Képzőművészet
Jankay Tibor: Fémkompozíció



 

Ván Hajnalka
Jankay Tibor művészete I.
Kerámiái, szobrászata1




    Jankay Tibor (1899–1994) festőnek tartotta magát, de a képzőművész megnevezés közelebb áll hozzá. Életműve, mely hagyaték formájában, 1995-ben került szülővárosa, Békéscsaba tulajdonába, közel háromezer festményt, háromszáz szobrászati munkát és jelenleg még meg nem számolt darab grafikai művet tartalmaz. A jelenleg folyó leltározás során először a szobrászati anyagot vettük behatóbb tanulmányozás alá, a kétségkívül megfoghatóbb darabszám és a jellemző sajátosságok miatt. A tanulmány a közel háromszáz alkotás közül azokkal kíván részletesebben foglalkozni, melyeket a művész datált, (ez is körülbelül ötven munkát jelent,) vagyis a kört tovább szűkítve, ezek közül válogattunk ki jellegzetes, kvalitásos darabokat. Az írás ezek révén vázolja fel az életmű szobrászati anyagának fejlődését, változásait. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy anyaghasználata révén kerámiákról beszélünk, első munkái konkrétan kerámia tálak, az azt követők pedig többségében agyagból, samottból készült plasztikák, szobrok, reliefek. Képzőművészként dolgozik ezeken az alkotásokon, vagyis szobrászati, képzőművészeti produktumoknak tarthatjuk őket és nem iparművészetinek. Ezzel nem rangsorolni gondoljuk a művészeti ágakat, hanem besorolásukat adjuk meg.

     Jankay 1948-ban költözött ki végérvényesen Amerikába, azon belül is a nyugati partra, Los Angelesbe. Addig grafikával, festészettel foglalkozott, klasszikus témákat megörökítve. Csendéletek, tájképek, életképek, portrék tették ki repertoárját. Disszidálása után, a szabadabb élet következtében művészete is felszabadult. Kísérletezett az akkor Amerikában divatba jött absztrakt expresszionizmussal, gesztusfestéssel, a festészet mellett kerámiákat, szobrokat készített.

     Jankay pedagógusként dolgozott 1948-től 1972-ig kaliforniai művészeti egyetemeken, ahol művészeti ismereteket és szobrászatot tanított, 1972 és 1977 között pedig a George Pepperdine College Művészeti Tanszékének volt vezetője.2 Felesége, aki egyben menedzsere is volt, találta ki számára a katedra mellett a biztos keresetet biztosító iparművészeti jövedelemforrást. Mázas tálaiból, kínálóiból csak néhányat őriz a hagyaték, a jó üzlet bizonyítékaként. Fehér alapra festette mesélőkedvű, magyar motívumokból táplálkozó figurális tárgyait. Tál munkáinak másik csoportja a geometrikus formákkal díszített. Az nem tisztázott még, hogy az alapformát, a korongozott edényeket ő maga készítette-e, vagy készen vásárolta meg és csak a festési munkát végezte el. Valószínűleg a második feltevés tűnik igaznak. Jankay kerámia tálait az ötvenes években készítette, a néhány megmaradt darabon 1952–1953-as datálás olvasható, és sajátos szignóval látta el őket: „Original by Tibor”.

     A festőknél a 17–18. században nem találunk olyan irányú érdeklődést, hogy kerámiakészítéssel, szobrászattal foglalkoztak volna, de a 19. századtól megjelennek olyan egyéniségek, akik szélesebb repertoárral dolgoztak, mint Daumier, Degas, Renoir és Gauguin.3 Persze, ha még messzebbre nézünk vissza, akkor a reneszánsz polihisztorai lehetnének a 19. századi művészek elő-, illetve példaképei. Nem véletlen, hogy a kevés kerámiaművészettel foglalkozó könyv egyike, a második világháború utáni időszakot tárgyaló részben, a szakma fellendülését a reneszánszban látott buzgósághoz hasonlítja.4 

