Szilágyi András
A fekete megtöretése, transzcendens fehérsége
Szentgyörgyi József (1940–2014) festőművész posztumusz utcakiállítása
Szentgyörgyi József a magyar kortárs festészet egyik legjelentősebb alkotója volt, 1940-ben született Balatonarácson. 1954 és 1958 között a budapesti Képző-és Iparművészeti Gimnáziumban tanult, majd 1962 és 1968 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait. Mestere Kádár György volt. Egy évvel a diploma után Derkovits-ösztöndíjban részesült. 1968 óta rendszeresen kiállító művész Magyarországon és külföldön. Számtalan kiállítás és tárlat fődíját nyerte el. 1981-ben Munkácsy-díjban, majd 2012-ben a Magyar Festészet Mestere életmű elismerésben részesült. A közelmúltban, 2014. május 29-én elhunyt.
Amikor Szentgyörgyi József kilépett a budapesti Képzőművészeti Főiskola kapuján, a hazai szocializmus megreformálása volt napirenden; s az új gazdasági mechanizmus már a képzőművészeti életben is éreztette hatását. A hetvenes-nyolcvanas években – a korlátozott szabadság viszonya között – egy érték- és távlatvesztett generáció tagjaként kereste a hiteles alkotóélet lehetőségét. Kondor Béla festőművész tragikus halála, vagyis szárnyas angyalainak lezuhanása megdöbbentette! A marxista-leninista kritika ugyan szakított korábbi dogmatizmusával, de igyekezett mesterséges ellentéteket gerjeszteni a preferált realista- és az absztrakt művészet nyelve és kifejezésmódja között. Lényegében egész vizuális szemléletét betöltötte a kereszt árnyékában eltévedt ember heroikus küzdelme. De művészetében a szakrális nem csupán a bibliai események újrafeldolgozását jelentette, hanem az európai keresztény kultúra értékőrzését és áldozati tanúságtételét is, amelyet elválaszthatatlannak érzett az ezredforduló emberi- és társadalmi válságától. Az ilyen drámai mélységű képek azonban „leszakadnak” a falról, mert a fedő- és fedett rétegek mögül az alapvető igazságot közvetítik. Tudjuk, hogy a művész sohasem azonos alkotásaival. Ennek ellenére szükségszerűen hasonlít rá, hiszen nem csupán hangulati elemekről van szó, hanem a személyiségkarakter mélyebb összetevőiről, az alkotó jellem jellegadó színformáiról is. A szent és profán ideához kötött alkotó életét – történelmi áttetszősége okán – egy, mélységesen átélt társadalmi kontextus személyességéből próbálta megújítani. Így az egész festészetét átható drámai életérzés, az emberi értékek tanúságőrző hűségévé vált. Úgy is fogalmazhatnám: IKON jelleget ölt. Ismert volt számára, hogy a vallás, a hit, mint a világot értelmező paradigma, már nem az egész társadalmat meghatározó szemlélet. Mégis, vagy ennek ellenére, alkotó-szemléletében az ikonográfiai rokonítás volt az, ami ciklusokba rendezte műveit. A nagy egységek belső tagolását követve a létezés súlya alatt léthiányos emberek drámáját festette. Teológiai értelemben az áldozati halál, pontosabban a halált magára vevő áldozati példa végső intelmére helyezte a hangsúlyt. Ezért volt vissza-visszatérő képi gondolata a kor emberéből kiűzetett áldozatvállaló KRISZTUS hiánya. Ezért, hogy az anyagból az anyagtalanba vágyó művészet metafizikai titkait kereste: a festészetben és költészetben felsejlő „döbbent földi lét” égi némaságát. Nem hangosan adta ki magából a fájdalmat, inkább belülről gyötrődött, de ezeket mélyen újra és újra átélte, műveiben szublimálta. Több képét is ilyen, embert megalázó helyzet érzése indította el. A rendszerváltás után az illúziókat elvesztő változások következtében egyre inkább úgy érezte: az embertől halála pillanatáig valamit mindig elvesznek. Leginkább emberi méltóságát. Életérzésévé vált az, hogy egyre széthulló, töredékes világban élünk, s a hamuba hulló végpillanat reménytelensége ellen kell festészetével helytállni. De alkotói reményei szerint a műveinek esztétika mineműsége visszavezetheti az embert „ a titkos találkozások kútjához.” Véleménye szerint azzal, hogy a mögöttünk lévő idő elhibázta a saját lehetőségeit, újra és vissza kell költöznünk az igazmondó szimbólumok és megújuló színformák közösségi erejébe. Szentgyörgyi József pályája során nem könnyen, de ki tudott egyezni önmagával, mindig segítette engesztelhetetlen hite: egy tiszta erkölcsű ember, egy képemlék, egy vers… Ezzel az állandó készenléttel megőrizte magában a kíváncsiságot, az örök gyermeki rácsodálkozást a létezésre. Szentgyörgyi József festészete lényegében korunk felgyorsult felejtése ellen hozott képi áldozat. A modern utáni ember elfelejti, hogy létezésében számon tartott, elfelejti, hogy „kinek a tekintete” előtt folyt/folyik élete, s azt is, hogy a korunkból hiányzó Krisztus nem téphető le a keresztről. Ezt sokan megpróbálták/megpróbálják, köztük „emberi és állati” ragadozók. Olyan drámai, korunkat vallató expresszív, önfeltáró művészetet hozott létre, amiben az áldozatvállalás hiánya, az embert (az emberiséget) akár a képszéli üresség pereméhez sodorhatja! Ezért minden alkotói erőfeszítése a FEKETE MEGTÖRETÉSÉÉRT folyt, s az idő korjellemző és kivételes művekké emelte festett vallomásainak képteremtő erejét. Művészete nem csupán színköltői szépségével, hanem katartikus erejével is lenyűgöző szépségűvé vált. A kevésbé vagy jobb válaszoknak nincs értelmük, mert az úgynevezett válaszok a művek belső immanenciájából fakadnak, ami a DRÁMAI MÉLYSÉGBŐL FELTÖRŐ emberi küzdelem LÍRAI SZÍNFORMÁJA, transzcendens fehérsége.
A posztumusz kiállítás az Óbudai Kórház utcában található, ahol rendhagyó módon, tizenhét mű nagyméretre dimenzionált, illetve kinagyított reprodukciója látható: július 22. és augusztus 30. között. A képeket magyar és angol nyelvű szövegmagyarázatok kísérik.
