Régi gyár (1975; Munkácsy Mihály Múzeum)
Turok Margit
Bevezető gondolatok Gaburek Károly kiállítása elé*
Alkotói pályája mindössze 26 esztendőt ölel fel, de ez az idő is elegendő volt számára ahhoz, hogy egy egységes, egyenletes színvonalú művekből álló œuvre-t építsen fel. A kétezer darabból álló életműnek most csak a töredéke, 44 db látható ezen kiállításon, viszont olyan meggyőző művek kerültek kiválasztásra, amelyek vitathatatlan bizonyítékai tehetségének, felkészültségének, elhivatottságának.
Mesterségbeli tudását főiskolai mestereitől Miháltz Páltól és Szentiványi Lajostól átvett értékek igazították: a hazai táj szeretete, az impresszionizmus és posztimpresszionizmus szintézisének eredményei, a posztnagybányai stílus jellemzői, meditatív szemlélet, plein air frissesség. Igen rövid idő alatt járta be a modernség útját, az impresszionizmustól a késői romantikán keresztül, Cézanne-on át a magyar szimbolizmusig. A tapasztalatokat azután önmagán átszűrve, sajátosan egyéni alkotások sorát hozta létre. Ennek a rendkívül következetes művészetnek darabjai egyetlen stílus vagy irányzat mesterséges fiókjába sem kényszeríthetők bele.
Művészi felfogásának fontos elemei szerint: a természetben mindig harmónia van, az isteni fény mindig fényes és fehér, az atmoszféra viszont mindig színes. A komponálásnak mindig a természetességet kell szolgálnia.
Valóságról alkotott képének kiindulópontja az Egész, amely a részek harmonikus egységében nyilvánul meg, amelyben minden összetevő azonos az Egésszel. Lebontja az Egészet, majd a részekből újat épít. Ez indokolhatja a képszerkezet tisztaságára való törekvését is. A táj nála nem tárgyként tételeződik, hanem az emberrel egyenrangú élőlényként, amit az isteni fény tart életben. Az ember feladata őrizni és gyarapítani azt. E felfogás, és a minden alkotásában jelenlévő aranymetszés törvénye nyomán válhatnak tájképei spirituális és/vagy transzcendens tartalmak hordozóivá.
A térbeliség érzékeltetését is sajátos módon oldja meg. A szecesszió által kedvelt szabadon áramló színes formákat, az ívelt vonalakkal határolt síkfelületeket úgy rendezi egymás mögé vagy fölé, hogy azok a mélység és távolság, sőt az időbeliség érzékeltetésére válnak alkalmassá. Másként fogalmazva: azt látjuk, amit a szemünknek látni kellene. Mert a természetben nincs szögletes forma. Látnunk kell, hogy az alföldi táj, amelyben e képek fogantak, nem sík természetű, hiszen a szél és a víz, de az ember által tájba épített mesterséges halmok hullámos képleteket hoznak létre a sík földfelületen. Hogy a tájnak ez a hullámzása megfelel az atmoszféra rezgéseinek, lüktetése egyben az időbeliségnek, múlt, jelen és jövendő állandó körforgásának is a ritmusa. Ebből az aspektusból érthető meg ragaszkodása a hagyományhoz. A hátteret felépítő kisebb és nagyobb színes felületeket finom átmenteket alkotó festékpászmákkal kapcsolja össze, hogy az egység a képfelületen jöjjön létre.
Képein tartalmi, kifejezésbeli elemekben manifesztálódnak azok a szorongások, elbizonytalanodások, amelyek őt nyomasztották: a vidékiséget megélő művész kitaszítottság-érzése, a levert ’56-os forradalomban lelkesen részt vett ember szorongásai, a saját család utáni beteljesíthetetlen vágyakozás kínja. A kiállításon bemutatott műveket az üzenetük alapján, szubjektíven, három csoportba osztottam: 1. portrék és csendéletek, 2. az élő táj képei 3. az élet-emlékezés képei.