    Jankay nagy példaképének tartotta Pablo Picassót, akinek munkásságában szintén megjelennek az iparművészeti jellegű alkotások. Mesterünk életében többször, analógiaként kell majd felhoznunk a 20. század művészetének egyik legnagyobb említett alakját. Picasso 1936-ban jutott el először a kerámiáiról híres Vallauris-ba, a dél-franciaországi faluba. 1946-ban tért oda vissza, már tudatosan,5 alkotástól vezérelve. Mivel Picasso lépteit lépésről-lépésre követte a világ, lehet, hogy befolyással lehetett Jankayra példaképének új felfedezése. Ám, ha a csabai festő fiatal vándorlós éveit vesszük figyelembe, akkor beszélnünk kell párizsi tartózkodásának idejéről is, amikor tanulmányai során eljutott a francia fővárosba, a művészet akkori központjába. Jankay ekkor, 1924–1925-ben Párizsban, állítólag személyesen is megismerkedett a géniusszal, és Henri Matisse-szal is találkozott, aki akkor a festészet mellett szobrászattal is foglalkozott. Matisse 1906-ban tartotta második önálló kiállítását, melyen festményei, grafikái mellett három szoborral is szerepelt. Bár ő később felhagyott a szobrászattal, ilyen irányú tevékenysége jelentős, az életmű fontos része.

    Visszatérve Jankayhoz, szobrai nagyobb számban maradtak meg, mint iparművészeti tálai, ezeket nem adta el, vagyis az elkészültek és megmaradtak száma közel azonos. Ezek közül az 1950-es évektől egészen a nyolcvanas évekig találunk datált munkákat, amikor aztán, valószínűleg idős korából adódóan felhagyott készítésükkel. Jankay életműve elválaszthatatlan életétől. Szobrászattal akkor kezdett foglalkozni, amikor azt az egyetemen is tanította.

     Plasztikáit a készítésük első évtizedében klasszicizálás jellemzi. Hazai mestereket juttatnak eszünkbe testes női alakjai, legelőször is Medgyessy Ferencet vagy Ferenczy Bénit, de nagyobb körből is meríthetett a mester, Aristide Maillol női figurái szintén analógiaként hozhatók fel. Mindegyik szobrásznál a görög szobrászat szolgált kiindulópontként. Egyszerű tömegű formák, összefogott kompozíció jellemzi őket. Jankaynál hasonló stílusjegyek vannak, de fontos megjegyezni, hogy az ő szobrai javarészt kerámiaszobrok. Bronzot egyáltalán nem, egyéb fém ötvözetekből keveset, kő- és faszobrot pedig csak néhányat alkotott, vagyis a párhuzamok szinte kizárólag a formaalakításra vonatkoznak. 1956-ban készítette a Térdeplő lány című plasztikáját, 1957-ben pedig a Táncoló lányt. Az első esetében az a jellegzetes Jankays felületkezelés jelentkezik – a festés, patinázás –, mellyel szobrainak a bronz hatását kölcsönzi. Testes női alakját talapzatra térdelteti, súlypontját elosztva a kissé hátradőlő figurával. A Táncoló lány esetében a dekorativitás a dominánsabb. A test megformálásában nem törekszik realizálásra, inkább bájossá formálja a nőt, a ruháját pedig geometrikus mintákkal borítja be. Ennél a munkánál a stilizáló, díszítő Jankay lép előtérbe. Itt a patina mellett hagyja a kerámia eredeti színét alapszínnek.

     Az ötvenes évek végén elindult változás a hatvanas évek elején jelentősebben érződik. Stílusváltozásának egyik oka lehet a festészetben megjelenő új irányzatok alkalmazása, melyeket ő is kipróbál, és ezek művészetén túl kihathattak személyiségére. A felszabadultságon túl, a gyűjtési tevékenységének is köszönhető a változás. Jankay otthonában szétszórva, házukat, kertjüket díszítve tárolta gyűjteményét és saját munkáit, aurát, inspirációs forrást teremtve általuk. Azt nyilatkozta, hogy szereti az afrikai művészetet, mert a Nagy Szellem hatott rá. Ennek a hatásnak a kisugárzása kezdi munkáit megváltoztatni. A javarészt afrikai, óceániai, mexikói és indiai alkotások, melyeket Los Angelesben meg lehetett venni, és amelyekből Jankay közel háromszáz darabot birtokolt, a hatvanas évek második felére már jelentős hatást gyakorolt művészetére. Míg festészetére formailag kevéssé, inkább szellemiségében hatottak a törzsi emlékek, szobrászatára szembetűnőbben. Elvont formái, totemoszlopszerű felépítményei, reliefjei, maszkos kialakításai igazolhatják ízlés- és szellemvilágát. Továbbra is sok női alakot formáz, de már nem a görögös, realista stílusban, hanem egy más fajta állandóság jegyében. Mivel Jankayban nagyon erős volt az életbe vetett hit, az emberek, az állatok és a természet iránti szeretet, ezért érezhette magához közelinek a nyugati civilizációtól oly idegen törzsi művészetet. Az ikonokhoz

