Druzsin Ferenc
Szent Iván havában született…
Etűdök a 75 éves E. Szabó Zoltán festőművész jubileumi kiállítása alkalmából
Tisztelt Hölgyek és Urak!
Jubileumi tárlatunk megnyitójára szóló gondolataimat etűdök egymásutánjába foglalom.
Ősz
1.Két elmozdulás – nemcsak földrajzi értelemben.
Dr. E. Szabó Zoltán festőművész 75 éves, és mi most jubileumi tárlatot nyitunk meg. Nem törekszem pályaképre, vázlatosra sem; pusztán azt emelem ki az oktató és a művész életútjából, hogy egymás mellett, egymással példás békességben gazdagodott Szabó Zoltánban a főiskolai oktató és a festőművésszé érő alkotó.
A 60-as évek végén került Kaposvárra, az akkori Tanítóképző Intézetbe. Szegedről jött, „igazi” felsőoktatásból: főiskolai szemléletet és stílust hozott. Pár éven belül ’dr. Univ’ címet szerzett, és időközben előkerült a vászon és az ecset is. Megfogta a dombokra épült város, megfogta a Mecsekre dőlő Zselic, s ha valami jellemzőt és érvényeset akarok mondani e csaknem két évtizednyi idő művészi hozamáról: hullámvonalakba rendezte a somogyi világot.
A 80-as évtized végén visszatért szülőföldjére, Békés megyébe. Képzőművész nemzedékek öröksége várta, és várta az európai műveltségű Justh Zsigmond XIX. századvégi szenttornyai legendája meg a „körözsi halászokat” rémisztgető vén Márkus mondája. Újra bejárhatta a Fekete Bojtár tájait, naphimnuszainak és pásztorainak pusztáit, ahol balladát táncoltak a mítosz és a rítus ősi pásztori egysége szerint. Visszatért oda, ahol a XX. században az officína világcsodáját teremtette meg a gyomai Kner- és a csabai Tevan-família…
Dr. E. Szabó Zoltán hazatérése – Dante sokat idézett sorával szólva – „Az emberélet útjának felén” történt, amikor elébe szokott állni a teremtő embernek az a bizonyos „sötét erdő”, „az igaz út” próbája. Szabó Zoltán így állta a próbát:
Békéscsabán, majd Szarvason főiskolai tanár, az egyetemi doktori címet PhD fokozatra váltotta, rektorhelyettes volt évekig.
Az alkotó: külföldi utak, tapasztalások, kiállítások sora; az ’OPUS’ itt van előttünk: ítélni tessék! Minden jel szerint megáll az a dantei sor is, hogy „meglelé az igaz utat”. Ám a művészetről két dolgot nem szabad gondolni: az egyik, hogy valamiféle „fejlődésvonal” vagy „növésterv” mentén jön létre, a másik, hogy az életkor (mondjuk ki kereken: a 75 év) művészi teljesítményt befolyásoló vagy meghatározó tényező. Nem az: én Arany János művészetfilozófiájában hiszek, mely szerint
"Ne hidd, hogy a lantnak
Ereje meglankadt:
Csak hangköre más.
Tárgy künn, s temagadban –
És érzelem, az van
Míg dobban a szív,
S új eszme ha pezsdül,
Ne vonakodj restül
Mikor a lant hív."
Derengő múlt
2. Díszlet az ünnephez – mitopoetikus ikonokból.
Aki Szent Iván havában született, privát ünnepét, akár egy szép díszlet, körülveszi a nyári napfordulat egyetemes ünnepe. Én is díszletet szeretnék építeni Dr. E. Szabó Zoltán jubileumához – mitologikus motívumokból.
A nyári napfordulat: örömünnep. Azt ünnepli benne az ember, hogy a világ egyik legősibb, ám nem csillapodó konfliktusából; a Sötét (a Naprabló) és a Világos (a Fényhozó) erők harcából ezúttal is a Fény a győztes: a Nap éves útján immár zenitjére ért!
Tüzeket rakunk: dalra, táncra, vígságra hívó tüzeket.
És tüzeket: kártékony erők megsemmisítésére.
Ilyenkor megszakad a búza töve, ezután már nem nő, csak érik. Sarlós Boldogasszonykor kimegyünk a határba: mikor kezdődhet az aratás?
A csillagok is az ünneplő ember köré gyűlnek: a Tejút ekkor áll a Földdel – Holddal – Nappal olyan kedvező együttállásban (olyan közel), hogy megindulhatnak a lelkek; éspedig úgy, hogy a Nap megnyitja az Aranykaput, „által megyünk rajta”, azaz: felröppenhet a lélek a Tejútra, azon pedig fel, az Ég magasába.
A művészet antropomorf világot telepített a Tejútra: a Világfaistennő alakját, akinek lombjában az aranyalmák voltaképpen a kedvező együttállásban lévő planéták. Talán még beszédesebb (még „magyarabb”) a pársoros szentiváni ének, a Rutafa:
Magos a Rutafa, / Ága elágazik, / Selyem sárhaja, / Magyar Ilona. / Haján fölyül gyöngy, / Koszorúja gyöngy…
A folklorizmus beemelte a hivatásos költészetbe, sőt a színházba is. A Csongor és Tünde első felvonásának színhelye a Kert (így, nagybetűvel!), melynek közepén (hol másutt?) egy virágzó tündérfa áll. Csongor meg is szólítja a napfordulat csodáját:
Szép fa, kertem új lakója, / (…) Félig föld, félig dicső ég, / (…) Földben állasz mély gyököddel, / Égbe nyúlsz magas fejeddel, / S rajtad csillagok teremnek…
Táj-kompozíció
3. Ajándék az ünnepeltnek: sorok Babits Mihály ’Hiszekegyéből’.
Bevallom, nemcsak a díszletezés vezetett a mitopoetikus ikonokhoz: Szabó Zoltán képei mögött is többször feltűnik a valóságot az irracionális dimenziók felé tágító mitologizmus.
És ha már így elkészült az ünnephez épített kulissza, születésnapi jókívánság gyanánt hadd helyezzem el benne Babits Mihály emelkedett, mély értelmű gondolatait, voltaképpen ’hiszekegyét’. Ezt a ’hiszekegyet’ 1925-ben írta, amikor nehéz évtized volt az ember(iség) mögött, és nem ígérkezett könnyebbnek az elkövetkező sem. A sok egymásra sorjáztatott ’hiszek’ mintha egyúttal ráolvasó szöveg is lenne bajhárításra:
„Hiszek a harcban, de csak az Ész harcában; vallom azonban a bölcsességet: harcom nem mehet túl a józanság vonalán.
Magyar vagyok; őrzök minden színt, kincset: magyarságom színeit, kincseit. De balga volnék, ha más színeket, más kincseket nem fogadnék be. A színek együtt adják a képet, a hangok a koncertet.
Hiszek az igazságban, mely túl van a politikán.
Hiszek a feleslegben: az én üdvösségemnek nem elégséges, ami szükséges: én képeket akarok látni a falakon, hogy kinyissák a világot.
Hiszek a művészetben, mely kinyitja a világot, mely kiröpít a pontból és a pillanatból, és a kozmosz polgárává avat.”
Hölgyek és Urak! Végezetül kimondom, ami a mai napra szóló megbízatásom:
Nyitva van az Aranykapu!