Önarcképéről földszínekkel festett sötét ruhában, frontális beállításban néz velünk szembe a szomorú arckifejezésű művész. A fény és az árnyék karakterformáló hatását használja ki, amikor arcának két felét, a tartalmi mondanivaló érdekében eltérően világítja meg. A megvilágított fél arc kap karakteresebb szerepet, amit erősít a háta mögötti falfelület aranysárga színűre festett felületsávja. Az ábrázolás toposza a középkorból és a korai reneszánsz idejéből ismert, így utaltak ugyanis a gonosz erők jelenlétére. A megvilágított fél arcon a fény elmélyíti a barázdákat, ráncokat, kiemeli a tágra nyitott szomorú szemet, ezzel érzékletessé teszi a művész elbizonytalanodását, kiszolgáltatottságát. A meghatározhatatlan irányból érkező fény, az aranysárga háttérsáv, a hármas osztás az isteni jelenlétet is jelzi.
A Holt Körös című kép közepén szélesen tárul elénk a víztükör. A képkivágás olyan hatást kelt, mintha közvetlenül a vízparton állnánk. A fényes sugarak a víz felszínén és az atmoszférán színes reflexeket váltanak ki, megtisztítják és az élet jeleivel gazdagítják a földi világot. A folyóvíz világokat köt össze, tisztító, termékenyítő és romboló funkciót is hordoz. A szemlélő a holtnak elnevezett víz mellett állva részesévé válik a természet folyamatos isteni megújításának, a teremtésnek, és ráeszmél az ÉLET és a LÉT közötti összefüggésekre mint elsődleges értékre. Gaburek fentebb említett, fényről vallott felfogásának és mesteri fénykezelésének is egyik ragyogó példája ez a kép.
A Naplemente (1983) középterét a Körös víztükre tölti ki, teljes szélességben. Jobbról középen a nap aranyos sugaraitól keletkezett ún. aranyhíd ível át, amely a kép szerkezeti elemeként a horgászra vezeti a tekintetet, másrészt a figurával összehasonlítva, a méretarányok közötti különbséggel az ember kiszolgáltatottságára is felhívja a figyelmet. A híd a Teremtőt és teremtettet kapcsolja össze: a szellemi átváltozás helye, ahol Bartók Cantata Profanájának kilenc szarvasa is átváltozik. A háttal ülő staffázs alakot a romantika az elvágyódás, a magányosság, az elhagyatottság jelképeként használta. Gaburek reményteljes feloldást ad a pesszimista színezetű jelképnek, és éppen az aranyhíd szerepeltetésével. Ez a kép a művész istenkeresésének megnyilatkozásaként is értelmezhető.
A család utáni beteljesületlen vágyakozás emlékképének tekinthetők a nőkkel és a családdal kapcsolatos festmények. A reménytelenség szomorúságát hordozza a Fürdőző nő, valamint a Menyasszony nőalakja. A csekély mennyiségű vízben ülő mezítelen nőalak a teljes lemondás érzését sugározza. A trónon ülő Menyasszony mély fájdalmának megszólaltatói a fehér ruhájával erős kontrasztot mutató, vörös színben vibráló rózsák a koszorújában, és a bal kezében tartott játék baba. Az Anyaság a beteljesülés vágyképét idézi meg átszellemült, a reneszánsz szoptató Madonnákra hasonlító beállításban, szabadban megjelenő látomásként. A meghitt páros fölé boruló fa ágain piros almák virítanak, amelyek az elvesztett paradicsomi állapotra utaló jelzések.
A legfontosabb tartalmi mondanivalót ebben a témában a Parasztcsalád című festmény rejti, amelyen a család eszményét jeleníti meg. A képen szereplő négy alak és a környezetük karakter nélküli. Az alakok mozdulatlanságba dermedve állnak, szinte egy testet alkotnak és egy irányba néznek. Ez a szeretet egyértelmű kifejezése. Fejüket glóriaszerűen koronázzák a mögöttük látható fák gömbszerűre formált lombjai, szinte ezekből a fákból nőnek ki a természet gyermekeiként. A valószerűség érzésének kiküszöbölése megállítja az időt, mert a saját család utáni vágy beteljesíthetetlen maradt. A képet megbékélés hangulata lengi át.