     A primitív művészet felé mutatott érdeklődésének korai példája az 1961-ből származó Női fej sassal című alkotás. Ekkor még ritka az ilyen jellegű forma- és témaalakítású munka az életműben. Inkább a honi szocreállal rokon darabok jellemzik alkotásait, amire kerámiái között csak néhány darab utal, de festészetében szembetűnőbb a kor hozta stílusváltozás. A Női fej sassal címet viselő munka főnézete a félprofilból ábrázolt hosszú hajú nő, és az ő fején a nézővel szemben álló, kitárt szárnyú madár. Egybefogja a kompozíciót, hogy a madár és a nő egy irányba néz, továbbá a mű egységet adja, hogy egyforma felületi mintázással, apró négyzetes bemélyítésekkel borítja szinte az egész felületet. A szem rajzolatát rátétekkel oldja meg. Sokszor így, ráhelyezett és különösebben el nem dolgozott részletekkel alakít ki vonásokat, érzékszerveket. Ez a festészetében, mint kontúr jelenik meg. Szobrainál visszaugratásnak érződik a rátét, ami Jankay mintázási módszerének jellegzetességét adja. A fentebb említett kiugratásos-bemélyítéses dekorálás Jankay legsajátosabb kerámiafelület formálása. Ugyanakkor a dekorációs felületkezelésére, a pecsételős bemélyítésre találtunk a művészettörténetben még példát, hisz más kerámiaművészek is éltek ezzel a felületkezeléssel. Fausto Melotti dekoratív terrakotta táblája

     A hatvanas évek végére számos olyan alkotása születik, ami az életmű szobrászati anyagának legerősebbjének, legszebbjének tekinthető. Ilyen az 1968-as Kétarcú oszlop című alkotása. A magas felépítésű, részekre tagolt oszloptest egy tükrös homlokzatú talapzatra helyezett alkotás, amit legfelül egy növénnyel koronázott kettős fej zár le. A kettős fej az oszloptest alsó mintázatán is megjelenik, felette sávos osztások, bemélyített félgömb van. Jankay Kétarcú oszlopánál a primitivizmus stílusjegyei, ösztönzése tagadhatatlanul érezhető. A megkonstruált szobor összességében nem európai előképekre mutat, sőt, nem is korabeli amerikaiakra. Tömbszerűségének és stilizálásának eredete a törzsek munkáinak csodálatából táplálkozhatott. Ám nem az egzotikummal magyarázható, hogy az egész művet körbefuttatta szegekkel. A szegelés, a stigmák, Jézus szenvedéstörténetére utalhatnak, de találhatunk a Bibliában más analógiát is. Ezzel a gondolatisággal visszahozza Jankay konstrukcióját világunkba.

     Jankaynak a hatvanas évek végére kiérlelődött stílusvilága jellemzően érvényesült a hetvenes évek első feléig. Feleségét 1975-ben veszítette el, Irénke halála, a társ elvesztése okozta törés majd nagyon erőteljesen jelentkezik munkáiban, de maradjunk még a hetvenes évek elején. A Kétarcú oszlop kiforrottságával rokon a Totemoszlop 1971 című alkotás: hasonló tömbös szerkezet, emberivé téve az arccal kialakított felső rész miatt. A sávoknak megfelelően ugratja kijjebb és beljebb a szakaszokat, megmozgatva így a kerámia sziluettjét. Koronázó elemként egy fejdíszes arccal zárja le az oszlopot, amitől a nézőben hatalmas törzsfő képe formálódik meg, aki letekint ránk. A munka fő nézetén, a homlokoldalán reliefszerűen oldja meg a dekorativitást, míg a hátoldalon benyomott minták, pöttyözések, keresztek vannak szélesebb sávokba rendezve.

