Képzőművészet

 

 

sfgy_schm1

(fotó: S. Faragó Gyöngyi)

 


HARLEKIN BÚCSÚJA

Schéner Mihály (1923 - 2009)

 

 

 

Tegnap, vagyis 2009. május 11-én délelőtt telefonált ifj. Schéner Mihályné, hogy reggel meghalt az apósa. Az ismerősök címlistáján - „tudom, hogy mennyire szerette" - talált rá a számomra. A kagylóra ráfagyott a kezem, úgy markoltam. Dühömben az anyagból akartam kiszorítani - nincs rosszabb, mint a tehetetlenség - azt a lelket, amelyet belőle szorított ki (vagy talán egy jobb szférába emelt?) az Úr. Lehet, hogy Miska barátom, az ördögi vigyorú angyal, a zseniális bohóc úgy lép ki az árnyékvilágból, hogy elfelejti értesíteni a hozzá közel állókat: figyeljetek, itt az idő (közben a vagabund Csokonaira pillant) hogy a Dorottyás kocsin eltávozzam?

Több mint félévvel ezelőtt (szeptember 26-án) ezen a „taligán" - mozdony volt az, kérem, ami Békéscsaba utcáin végigpöfögött! - hajóztunk be annyira szeretett Meseházába, hogy többek közt egy-két író társaságában megünnepeljük (mit is?) barátunk sokadszori honfoglalását. Mert ott, azon a helyen, az általa megálmodott formák és az ő tervei szerint faragott tárgyak közt érezte igazán jól magát.

Játékos a játékházban.

Beleült Mátyás király igazmondó trónszékébe - onnan is mennyire tudott az őt körülrajongó hölgyekkel incselkedni! -, és úgy tekintett végig népén, mint egy valódi uralkodó. Mi meg csak bámultunk a félrecsapott kalap alól kitekintgető öreg barátunk eleganciáját. A bohócmenet a Jankay Galériában nyílott kiállításával kezdődött - és itt, a meseházi sokadalomban ért véget. A tizenhét Meseházi költő közül Csak Ágh Pista és Veress Miklós volt jelen személyesen - jómagam a beteg Lászlóffy Ali Schéner Miska virágtára című versét olvastam föl (Istenem, pár napja búcsúztattam őt a kolozsvári Házsongárdban, s gondolni sem mertem arra, hogy az író és a festő az égi mezőn rövidesen találkozni fog.)

Lassan fogyatkozik a Schéner köré szerveződött szabadcsapat, hiszen Nagy Gáspár sincs, immár két éve, az énekkel „bajlódó", s a múzsák testvériségét hirdető, schéneri elnevezéssel, meseházi költők között. Mi tartott bennünket össze? A felhőtlen jókedv - és a mások (mások értékeinek) a tisztelete. (A kritikusok-irodalomtörténészek közül egyedül én voltam tagja a poétai hadnak.) Schéner mindannyiunknak modern Kossuth-kabátot csináltatott - a békéscsabai szabó Pesten vett rólunk mértéket -, hogy öltözékünkkel is hirdessük az összetartozást. S az együvé tartozás kovászát: nincs féltettebb kincs, mint a szabadság.

Őt mindvégig ez mozgatta. A szabad járás és a szabad gondolkodás - eme különleges virágoskert - fegyelme. Ott akart kertész lenni, ahol a düh (jóllehet ő sem volt mindig béketűrő) nem tud kaszabolni. A valahai medgyesegyházai gyermek - már akkor is jól rajzolt - úgy ért (nem csupán a Kossuth-díjjal, de egyéb kitüntetésekkel is elismert) Himalája-magaslatokra, hogy mindvégig meg tudta őrizni magában a gyermeket. Istenem, hányszor és alkalmanként hány napig ültünk egymás mellett Velencében, a Szent Márk tér járdakövén egy-egy zenekart hallgatva, hogy egyszer csak fölugorva keringőt lejtsünk a hozzánk hasonlóan jókedvű ismeretlenekkel.

Ez a zabolátlan vidámság és a megvalósíthatatlant megvalósítani szándékozó akarat jellemezte mindvégig. A népi mesterségek és a tárgyi folklór ékköveit - mézeskalács huszár, egy-egy mente vagy csákó - úgy emelte be festői univerzumába, hogy az átszellemített anyagnak és motívumnak méltósága volt. Absztrakt korszakában Aczél György bajszát húzogatta, és számtalan - mindig expresszíven lángoló - korszakon át eljutott a bölcs megcsendesedésig. Angyalok, ördögök, Szent Istvánok - és egyéb szentek - hadán át a templomig. Templom-festményei - kultúrtörténeti adalékokkal - újrateremtik a Trianon előtti országot. Nem gyűlölködéssel, de minden vallás - katolikus, evangélikus, református, zsidó, stb. - előtt főt hajtva. A népek és nemzetiségek - a kart karba öltő vonulat - testvériségét hirdetve.

Filozofikus verseiről, eszmefuttatásairól, gondolatcsíráiról, kis és nagy könyveiről és albumairól akkor még nem is beszéltem. S azokról a cipőkről sem - száz baráti házaspár „arcképét" s valaminő jellemtulajdonságát rögzítette a lábbelik eme különös eldorádója - amelyekben virgonc mindentudással és hallatlan fájdalommal ott lobogott a múlt (gondoljunk csak a doni mezőket megjáró bakancsra). Festő volt, keramikus volt, szobrász volt, díszlettervező volt, színész volt, költő volt, gondolkodó volt - s nem utolsósorban kalapgyűjtő volt. Harlekin, akinek az arcán az idő nem tudott oly mély fájdalomárkot vésni, hogy ne gurult volna ki belőle a nevetés.

Talán egy hónapja sincs, hogy fölhívott Miska, és arra kért, szerezzek egy fényképet Tőkés Lászlóról, mert az új könyvébe szeretné betenni. És ha lehet, hozzak össze egy, a partiumi püspök úrral való találkozást. Örülne - kiváló alkalom volna a megismerkedésre -, ha a templomokról készült festményeit Nagyváradon is bemutathatná. Elindítottam a hírláncot - de akkor még nem gondolhattam, hogy nem lesz, aki a másik végén álljon.

Mert dühösen is szép barátom megunván a földi létet, csörgősipkáját leakasztotta a fogasról, és lassú poroszkálással - a zsolozsmában van ily fölszabadító józanság - egyszer csak a mennyei útra lépett.

 

 

Budapest, 2009. május 12.

 

Szakolczay Lajos

2009. május 13.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Ajlik Csenge verseiLövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png