Garai István

Szinte anakronisztikusan hatnak azok a vékony, magánkiadásban megjelent kötetek, amelyek szerény külsőjük mellett fennhéjázó latinsággal hirdetik a „poeta latinus" halhatatlanságát. A magyar irodalom 20. századi történetében gyakorlatilag egyedülálló, hogy egy magyar költő verseinek egy részét latin nyelven írja. Garai Istvánnak azonban egész életét végigkísérte a latinitás. Első latin nyelvű verse már 1937-ben megjelent Érsekújváron.

A kisparaszti családból származó Garai István 1915. szeptember 12-én született a mátyusföldi Nagyölved községben, a Felvidéken. Gimnáziumi éveit Érsekújváron, egyetemi tanulmányait először Pozsonyban, a Komensky Egyetemen, majd 1938-tól, az északi területrészek visszacsatolása után, Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végezte. 1941-ben kapta kézhez magyar-szlovák szakos tanári diplomáját. Tanított Dunaszerdahelyen, Ipolyságon, majd a délvidéki Bács-Petrőcön. A háború azonban őt is elsodorta, s a keserű stockerau-i hadifogság után, 1945 végén Békéscsabára került, a helyi leánygimnáziumba tanárnak, majd a szlovák tanítási nyelvű általános iskola és gimnázium élére igazgatónak. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, akivel 1947-ben házasságot kötött, amelyből Barna nevű fia született. (Későbbi második házasságából további három gyereke jött a világra: Boldizsár, Ágnes, Valéria.)

Amikor a költészettel egészen fiatal kora óta kacérkodó tanárnak 1946-ban Békéscsabán megjelent a Csordulatig című verseskötete, már négy köteten volt túl. Költészete azonban átalakulóban volt. Bár korábbi élményanyagából - szülőföld, szerelem, barátság - még sokszor építkezett, a megváltozott viszonyok nem maradtak hatás nélkül lírájára. Új kötetében a hadifogolyélet kínjait, lelki gyötrődéseit és hazavágyódását fogalmazta meg. Nagyon kemény hangon rótta fel a németek bűneit, egyenesen „germán téboly"-nak titulálva tevékenységüket, amely a magyarság bukásához vezetett. A kötetet a szerző az utószóban lévő ajánlásában „...szeretettel nyújtja mindazoknak, akiknek a magyar irodalom, a magyar szó életigényük, lelki táplálékuk. Tudja, hogy ezek tábora mindegyre nő. Bárcsak szükségét érezné e tápláléknak a dolgozó és mégis évszázadok óta testi-lelki nyomorúságban sínylődő, egyetemes magyarság!"

1947-ben ugyancsak Békéscsabán jelent meg Lángoló erdők című kötete, amely tulajdonképpen egyfajta visszatekintés, hiszen az ebben szereplő versek még 1945 előtt, nagyrészt az akkori Csehszlovákiában készültek. Így írt erről a kötetéről ő maga: „A lélek további küzdelmei, zuhanásai, sóvárgása az eszményi után. Kiáltás a jogból és kultúrából kirekesztett milliók ügyében. Álom a soha el nem érhető Valakiről. A lázongás és megnyugvás fohászai."

Ez az év egyébiránt a csehszlovák-magyar lakosságcsere éve is volt, amely mellett természetesen Garai sem mehetett el szó nélkül, mert bár ő maga nem volt kitelepített, lelkiekben mégis osztozott azok sorsában. Ezért az adott év október 26-án, a békéscsabai Kisgazda Egylet székházának nagytermében megtartott, és „sorstársai" által szervezett első nyilvános gyűlésen, mint az egyik vezérszónok vett részt. Demokráciát, érdekvédelmi szervezet létrehozását és szavazati jogot követelt. Felszólalása, amely az Alföldi Népújság október 29-i számában jelent meg, jól mintázza Garai harcos fellépését, félelem nélküli szerepvállalását. Ez azért is figyelemre méltó, mert már 1944-ben meggyűlt a baja A nyugatra szálló fellegekhez c. verseskötetében megfogalmazott mondandója miatt az államhatalommal. Az Újvidéki Királyi Ügyészség megtiltotta a könyv terjesztését, mert azokat lázításra alkalmasnak találta, s azt abban a háborús időszakban nem akarták felvállalni.