     Bellák Gábor, a hagyatékot hazahozó művészettörténész így fogalmazott Jankay szobrai kapcsán: „Nem bonyolult plasztikai problémák fogalmazódtak meg bennük, hanem inkább valamiféle térbeli dekoráció igénye, amely a legjobb műveiben egy primitív-mágikus művészetértelmezéssel párosul.”7 Hasonló munka az ugyanabból az évből való Oszlop szegekkel című alkotás. Ez sokkal organikusabban épül fel, jóval rusztikusabb a megjelenése, amit a szobor szinte teljes felületén bevert szegek fokoznak. A szegekről a fájdalomra asszociáló néző ennél a kerámiánál már nem tud elvonatkoztatni a sok-sok stigmát okozó beszögeléstől. A szabálytalan forma is a nyugtalanság érzését kelti. Még mindig 1971-es művet mutatnánk be, amely kissé humanizáltabb a másik kettőhöz képest, ez a Női figura című plasztika. Geometrikusak a befoglaló formák, a téglány alakú háromnegyedes test és a körré formált hajzatos fej. Bekarcolásai az emberi test rajzolatából indulnak ki, de stilizálja azokat. Ez a munka kiegyensúlyozottságot, harmóniát áraszt.

     1974-től színesedett az anyaghasználata. Jankay felfedezte magának a fémet, amit különböző módon alkalmazott. Készített festett, laposan öntött, sokszor különálló darabokat egy talapzatba építve. Ezek közül a Szerelmesek című szobrot választottuk ki. A függőlegesben kigondolt alkotást a művész már megfestette, most plasztikába ültette át. A háború utáni találkozás, az újra látás a témája a műnek. Míg a lányt félalakos figurájával, a fiút a lány két ívelő karja között, csak az arcával ábrázolja, valamint még látható a szerelmes férfi két ölelő kézfeje. A felfelé komponálás égi irányba mutat, az Isten felé érzett hálát éreztette a mester, aki saját történetét mondja el a műben.

      Az öntött, lapos fémszobrokon kívül fémapplikációkat is készített. Minden keze ügyébe került, fémből készült dolgot beépített reliefjeibe. Csavarokat, szegeket, szegecseket, alátéteket, hűtőrácsokat, simára csiszolt vagy rusztikus fémlapokat. Az összeszedegetett és utána válogatott darabokat aztán falapra felhordott bitumenes ágyazatba rakta. A korábban használt szegeket egyes képeknél fő díszítőelemmé, motívummá tette, így már elvesztették negatív kicsengésüket. Nagyon finom munka a ritmikus, vízszintes sávokba rendezett alátétekből, anyacsavarokból, fogaskerekekből, szabálytalan kis fém lapocskákból készült Fémkompozíció című relief. A többféle fém színét és a bitumen feketéjét egy-egy fém elem kékre, pirosra festésével teszi játékossá. Az egyik legizgalmasabb a hűtőrács darabokból applikált mű. Az épületeket, templomhomlokzatokat idéző formák, minták mintegy távolról nézett városkép, vagy egy montázs áll össze a falapon. A rácsok felületét belekalapált anyagok rajzolta lenyomattal mozgatja meg, mindegyiket máshogy, ezzel dekorativitást adva a műnek.

      Visszatérve a kerámiamunkákhoz, a hagyaték őriz néhány palackszobrot ebből az időből. Vannak egyszájú, kétszájú, kerekebb, laposabb kialakítású palackjai, melyeket karcolt figurális vagy geometrikus mintával látott el. A Dupla palackszobor című munka egyik oldalán egy szerelmes pár látható, míg a másikon a valószínűleg nyomómintával készült pöttyökkel, csillagokkal, keresztekkel díszített, sávok közé rendezett sorminták.

