eltávolodásra is. Ahogy ez, például, Tőzsér Árpád esetében történt.

De az eleje is izgalmas ennek a történetnek. Az erdélyi első Forrás-nemzedék a példa rá, hogy nem volt teljesen magától értetődő, hogy a falvakból érkező pályakezdő költők a faluról és a népi költészet eszközkészletét használva kezdjenek beszélni, azt imént felsorolt szerzők többségben mégis ezt tették. Mi lehet ennek az oka? A téma nyilván igen erős vonzerőt jelentett, és az ötvenes években, amikor ez a generáció nagykorúvá lett, a kultúrpolitika is támogatta ezt az irányt az úgynevezett polgári irodalommal szemben. Szilágyi Zsófia kiváló könyvéből tudjuk, hogy Móricz műve miként vált ezeknek a manipulációknak az eszközévé, hogyan választották ki például Tiszacsécsén a megfelelő szülőházat[2]. (Igen, kiválasztották, mert az igazi túl nagy és túl szép volt, nem felelt meg a „szegény paraszti író” ekkor konstruált képének). A másik anekdota Nemes Nagy Ágnestól származik, aki a Népiek című, a hagyatékból előkerült esszéjében feleleveníti Illyésnél tett látogatását, amikor is tanácsot kért a már akkor is sztárköltőnek számító, Babits örökösének tartott idősebb pályatárstól abban a kérdésben, hogy mégis, mit lehet tenni, amikor a lapok az úgynevezett polgári költőket egyáltalán nem közlik, és persze könyvük sem jelenhet meg. Illyés válasza: „– A polgári költő akassza fel magát" – amihez aztán hozzátette: – „Mert én mindig írhatok verset a nagyapám két  kezéről, az agyondolgozott parasztkézről (akkor írta Illyés a Két kéz című versét), de hogy  miről írhat egy polgár, azt nem tudom."[3] Nincs okunk feltételezni, hogy a párbeszéd nem így zajlott, de az persze lehet, hogy Illyés nem gondolta olyan komolyan ezeket a mondatait, ahogy Nemes Nagy érezte, és ahogy aztán erre egész életében emlékezett. De jól jelzi ez is a kor hangulatát, amiben a pályakezdő, faluról jövő, első generációs értelmiségi megérkezik az irodalomba. Nem csodálkozom, ha idomul az elvárásokhoz és az olvasmányélményeihez, a szerkesztők és a kritika igényeihez, röviden: a publikálási lehetőségekhez. Nem nehéz elképzelni egy ilyen pályakezdőt, és nem nehéz megérteni, miért épp olyan verset írt, amilyeneket. A határon túli irodalmakban mindez talán még élesebben jelentkezett – példa erre épp Tőzsér Árpád egy interjúban tett kijelentése: „(nálunk) az a néhány, többnyire faluról jött, az irodalmi hagyományokról csak hiányos ismeretekkel rendelkező irodalmár, aki ezt az irodalmat művelte és jelentette, rá volt szorítva a belterjességre: azt ette, amit saját maga főzött, esetleg azt, amit a szlovák írók főztek neki (mivel Magyarországról az írott szó is csak nehezen jutott át).”[4] Azaz a pályakezdő ott jóformán belekényszerült a „szlovákiai magyar mítosz”-ba, aminek viszont része az is, hogy a nemzetiségi kultúrát elsősorban a falvak zárt világa képes megőrizni, ezt kell tehát védeni.