Garai mégsem lépett vissza, folytatta harcát az általa felismert igazságtalanságokkal szemben. Ennek lett a következménye az az éles hangú sajtótámadás, amely a Sloboda című és Budapesten megjelenő szlovák nyelvű lap 1947. évi karácsonyi számában, „Seperjetek a saját portátok előtt" címmel, név nélkül megjelent. Ebben Garait egy december 6-án, a békéscsabai városházán, az Auróra elnevezésű csabai kulturális egyesület által rendezett előadói esten elhangzott beszéde miatt támadták meg. Garai az előadásában a dél-szlovákiai magyarok sanyarú helyzetéről beszélt, amelyet a névtelen cikk írója sérelmezett és ellentámadásba ment át, szlovák ellenességgel vádolva meg őt. Garai az Alföldi Népújság 1948. január 1-jei számában megjelent válaszában nem kis iróniai hajlamról téve tanúbizonyságot, tételesen cáfolta meg az ellene felhozott vádakat. A felsorolt esetek azonban jól példázzák, hogy Garai körül a helyzet egyre forrósodott, az általa képviselt hangnemet és főként annak mondandóját egyre kevésbé tolerálták.

Ezzel a harcos hanggal aztán az 1948-ban megjelent harmadik békéscsabai kiadású könyvében, a Mesekirályban is találkozhatunk.  E miatt a kötete miatt érte őt a legnagyobb támadás. A kötetben megjelent néhány verse miatt a Szegedi Népbíróság ítélete alapján két évet Szegeden, a Csillag-börtönben kellett töltenie. Az 1949. február 9-én kelt ítélet két évi börtönt, tíz év hivatal és politikai jogvesztést, valamint vagyona egynegyed részének elkobzását határozott meg. A vád a demokratikus államrend elleni izgatás volt, sajtótermékeken keresztül. Súlyosbító körülményként értékelték, hogy ezek ráadásul versek voltak, mert a „...tetszetős verses formában jelentkező izgató kijelentések hatásukban megnövekednek, az érzelmi élet törvényszerűsége folytán mélyebb és maradandóbb nyomokat hagynak."

Garai ebben a kötetében olyan verseit gyűjtötte össze, amelyekben a háborúból való kiábrándulás utáni továbblépés lehetőségeit kereste, valamint a határon túl maradt magyar nemzeti kisebbség védelmét hangsúlyozta. Ez utóbbi aktualitása ma sem kérdéses. De felkiáltójel is akart lenni a kitelepítések, s az erőszakos lakosságcsere ellen, amelyek több százezer ember sorsát nyomorították meg. Az eredmény a fentiek alapján, ismeretes.

A kötetben első helyen a címadó vers helyezkedik el, amelyből kiderül, hogy ő maga a mesekirály, aki sír és nevet fájdalmas dühében. Niobénak nevezi magát, akiben megfagyott a lélek tehetetlenségében. „Csak várok, sírok, átkozódom / e zúzott, vert országban én. / Kivándoroljak? Nem! Hisz érzem, / hogy időtlen itt marad népem / és sorsa kell legyen enyém." (Részlet a Mesekirály c. versből).

A börtönben sem tétlenkedett, de ottani termése csak négy évtizeddel később láthatott napvilágot. 1990-ben jelent meg a Vasrács és boltív c. kötete, amelyben börtönélményeiről készült verseit foglalta össze. „Negyven éven át a legnagyobb rettegésben rejtegettem ezt a könyvet. A versek egy részét ki tudtam juttatni a börtönből, más részét emlékezetem lemezére véstem. A napi sétákon megszállottan ismételgettem őket."