Népi kultúránk szellemi szintjét képviselő népmeséink égígérő fája tengelyként köti össze az égi és a földi világot, odvában hősök születnek. A keresztény ikonográfiában az élet és a tudás fájaként ismerjük, így állnak párban, a Paradicsomban. A kiállítás Almafája (1976) az életfát képviseli, transzcendens jelenségként lebeg a gömbformájú lombozattal megfestett fák között, a hullámos, színes, vizet idéző talaj fölött. Törzse és ágai vérvörösen izzanak a fa belsejéből kiáradó, az élet tüzét idéző fénytől. Az ágakon aranyos fényt sugárzó magkezdemények (életcsírák) ülnek, közöttük itt-ott egy-egy arckezdemény is felsejlik. A fából kisugárzó termékeny fény megtermékenyíti a többi fát is. A Mesefa a tudás fájaként értelmezhető. Altalaja szintén hullámzó, de itt a remény zöld színében pompázik. Ennek a törzsét is vérvörös izzásúvá teszi a belülről kifelé sugárzó fény. Égbe nyúló ágainak száma 13 (1+3) = 4, amely a számmisztikában a földi fizikai valóság egységének minőségjelző száma. A gömbformájú lombok száma 6 (5+1), öt már kifejlett és betagozódott (átszellemítődött) az égi szférába. Az Egy a Teremtőt képviseli, a mindenséget, a Három a család és a Szentháromság egységének kifejezője. A Hat a cselekvés száma, amely a Jézus áldozatát jelentő ötös számból és az isteni Egy képviseletéből tevődik össze. A fa egyik ága finom ívben a talaj fölé hajlik, hogy súlyos magkezdeményével megtermékenyítse azt. A mellette álló ifjú fa lombjának felső része a mesefa baloldali lombjával érintkezik, arra emlékeztetve, hogy mindig a hagyomány termékenyíti meg a jövőt.
Gaburek Károly 1960-ban diplomázott a Magyar Iparművészeti Főiskolán, mint díszítőfestő. Nem maradt a számos lehetőséggel kecsegtető fővárosban, hanem a „nagyobb kalandot” vállalta, visszatért szülővárosába. A szülőföld szeretete és az itt élők iránt érzett tisztelet és szeretet, a családja iránti elkötelezettség és a helyi értékek őrzésének vágya motiválta.
* Csabán élő lélek. Gaburek Károly festőművész emlékkiállítását a Munkácsy Mihály Múzeum Múzsák Termében tekinthetik meg a látogatók 2014. július 30. és augusztus 31. között. A tárlat kurátora Gyarmati Gabriella művészettörténész. (A szerk.)
Póstelek (1970 körül; dr. Frankó Károly gyűjteménye)
Szilágyi András
Csabán élő lélek
Gaburek Károly (1936–1986) békéscsabai festőművész emlékkiállítása a Munkácsy Mihály Múzeum Múzsák Termében.
GABUREK. Ha elhangzik ez a név, akkor a Békéscsabán élő közép- és idős nemzedék azt mondja, igen, A FESTŐ! Nem tartozik műveinek értelmezéséhez, de alakja némi túlzással a hatvanas-hetvenes évek békéscsabai életében „városképi” jelentőségű volt, mert hordozta magán a bohém művésszel szemben kivetített és elvárt szerepklisé minden jellemzőjét. Számos képe megtalálható a megye és a város közintézményeiben valamint polgáraik lakásán.