Tőzsér első kötete 1963-as, Mogorva csillag a címe. Feltűnő, hogy a kötetből a 2010-es, reprezentatívnak szánt válogatásba (A vers ablakán kihajolva) nem került be egyetlen vers sem, ahogy egyébként az 1967-es második kötetből sem (Kettős űrben) – mintha nem is lennének részei ezek a kötetek az életműnek. Magyarázatként szolgálhat, hogy nem sokkal korábban, 2006-ban változatlan formában újra megjelent a 1979-es Genezis című, az első pályaszakaszt összegző kötet, mely erősen megválogatva ugyan, de az első három Tőzsér-könyvet tette újra hozzáférhetővé. Mit látunk ezekben a kötetekben? Egy idillikus, probléma nélküli világkép lenyomatát, harmóniát a beszélő („a költő”) és az őt körülvevő világ között, szépséget, derűt, apró örömöket, otthonosság-élményt – táj- és szülőföld-költészetet. Megható, paraszti életképeket, fejkendős nagymamákat, szíjas nagyapákat, kukoricamorzsolást a kisszéken, eres parasztkezeket. A természet-közeliség, a falusi élet kellékei és terei uralják a versek képi világát – de csak emlékként, nosztalgikusan. Tőzsérnél ez az édeskés nosztalgia még sokáig megmarad: a valamivel későbbi Időnként kihuny a város s kigyullad bennünk a falu például már címében is jelzi ezt a nézőpontot és a faluval kapcsolatos érzelmeket, de plasztikus a Történet egy kripta lakóiról és a mítoszokról című hosszúvers is, melyben a kripta a lakótelepi házakat jelenti, ahol a faluval ellentétben magányosan, elidegenedetten és főleg: közös élmények nélkül élnek az eredeti lakókörnyezetükből kiszakított, szűkös és egészségtelen környezetbe kényszerült emberek. Tőzsér szívesen beszél interjúiban a pásztor-ősökről, és ebben rokon Illyéssel. De van, amiben nem rokon, pedig ez talán fontosabb lenne: általában is pont az a legelgondolkodhatóbb az ebben az időszakban született népies falu-versekben, hogy mintha nem vennének tudomást az Illyés nevével fémjelzett népi írók munkáinak tapasztalatáról, magyarán a Puszták népének vagy az Elsodort falunak a szociológiailag hiteles, a falu szegénységét, sőt nyomorát, illetve jövőtlenségét is bemutató, a hamis paraszt-romantikától mentes ábrázolásról. Sejthető ennek is az oka: az ötvenes-hatvanas években, a kollektivizálás évtizedeiben a politika számára a falu újra a remény és a béke szigete lett, egy olyan hely, ahol jó élni és dolgozni, ahol, legalább a propaganda szerint, van jövő mindenkinek. Kevés kivételtől eltekintve ezt a szólamot ismételte ennek a kornak az itt emlegetett költészete.

És ez még akkor is igaz, ha aztán Tőzsér hamar elmozdult a népies nyelvezettől, és verseiben szép lassan átvették a főszerepet a műveltségelemek, a világirodalmi utalások és a létfilozófiai reflexiók, majd az önironikus esszéversek, melyek már általánosabb, habár a kisebbségi léthelyzetről is beszélő kérdéseket szólaltatnak meg, messze kerülve a korai dalszerű formáktól. Németh Zoltán hívja fel a figyelmünket, hogy szülőföld képzete mindezzel párhuzmaosan a személyes lét tragikumának okává alakul át, sőt ezzel kapcsolatban akár „szülőföld-komplexus”-ról is beszélhetünk.[5]  Elek Tibor a Genezis új kiadásáról írva hosszan érvel Tőzsér „szülőföld-totalitarizmus”-tól a „szülőföld-komplexus”-ig tett útjának okairól és szükségszerűségéről, de részletesen idézi Tőzsér ezzel kapcsolatos naplójegyzeteteit és későbbi esszéit is.[6] Eszerint Tőzsér az elsők között ismerte fel a kommunista ideológia és a szülőföld mitoszának egymásra rímelését, ezért próbált elszakadni az utóbbitól is. Elek megmutatja, hogy mindez nem puszán ideológiai kérdés volt, hanem, természetesen, poétikai is: a városba került fiatal Tőzsér Árpád megismerkedik a modern világirodalom legnagyobbjaival, és ahogy aztán erről már ő maga vall: felismeri, hogy a föld élményétől el kell jutni a lét élményéig – ez ad a saját költészetének is teret és lehetőséget.  Egyetértek Elek Tiborral abban is, hogy e poétikai váltás két legfontosabb verse a Szülőföldtől szülőföldig és a Fejezetek a kisebbségtörténelemből című – az utóbbi, már terjedelméből és komponáltságának átgondoltságából adódóan is megkerülhetetlen előzménye a későbbi nagy esszéverseknek.