Egy Matyikó Sebestyén Józsefnek adott 1991-es interjújában a következőképpen emlékezett ezekre az időkre: „Írásaimban fölemlítettem, hogy napi sétáinkon a börtönudvaron szorgalmasan memorizáltam. Latin imádságokat, verseket, egyebeket. Két évi büntetésem lejártakor az osztályvezető börtönőr irodájában megkérdezi tőlem: Hát aztán mit szavalt maga mindig a sétákon? - Ha kíváncsi rá, szívesen elmondom. Ezek után három vagy négy, a börtönéletre jellemző versemet mondtam el neki, és az ott lévő többi börtönőrnek. Az egyik például így végződött: Mint vadvirágok kint a réten, / s miként az égi madarak: / oly tiszta vagy, dalos és könnyű, / fiatal és szabad! - Példátlan! Ez a csodabogár még a börtönben is szabadnak érzi magát! A szemekben csodálat és bámulat és megilletődöttség. Ilyen élményben börtönőröknek még biztosan nem volt részük soha. Mondhatom, ilyen hálás hallgatóim azóta sem akadtak."

Szabadulása után nem sokkal megözvegyült, s elhagyva Békéscsabát, Kőszegre, majd Esztergomba, végül 1954-ben Siófokra került. 1949 és 1958 között egyetlen verse sem jelenhetett meg, s újabb kötettel is csak 1970-ben állhatott elő, s a tanítástól is eltiltották. Mindezek miatt kályhafűtőként, dekádelszámolóként, és bérelszámolóként dolgozott, egészen 1964-es rehabilitálásáig. Ekkor térhetett vissza a katedrához. A siófoki Perczel Mór Gimnázium magyar-latin szakos tanára lett egészen 1977-es nyugdíjba vonulásáig. 1984-ben költözött családjával Budapestre, ahol 2008. október 25-én bekövetkezett haláláig élt és alkotott.

Költészetében a szerelem, a barátság, és a természet szépségei mellett, mindig nagy hangsúlyt kapott a költői hivatástudat, valamint a magyarság sorsáért érzett felelősségvállalás. A szülőföld, mint állandó élményanyag van jelen, de írt a Pannon-tájról, börtönéveiről, az 1956-os forradalomról is verseket, sőt próbálkozott képversekkel és szabadversekkel is. Egyéniségének egyedi hangját azonban latin versei adták meg, ebben csúcsosodott ki kivételes látás- és kifejezésmódja. Bár több latin nyelvű verse jelent már meg az évek során, tényleges feltűnést az 1970-ben, a franciaországi Vita Latina c. folyóiratban egyszerre megjelent négy verse keltett. Innentől kezdve gyakorlatilag folyamatosan közlik különféle latin nyelvű folyóiratok a verseit, mint a már említett Vita Latina, a Vox Latina, a Memento Audere Semper, illetőleg a Latinitas. Költői pályájának megkoronázásaként 1975-ben, a Petrarca Tanulmányok és a Petrarca Irodalmi Díjak Nemzetközi Központja, elismerő oklevéllel, 1978-ban pedig a Petrarca díj ezüst babérkoszorújával tüntette ki. Tevékenységéért Rómából elismerő diplomát kapott.

Fordításai közül 1981-ben egy Baudelaire vers a gimnáziumok III. osztályos latin nyelvkönyvébe is bekerült. A IV. osztályosban pedig két saját versét lehetett olvasni latinul és magyarul is.

Sorra jelentek meg bilingvis kötetei, s az értő kritikák külföldi és hazai lapokban egyaránt. Az igazi nagy áttörés azonban sohasem következett be. Mind a békéscsabai „végeken", mind budapesti otthonában társtalan, s igazságtalanul elhallgatott maradt élete végéig.

Garai István életének 94. évében hunyt el, szelleme azonban mindvégig friss maradt. Könyvtára, levelezése és utolsó éveiben készült versei is erről tanúskodnak.