Hartay Csaba

"Lettél volna inkább pap"

A könyvek, amelyeket a diktátor életéről olvastam, általában egy rossz minőségű fotóval illusztrálják a grúz, falusi (Goriban található) szülőházat, ahol Sztálin meglátta a napvilágot. A cipész (más források szerint cipőboltos, cserzővarga) apa, aki goromba volt vele, gyakran elverte. Anyja cselédként dolgozott, úgyszintén eljárt a keze. Egyébként Sztálin az anyjával való egyik utolsó találkozásakor meg is kérdezte tőle, hogy miért verte őt gyermekkorában rendszeresen. Az anyja, Keke Geladze annyit válaszolt neki, hogy attól sikerültél ilyen jóra, aztán visszakérdezett.

- Fiam, pontosan mi vagy te most?

- Emlékszel a cárra? Valami olyasmi vagyok én most, mint egykor a cár - válaszolta Sztálin.

- Lettél volna inkább pap - dorongolta le az anyja.

 A párbeszédet egyébként egy N. Kipsidze nevű orvos jegyezte fel, aki öregkorában kezelte Sztálin édesanyját.

Sztálin életrajza tele van hamisítással és ferdítéssel. Már a születése időpontja is talány. A találgatás 1877-től 1882-ig terjed, de később egyes iratokból kiderült, hogy Joszif Visszarionovics Dzsugasvili 1878. december 6-án látta meg a napvilágot. Nem tudni, Sztálinnak miért volt szüksége erre a hamisításra, de a nagy Szovjetunió és a holdudvarába tartozó, csatlós bábállamok évtizedekig december 21-én ünnepelték a lángelme születésnapját. Sztálin életrajzi adatainak hamisítására egész képzőművészeti iparág épült. Elég csak végignézni a gyanúsan idilli festményeket, ahogy a zsenge korú Sztálin Leninnel találkozik, tárgyal és szónokol. A valóság az, hogy ezekben az időkben Sztálin egy volt a rengeteg bolsevik aktivista közül, nem igazán tűnt ki a tömegből, és még nem összpontosult akkora hatalom a kezében, hogy gyakorolhatta volna zsarnokságát, illetve hogy Lenin kitüntette volna különleges figyelmével. Sztálin sok más alkotáson jézusi pózban tanítja a körülötte állókat, parasztokat, munkásokat. Valójában lenézte ezeket az embereket. „Kis csavarok a nagy gépezetben" - így vélekedett róluk.

Megjelennek előttem azok a filmkockák (Berlin eleste), amikor egy ezüstszürke repülőgép landol Berlinben, létra le, és kilép a hófehér zubbonyba bújt Sztálin, hogy üdvözölje hű katonáit, miután legyőzték Hitlert és vérszomjas, fasiszta hadseregét. Az említett filmet Sztálin is látta (természetesen, hiszen ő maga készíttette), és sejtelmesen megjegyezte, hogy azért igazán elmehettem volna. A valóság az volt, hogy Sztálin a potsdami konferencia után titokban, egy éjjel látogatott el a rommá lőtt német fővárosba, és később a Berlinnél harcoló kiskatonákat az utasítására különböző koholt vádak alapján (kémkedés, kollaborálás a németekkel, hazaárulás) elítélték, majd munkatáborokba hurcolták. Ők is beléptek a „nép ellenségeinek" többmilliós táborába. Legtöbbjük nem élte túl az embertelen körülményeket.

A hamisítás bevett szokás volt. Alakok, ismert, ünnepelt politikusok tűntek el fényképekről, iratokból, cikkekből, propaganda-irományokból. És természetesen a való életből is.

Az életéről szóló „mondakörben" Sztálin azt vallotta, hogy marxista nézetei miatt csapták ki a papi szemináriumból, de valójában ő maga bukott ki onnan. Titkolt leveleiből tudható, hogy évekig ismerősei adományaiból élt. A diktátor élete végéig rettegett, hogy előkerülnek alázatos, pénzkérő levelei. Annak sem örült volna, ha kiderül, hogy 1910 körül, börtöncellájából levélben kérlelte a cári hatóságokat, engedjék szabadon, hiszen veszélytelen a társadalomra. Sztálin magánélete tabu volt. Az ellenőrzése alá vont művészek csakis azt írhatták, festhették, faraghatták, énekelhették, táncolhatták, amit Sztálin személyesen jóváhagyott. Ha viszont valaki olyat festett, ami neki nagyon tetszett, az a művész onnantól kiváltságos volt. Kun Miklós Az ismeretlen Sztálin című gazdagon illusztrált, kitűnő kötetében található egy illusztráció. I. Brodszkij J. V. Sztálin című alkotása. Ez olvasható alatta: „Az idős grúz férfiarcot idéző, bíborvörös hátterű képpel a festő annyira belopta magát a Kreml urának szívébe, hogy az telefonon utasította a leningrádi szovjetet: ezentúl Brodszkij annyi képet állíthat ki bármelyik kiállítóteremben, amennyit csak akar."

Érthető tehát, miért nem akarta felfedni Sztálin saját múltjának egyes momentumait. Mai szóhasználattal élve, „hülyén vette volna ki magát", hogy a nagy Sztálin postakocsik kirablásával szerzett pénzt az illegális szervezkedéseihez. De ennél még súlyosabb ügyei is voltak. Egyes feljegyzések szerint védelmi pénzt is szedett anno helyi olajbáróktól. Olyan is megtörtént, hogy bűntársai már a kezdetekkor eltettek láb alól néhány, számára kínos figurát. Vagyis gyilkosokkal, bankrablókkal barátkozott ifjú évei alatt. Ezt természetesen nem olvasta volna szívesen a róla szóló, még életében megjelent sztálini életrajzokban.