      Szintén 1974-ből való az életműben, a kerámia új felhasználására variációul szolgáló reliefkép, a Kompozíció. A falapra rögzített, összefüggő égetett dombormű felületébe négyszögletes, különböző nagyságú és arányú mezőkbe a mester saját jellegzetes mintáit karcolta be. Női arcok, növények, figurák, virágok és egy kakas alakját szerepelteti. Képek a képben. Szerette Jankay ezt a fajta, summázó témát. Festményben, grafikában és kerámiában is többször visszatért ehhez a dekoratív megoldáshoz. Az 1975-ös Kompozíció csillagokkal című reliefen – ugyancsak hasonlóan – fára rögzíti a kerámiát, de itt nem összefüggő felületet képez velük, hanem csak a konkrét formát vágja ki és rakja a háttérként szolgáló alapra. Az alsó részen két szembeforduló arcot látunk, felette két összefonódó, táncoló női figura van, felettük malomszerű forgó, melyet két-két kis csillag kísér, legfelül pedig egy nagy, hópehelyre emlékeztető csillag zárja le a kompozíciót. Itt az elnyúló forma, a függőleges megformálás a korábban említett totemoszlopokat idézi.

      A hetvenes évek második felében csak egy datált munkája készült, a falapra rögzített, egy darabban álló kerámia relief, mely két nőt ábrázol. Valószínűleg ettől az időszaktól, feleségének az évtized közepén bekövetkezett tragédiája miatt már ritkábban nyúlt az agyaghoz és más, a festésen túli technikákhoz a mester. Egy területet viszont még kipróbált és meg is szeretett. Ez pedig a mozaikképek világa. Az agyaghasználat miatt tárgyalásukat ehhez a csoporthoz, részhez gondoltuk csatolni. Absztrakt mozaikokat az applikációkkal körülbelül egy időben, 1975-ben már készített, innen indulhatott az alkalmazásuk az életműben. A nyolcvanas években viszont képpé formálta, de nem a hagyományos módon. A kerámia és üvegdarabkákat a kép teljes felületét kitöltve, de az elképzelt kompozícióhoz nagyvonalakban, foltszerűen illesztette csak, így rögzítve a hordozóra, majd utólag erős fekete vonalakkal megrajzolta a figurát. Női fej című mozaikja erőteljesebb kapcsolatot mutat festészetével mint szobrászatával, mert azok témájával, beállításával illetve stílusával rokon.

      A nyolcvanas évek közepe után már csak a festészet nyelvén alkot, aminek a tanulmány elején már felvetett, igen egyszerű magyarázata lehet. A nyolcvanas évek közepén Jankay a nyolcvanas éveiben járt, és valószínűleg a festészethez több energiája volt, mint a formázáshoz. Vagyis ekkortól nem született ezen a területen több mű a mestertől.

     Jankay irányultsága a primitív felé majdhogynem egyedülálló a magyar művészetben. Természetesen nem tudjuk nem észre venni, hogy kortársaihoz viszonyítva megkésve nyúlt a primitivizmushoz, de a törzsi művészet inspirálta alkotásai ennek ellenére kvalitásosak.

      New Yorkban 1984-ben rendeztek egy nagyszabású kiállítást a „Primitivizmus” a 20. századi művészetben címmel, mely a század nagymestereinek inspirációjául szolgáló észak-amerikai, óceániai és afrikai művészetet is beható tanulmányozás alá vette. Itthon Németh Lajos volt az, aki a hetvenes években több tanulmányt is szentelt a primitív művészet megjelenésének magyarázatára. Megtudjuk tőle, hogy a magas kultúrákhoz, a „grand art”-hoz ugyanúgy kötődik a népi, vagy a naiv művészet, mint ahogy a primitív művészet.8 Ebben az értelemben a kerámiaművészet nagyjaival együtt, ugyanazon az oldalon alkotott a külföldre szakadt hazai mester, Gádor Istvánnal, Gorka Gézával és leányával, Gorka Líviával. Jankay ugyanúgy vonzódott a népihez és a naivhoz, de kerámiaszobrain nem ezek a tendenciák, hanem a törzsi civilizációk formavilágának követése jelent meg. A kerámiaművészetből kiemelkedő nevek közül Gádort külön is ki kell hangsúlyozni, ugyanis neki 1922–1925 között, tehát jóval Jankay előtt, volt egy primitív expresszionistának nevezhető korai korszaka. Ekkor, 1922-ben tért Gádor haza Bécsből, 1925-től pedig már befutott művész, aki iparművészként dolgozik.9 Primitív korszakában törzsi figurákat, állatokat formázott, illetve a vázákat törzsi motívumokkal látta el. Gádoron és Jankayn kívül a primitívvel foglalkozó alkotókat alig ismerünk, a magyar művészettörténet korábbi, ezen szakaszából. Ismeretes ugyan egy magyar, aki afrikai törzsi alkotásokat gyártott, de őt a megtévesztés vezérelte, nem a jó értelemben vett inspiráció. Ő Brummel József volt, aki a Budapesten szerzett szobrász végzettséggel Párizsban műkereskedőként tevékenykedett. Az 1908 és 1914 közötti időszakban sokat tett az akkori elnevezésén „néger művészetnek” hívott irányzat elterjedéséért. Brummel portréját Henri Rousseau festette meg 1909-ben.10


       Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Jankay nem szobrászként nyúlt a plasztikákhoz, nem egy szobrász munkáit véljük felfedezni bennük, hanem egy festőművész a kerámia világába tett látogatását. Ám jelentős kirándulás és fontos út volt ez az ő számára. Kitágította alkotó képzeletét, kísérletezhetett velük. Jankay végül minden szobrát, amit megtervezett és kivitelezett, lerajzolta. Sőt minden megírt levelét, mielőtt elküldte, lemásolta. Dokumentált mindent, hisz tudatosan készült arra, hogy szülővárosára hagyhassa munkáit. Így bukkantunk rá a lejegyezett hitvallására is, mely így szól:

Minden izmust az énem nyitott kapuja fogadta be – soha nem zárkóztam el semmi elől sem, ami nagy szabadságérzetet adott. Az egyéniségem szűrőjét alkalmaztam és lettem az, ami vagyok.
Minden művész lelki palántáját annak megfelelő lelki talajba igyekezett beültetni.
Mindenki származik valahonnan.
A munkáimban megjelenő változásokat az elégedetlenség hozza létre, ami mozgatórugója előre haladásomnak.
Hiszek egy magasabb rendű felsőbbségben.”
11

     Jankay Tibort az örök fejlődés és az örök állandóság érdekelte. Mindezeket pedig a folyamatos alkotás kötötte össze benne. Életművében szobrászati anyagnak nevezett kerámiái, applikációi, plasztikái szerényebb darabszámban készültek, így a mester ebben a műfajban nem tudott annyira rutinszerűvé válni, nem ismételte magát a végtelenségig. Előbbi okán tűnik stílustisztábbnak ez a sajátos ízű gyűjteményi rész.


Megjelent: Bárka 2007/4

Jankay Tibor: Térdeplő lány


1 A Bárka tematikus sorozatot indít Jankay Tibor művészetének bemutatása céljával, amely követi a hagyaték nyilvántartásba vételének műfaji rendszerét, valamint a feldolgozás ütemét. A szerző, Ván Hajnalka a Jankay Gyűjtemény és Kortárs Galéria művészettörténésze. (A szerk.)

2 Bellák Gábor: Jankay Tibor. Békéscsaba, 2003. 31–32. p.

3 Daniel-Henry Kahnweiler: Picasso/Keramik. Hannover, 1957. 13–14. p.

4 Hettes, Karel – Rada, Pravoslav: Modern Ceramics. Pottery and Porcelain of the World. London, 1965. 21. p.

5 Ingo F. Walther: Pablo Picasso. Köln, 1994. 76. p.

6 Hettes, Karel – Rada, Pravoslav: Modern Ceramics. Pottery and Porcelain of the World. London, 1965. 12. kép

7 Bellák Gábor: I. m. 38. p.

8 Németh Lajos: Minerva baglya. Budapest, 1973. 117. p.

9 Fábián Sándor: Magyar art deco kerámiák. Budapest, 2006. 64., 229–230. p.

10 Paudrat, Jean-Louis: From Africa. In: „Primitivizmus” in 20th century art. Ed: Rubin, William. New York, 1984. 143. p.

11 Jankay Tibor saját feljegyzése a hagyatékból


Főlap

2007. augusztus 29.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png