Mindezzel párhuzamosan a népi költészetek hagyományos közösségi alapja is megrendül Tőzsér verseiben és egy nagyon intim, a személyes sorsra irányuló, azon belül újabban a halálfélelemre fókuszáló költészet születik meg – egy nagyon gazdag és bonyolult világirodalmi utaláshálóra támaszkodva. A nemzetiségi költő szülőföld iránti felelősségeként, illetve a közösség iránti elkötelezettségeként megfogalmazott elvárások alól tehát fel tudott szabadulni ez a költészet, és olyan nagyívű utat járt be, melyet ezek az első kötetek, valljuk be, nem ígértek. De Tőzsér költészetének épp a megújulási képesség, a tablószerűség, a példátlan nyitottság az egyik legfőbb értéke, vagy ahogy Csehy Zoltán fogalmaz: „[Tőzsér Árpád költészete] kötetről kötetre változott, intellektualizálódott, mélyült, a személyes és személytelen közti oszcillálás avantgárd gesztusaitól kezdődően a posztmodern szerepverseken át a filozófiai tételversekig sok szólam megtalálható ebben a kiapadhatatlan energiákat mozgósító szövegvilágban.”[7] De a másik oldalról nézve ez azt jelenti, hogy Tőzsér képes volt saját életművén belül összebékíteni egymással vitázó poétikákat, egyszerre, vagy közvetlenül egymás után megszólaltatni egymástól távoli költő nyelveket. A bevezetőben emlegetett Zalabai Zsigmondot azért idézem most újra, mert ők egymáshoz közel élő pályatársakként biztosan hatottak egymás gondolkodására, és ő bizony nagyon sokat foglalkozott az úgynevezett népi irodalom és a neovantgárd, majd a posztmodern irodalmak konfliktusával, és próbát a teoretikus vitákban bizonyos kompromisszumokat találni. Hangsúlyozta például, hogy ennek a kérdésnek a határon túli kontextusban valamelyest más jelentése van, mint Magyarországon. Erdélyben a transzivanizmus jól mutatta, milyen jelentőséget tulajdonítottak az irodalom ideológusai és maguk a szerzők is a falusi kultúra védelmének és átörökítésének, és ugyanez az igény vélhetően a Felvidéken is megvolt – így a „népi-urbánus” vitaként ismert ideológiai és poétikai konfliktusok, illetve az ebből következő határvonalak nem voltak automatikusan exportálhatók. Tőzsér költészetét olvasva erre is figyelemmel kell lennünk.

De érdemes néhány párhuzamos példát is megemlíteni: Bertók László költészetének története 2012-ben hozott egy kisebb meglepetést, amikor is megjelent a költő húszas éveiben írt verseinek válogatása[8]. Afféle zsengék ezek, melyek azonban elég érettek, saját idejükben, saját jogukon is megjelenhettek volna – politikai okokból nem jelentek meg. Annak viszont már a szerző döntése volt az oka, hogy sem a válogatott, sem a 2005-ös „összes” versek közé nem került be ezekből egy sem, épp, mint Tőzsér Árpádnál láttuk – azaz egészen eddig ezek is kiszorultak az életműből. A versek lírai személyisége szintén hasonló a korai Tőzséréhez: egyszerű, naiv és magabiztos. A fiatal költő természetes gesztussal veszi számba élményeit, környezetét, de mindent megoldhatónak lát, sokszor, a versben legalább, egy csapásra meg is old, mindent megmagyaráz, tévedhetetlenül nevezi meg a bajok okát. Ezek mai szemmel már nem túl szimpatikus jegyek, az azonban látszik, hogy mindkét esetben olyan pályakezdőről volt szó, aki a kéznél lévő mintákat követve javarészt ösztönösen alakítja ki versei karakterét. Mindkettőjüknél a természet közelsége, a háziállatok, a földműves munkák és a család tisztelete jelenti az értékvilág keretit, de a somogyi kistelepülésen felnőtt Bertóknál már itt-ott felbukkan az elvágyódás, sőt már az elköltözésnek, mint az álmok beteljesítésének egyetlen lehetősége is. Bőven van még szépelgés, szó van a falusi élet állítólagos nyugalmának ecseteléséről is, de feltűnőbbek a falusi élet árnyoldalai: a rengeteg megfizetetlen, de már kisgyerekként is elvégzendő munka, a pletykák, a művészet és a gondolkodás lenézése. A műfaji hagyomány szinte megköveteli az „anya” szerepeltetését – hallhatjuk most Tőzsér sokat idézett sorát: „Anyám képén a világ a ráma”, vagy Csoóri korai versét, az antológiadarabbá lett, gyakran szavalt Anyám fekete rózsát –, de Bertóknál az anya állandó jelzője a „szegény”, ami néhol a pénztelenségre, de inkább a sajnálat kifejezésére szolgál. Éreznünk kell ennek a gondolatnak, ennek a jelzőnek a súlyát: kellett ez a felismerés ahhoz, hogy az asztalosnak szánt fiú el tudjon szakadni a falutól, mert ez meg ahhoz kellett, hogy kiteljesedhessen a költői pálya. Az itt emlegetett első kötetek tehát mélyen kötődnek ahhoz a világhoz, amelyből szerzőjük érkezik, ez a kötődés pedig nemcsak a költői nyelvet és a képi világot határozza meg, hanem az etikai kereteket is.