Szeghalmon voltam kollégista a kilencvenes évek első felében. Kis kollégium volt, negyvenen voltunk összesen fiúk az intézményben. A könyvtár az egyik tanulószobában volt berendezve. Kezembe akadt egy kötet, amit azóta sem sikerült beszereznem. Nem tudom a pontos címét, de valami ilyesmi lehetett: Mai magyar költők versei Sztálinhoz. Elképedve lapozgattam. Híres, azóta klasszikus, vagy méltán elfeledett alkotók dicshimnuszait olvastam benne. Rímes csasztuskáktól a látomásos-sejtelmes líráig minden volt ott, épp csak a posztmodern hiányzott. Elteltek az évek, elballagtam, és közben elkezdtem komolyabban érdeklődni a szovjet diktátor iránt. Eszembe jutott a koleszos könyvtár. Szerencsére tanult még ott egy fiatalabb barátom akkoriban. Telefonon elmondtam neki, mi a kívánságom. Nem szép dolog, de kilopattam vele pár kommunizmust éltető, dicsőítő kötetet. Sikerült a tranzakció, csak sajnos a sztálinos versek hiányoztak.

Valaki megelőzött volna?

 Eljutott hozzám viszont a Kossuth kiadó által 1959-ben megjelentetett, A Szovjetunió kommunista pártjának története című vaskos kiadvány. Párhuzamban kezdtem el olvasni Edvard Radzinszkij 1997-ben, az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Sztálin-életrajzával. A pozitív és a negatív pólus között ingáztam. Ami az egyik könyvben eredmény volt, a másikban veszteség. Az egyikben újjászületés és jövő, a másikban gyilkosság és halál. Vívmánnyal szemben pusztítás, eszmével szemben ürügy, felemelkedés helyett hanyatlás, ígéret helyett átok. Ez persze így elég sarkosnak tűnik, de lényegében ezt mutatja a két kötet. Van viszont egy érdekes egyezés, amely mindkét könyvben hasonlóképp szerepel, legalábbis az első néhány sor tartalmában egyezik. Íme, az '59-es kiadású párttörténet 461. oldala, amely a XIII. pártkongresszus egyik érdekes fejezetéről szól: „A kongresszushoz intézett levelében Lenin jellemezte Sztálint is. Kiemelte Sztálin jó tulajdonságait, megjegyezte, hogy Sztálin a párt egyik kiváló vezetője, s egyszersmind megbírálta a fogyatékosságait. A következőket írta: Sztálin elvtárs, amióta főtitkár lett, felmérhetetlen hatalmat összpontosított kezében, és nem vagyok biztos afelől, hogy mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal. Lenin javasolta az elvtársaknak, hogy gondolkozzanak Sztálin áthelyezésének módján, és jelöljenek ki erre a helyre más valakit, akinek minden egyébtől eltekintve csak előnye van Sztálin elvtárssal szemben, nevezetesen az, hogy türelmesebb, lojálisabb, udvariasabb az elvtársakkal, kevésbé szeszélyes stb." A kötetben úgy folytatódik a történet, hogy az elvtársak Sztálin múlhatatlan érdemeit vették figyelembe, de megrótták, hogy szívlelje meg Lenin bírálatát, és vonja le belőle a következtetéseket, majd meghagyták főtitkári kinevezésében. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az említett pártkongresszus után Lenin meghalt (1924. január 21.), és már senki sem tudott gátat szabni Sztálinnak, aki ezzel manipulálta párttársait: csak nem hiszitek el azt, amit egy beteg ember mondott? (Lenin az említett levél megírásakor már túl volt több agyvérzésen.) Lenin nem volt beszámítható állapotban, így figyelmen kívül kell hagyni rám vonatkozó szavait - mentette magát Sztálin, aki valószínűleg több más jelentést és javaslatot is megsemmisíthetett, amit a már beteg Lenin terjesztett volna a kongresszus elé, de ez az egy mégis átcsúszott valahogy. Lenin végrendeletét egyébként feleségének, Krupszkajának sikerült megőriznie. Ez az irat nagy segítségére lett később Hruscsovnak, aki a diktátor halála után három évvel, 1956 februárjában, zárt ülésen tárta fel a sztálini bűnöket.

Az említett XIII. pártkongresszuson még meg lehetett volna állítani Sztálint, ha a kezdetektől fogva nem vette volna körül magát talpnyalókkal és besúgókkal, akik jelezték neki, hogy „rezeg a léc". Az elvtársak tudták, hogy Leninnek igaza van Sztálinnal kapcsolatban, de gyávaságból mégsem szavazták le. (De mi lett volna, ha ekkor helyette valaki más, hithű bolsevik kerül az élre? Talán enyhébb lett volna az elkerülhetetlen terror. Az „osztályharc". Talán.) Ezután nem sokkal megkezdődött Trockij módszeres megsemmisítésének a kidolgozása és végrehajtása. Ez volt az ürügy, az előkészület a Kirov-gyilkosságra, majd a Kamenyev-Zinovjev és a Buharin elleni perre, valamint a történelem legnagyobb és legborzasztóbb terrorhullámára, amelyet egy vezető a saját népe ellen követett el.