Ha valaki felidézi a békéstáji képzőművészet félmúltját is, akkor nem lehet nem észrevenni, hogy a realista ábrázolás milyen sajátosan köti össze a hely szellemét az érzelmek személyes színképével. Művészetről nem is lehet úgy szólni, akármilyen röviden sem, hogy ne utaljunk arra a korra, amelyben létrejött, s a múltra, amely megelőzte. Gaburek Károly festészete nem tartozik közvetlenül iskolákhoz, festői csoportosulásokhoz, de művészete elválaszthatatlan az alföldi táj szemléletétől. Rendszerint a szolnoki és hódmezővásárhelyi művésztelep festőművészeinek tevékenységét jelöljük „alföldi festészetként”, de erről, szigorúbb művészettörténeti értelemben nem beszélhetünk, mert a nagybányai művésztelepen alkotó meghatározó képzőművészekkel szemben, az úgynevezett „Alföldi festők” nem tömörültek iskolába. Mégis, vagy ennek ellenére – szemléleti rokonságuk alapján – olyan festőcsoportot alkottak, amelynek kisugárzása a békési tájegység képzőművészetében is érvényesült. A kiállításon szembesülhetünk az alkotásokkal és feltehetjük kérdéseinket. Gaburek a megkésett nagybányai szemlélet, vagy posztimpresszionista, netán a romantikus népies tartalom hordozója? Más megközelítésben – a provincializmus „üvegházi kaktusza”, a hely szellemének érzékeny ecsetű lírikusa, aki rossz helyre született? Mielőtt a provokatívnak tűnő kérdésre választ adnánk, értelmezzük a torzóban maradt életművet! Valaki művészeti rangját természetesen nem a pálya hossza adja, hanem mindenekelőtt alkotásainak esztétikai minősége. Gaburek Károly hátrahagyott (és megmaradt) életművének az eddigi legteljesebb válogatása tekinthető meg a kiállításon, de festészetét az igaztalan vádak, a kétes felmagasztalások útvesztőiből csak az elfogulatlan és illúziómentes elemzés emelheti ki. A Munkácsy Mihály Múzeumban bemutatott képanyag ennek a feladatnak az elvégzéséhez nyújt segítséget, s a festő halála óta eltelt huszonnyolc esztendő pedig időtávlatot.
A Gaburek Károly festőművész 1936-ban született Békéscsabán, s bár édesapja is festett, már 1951-től a legendássá vált Mokos József pedagógus-festő szabadiskolájába járt. A tehetséges tanítványt 1955-ben felvették az Iparművészeti Főiskola díszítőfestő szakára, ahol alapos mesterségbeli tudásra tett szert. A pályakezdést azonban az ötvenhatos forradalom eseményeiben való részvétel nehezítette. Rövid, szentendrei időszakának kivételével, élete végéig Békéscsabához, illetve a békési tájhoz kötődik alkotópályája.
I. Realista-monumentális jellegű korszak
Gaburek Károly művészete három korszakra bontható, megállapítva, hogy a torzóban maradt életpálya belső folytonosságát az emberrel összenőtt természet időszerű (és időtlen) együttélése adja meg. A pálya nehezen indult. A fokozatosan kibomló realista képtémák fegyelmező, rendteremtő ereje mögött, a látszaton felülemelkedő térbeli otthonosság, egyedi és meghitt érzékiség, a személyes érvényű átélés őszinte vizuális üzenetei húzódnak meg. Az első, realista és monumentális igényű korszak munkáiban természetesen tetten érhető a mesterek stílusszemléleti hatása. A természetfestés itt még részletezően, anyagszerű pontossággal ábrázolja impresszióit, mint ahogy belefért volna a kompozíciók naturalizmusába. Ugyanakkor a nagybányai szemlélet szuggesztiója el-elgyengítette, de minden kísértés ellenére, nem fordította az akadémizmus irányába, sajátos plein-air szemléletet érvényesített műveiben. A hatvanas évek második felében megérinti Kohán György monumentális szemlélete, de ebben a próbálkozásában a tér-tömegszervezés arányait nehezen építette be a képtérbe. A továbbiakban láthatunk olyan balladai tömörségű sorsszimbólumokat, ahol az életképek és portrék drámai színellentétekre építve jelennek meg – kifejezve egy változó életforma motívumait. Érdekes megfigyelni, hogy e korszak témafelvetéseiben a monumentalitás igénye és a megvalósítás szerves képépítési folyamata között néha alig észrevehető, máskor egészen nyilvánvaló a diszkrepancia, az egyenetlenség. Néhány művén megjelenik a naiv népi formavilág ártatlansága, panteizmusa is. A műveken, saját önmeghatározása és az útkeresés gyötrő formanyelv keresése, kifejezéskényszere érhető tetten.