Aczél Géza példája pedig azért lehet érdekes, mert ő más utat járt be ugyanonnan indulva. Az ő első kötetei inkább a már emlegetett Forrás-nemzedékhez köthetőek, azaz avantgárd ihletettségű szövegeket gyűjtöttek egybe, melyekben a falu témaként nem jelent meg. Az elmúlt tíz évben mégis el-, azaz visszatalált ehhez a világhoz, amikor egy életrajzi vers-sorozatba kezdett, melynek temészetesen a gyerekkori, Kisvárda közeli faluhoz, Ajakhoz kötődő emlékek is részét képezik.  A falvak valóságáról, múltjáról és jelenéről jobbára csak azok beszélnek, akik onnan indultak, de nem mindenkinél derül ki, hogy ez egy rendkívül izgalmas, önmagán túlmutató, emberi örömöket és tragédiákat is ábrázolni képes téma, Aczél Géza verseiben azonban ezt látjuk. A faluhoz mint témához kötődő költészetekben a költő gyakran tökéletesen azonosul azokkal, akikről beszél (a néppel, a falu lakóival, egyes emberekkel), ráadásául felismeri és kimondja azt is, hogy az általa képviselt emberek, mit gondolnak, és mit éreznek. A huszadik század második felében azonban ez az attitűd vált fokozatosan tarthatatlanná. Aczél Géza versei vagy Oravecz Imre Halászóember-kötete épp megmutatja, hogy sokkal több kétellyel, sokkal több nyitottsággal és kevesebb pátosszal működtethető ez a tematika és a hozzá szorosan kapcsolódó nyelv is.

Aczél esetében az újdonság része az is, a faluban töltött gyerekkor elmesélhetősége azért vált kérdésessé, mert a szerző újra és újra nekifutott a történeteknek, de közben újabb és újabb rétegeket, színeket, eseményeket tárt fel, vagy épp egy korábban már elmondottat mesélt el új szemszögből, más hangsúlyokkal – de mindezt nem kétszer, nem háromszor, hanem ötször-hatszor-nyolcszor, az események súlyától és bonyolultságától függően. A sorozat első köteteiben az életút jobbára sorsszerűnek, egyetlen narratívába rendezhetőnek tűnt, az újabb darabokban azonban az esetlegesség érzése erősödött fel, és szinte minden véletlennek látszik. Mintha fel kellett volna adni a keresést: hiába a sokévi gondolkodás, az életnek nincsenek törvényszerűségei, nem lehet jól vagy rosszul dönteni – a fontos kérdések más szinten dőlnek el. A vidéki kisiskola, majd a középiskola, a katonaság, az egyetem, a házasság, a három gyerek, a válás, az újabb házasság és az újabb gyerekek, közben a munkahelyek váltása egy nagyon tipikus értelmiségi életpálya állomásai, melyekben azonban csak egyetlen érzés állandó: a magány. Ez a magány pedig már gyerekkorban, a falusi élet hétköznapjaiban is ott volt. A faluról lehet így is beszélni: a szálak elszakíthatatlanok, a születés helye olyan örökség, mely mindenhová elkísér.

Tőzsér Árpád költészetét olvasva mindez azt jelenti, hogy érdemes nála is olvasni a pályakezdő évek verseit, érdemes azokat az életmű természetes részének tekinteni, de érdemes azon is gondolkodni, milyen külső körülmények formálták azokat a verseket olyanná, amilyenné a fiatal költő keze alatt váltak, és hogy aztán milyen felismerések, készségek és döntések alakították azt a versvilágot olyanná, amilyennek az elmúlt évtizedekben már mi is megismertük. Meggyőződésem, hogy ennek a folyamatnak a megértése a kor irodalmának, az akkor alkotó vagy induló generációk helyének és törekvéseinek megértéséhez is közelebb visz majd.



[1] Zalabai Zsigmond: A tárgyilagos indulat költője (Tapogatózás Illyés Gyula versvilágában) = Uő., A vers túloldalán. Madách, Pozsony, 1974.  14.
[2] Szilágyi Zsófia: Móricz. Kalligram, Pozsony, 2013. 24-27.
[3] Nemes Nagy Ágnes: Népiek. Holmi, 2008/4. 389. Valamint: Ferencz Győző, Nemes Nagy Ágnes látogatása Illyés Gyulánál. Holmi, 2008/8.,  1121-1126.
[4] Faustus Pozsonyban (Beszélgetés Tőzsér Árpáddal). Parnasszus, 2010/4., 17.
[5] Németh Zoltán: Az életmű mint irodalomtörténet. Kalligram, Pozsony, 2011., 61.
[6] ELEK Tibor: „Hogy is kezdődött? Tőzsér Árpád: Genezis. = E. T.: Irodalom és nemzeti közösség. Napkút, Bp., 2014., 204-205.
[7] CSEHY Zoltán: Nekünk nyolc. (Fiatal szlovákiai magyar költők – ötven év távlatából). Irodalmi Szemle, 2008.
[8] BERTÓK László: A hetedik boríték. Pro Pannonia, Pécs, 2012.

 

Megjelent a Bárka 2015/1-es számában.


 Főoldal

2015. március 11.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png