II. Újszecessziós-organikus korszak
A változás korszakhatára a hatvanas-hetvenes évek fordulójára tehető. A módosulások tetten érhetők a szélesen felvitt dekoratív színpászmákban, az íves formát képző „szaggatott” ecsetjárásban, a kompozíciót egybeszervező organikus látásmódban. Az ábrázolás tárgyát tekintve elsősorban csendéletek, aktok, portrék, valamint az alföldi életképek gazdagítják munkásságát. Művészetének tekintélyesebb részét a hagyományos tájképfestészeti tematika uralja.
Gaburek vizuális szellemterében a művészet és valóság mégsem válik külön; a látható, az érzékelhető természeti világot fölényesen, de nem önkényesen alakította. Életének rövid, fent már említett szentendrei tartózkodása azért is vált fontossá, mert a hely szelleme (hagyománya) radikálisan vetette fel számára a tradícióhoz való kapcsolódást. A nagybányai festészet, az ugyancsak békéscsabai születésű, Perlrott Csaba Vilmos dekoratív expresszionizmusa, illetve szemléletének hatása is kimutatható. Érzelmeit, egyrészről a színtelítettség érzékenységével, másrészről a formai motívumok változását /mozgásállapotát kifejező expresszív attitűddel fejezi ki. Az időrendet követő további művek azonban nem csupán színeiben önfeledtek, hanem a festett témák érzelmi állapotában is. A festőt a békési tanyák, házak, szántóföldek látványa, a körösök ártereinek világában a természet erőinek változása, hullámzása, egymásnak feszülése foglalkoztatta elsősorban. A második korszakban jut festészetében a „legmesszebbre”, s ennek a korszaknak vannak kiemelhető, esztétikai értelemben vett maradandó alkotásai.
III. Expresszív-kolorista korszak
Harmadik, expresszív-kolorista korszaka torzóban maradt. Életszeretetet sugárzó, napfényes színtelítettségű művek sorát láthatjuk, amelyben uralkodóvá válik a Körösök völgyének, a harmóniát kereső ember és természet viszonyának lírai vallomása. A hitelesség bizonyossága, hogy Gaburek Károly nemcsak kívülről, de belülről is ismerte festészetének alanyát és tárgyát. Festészetében itt is az élmény szuggesztív képi ereje határozza meg a kifejezési formát. E látszólag szűk táji környezet kimeríthetetlenül gazdag témát nyújt számára. Érdemes megfigyelni, ahogyan még a hagyományos képi gondolat is lelki- és szellemi folyamatok tárházává válik, a motívumok között pedig élményszerű asszociatív kapcsolatot teremt. A dekoratív színalkalmazás és térképzés, a merész formai tagolás szenvedélyes temperamentumot rejt. Lírai kolorizmusa, expresszív formanyelve szerint adott esztétikai elemzést a természeti valóságról – a békési táj eleven szépségéről.
Festészetének összefüggéseiben tehát nem csupán az ábrázolt természeti kép realizmusán nőtt túl, hanem időbeli konkrétságán is. S bár a békési tájhoz való hűség, a „közérthetőséghez” való ragaszkodás önmagában nem tekinthető erénynek, a természeti és társadalmi élet hétköznapi összefüggéseit kereső vizuális szemlélet minőségi igénye már annál inkább. Még akkor is, ha a hely szellemiségét közvetlenül előtérbe helyező realista kifejezésmód kontextusai alapvetően megváltoztak
Végül, de nem utolsó sorban az emlékkiállítás meggyőzően bizonyítja, hogy az úgynevezett „békéstáji szellemtér” az alkotó számára nem a kényszerűség provincializmusát, hanem ihlető otthonosságot jelentett. Gaburek Károly művészetét a széles közönség (a szűk szakma) nem ismerte/ nem ismerhette meg átfogóan, ezért különösen fontos életművének teljes bemutatása, és nem utolsó sorban művészettörténeti feldolgozása.
