Lehet-e drámát írni Janus Pannoniusról? Lehet-e olyan drámát írni, amely több mint ismeretterjesztés, ami ki tud emelkedni a téma partikularitásából? Érdekes lehet-e a mai olvasó – néző számára a közel 600 évvel ezelőtt született költő – államférfi – egyházi méltóság sorsa?
       Az tény, hogy a magyar reneszánsz egyik legkiválóbb alakja az átlagember ismeretében nem foglalja el az őt megillető helyet. Szerencsétlen, hogy latinul írt, mert ma már nagyon kevesen beszélnek ezen a nyelven; szerencsés, mert latinul írt, s így kiváló költőink ültetik át munkásságát a mai magyar nyelvre.  
       Az is tény, hogy zaklatott élete és korai halála ellenére jelentős életművet hagyott maga után és az is, hogy műveinek egy számottevő része irodalmári és olvasói prüdéria miatt csak 1972 óta olvasható, de ezek az alkotások a mai napig nem szerepelnek az iskolai olvasókönyvekben, meghamisítván – természetesen jó szándékúan – a költőről alkotott képünket.
       Janus Pannonius életéről nagyon keveset tudunk: tudjuk születésének és halálának dátumát; ismerjük származását: Vitéz Jánossal való rokonságát; itáliai taníttatását, olvastuk az ott született művei jelentős részét, tisztában vagyunk magyarországi politikai és költői munkásságával; tanultuk, hogy szembefordult Mátyás királlyal és ezért kegyvesztett lett, s a királyi bosszú elől menekülni kényszerült, de az utazás gyötrelmeit beteg teste nem bírta el… 
       Zalán Tibor a minden jelenleg ismert információ birtokában látott munkájához, s drámájának helyszínéül Medve várat választotta, Pannonius menekülésének utolsó állomását.
       A dráma a költő agóniájának stációit rögzíti. Voltaképpen egy, a mű egészén végigvonuló, monológ fogja össze a darabot, amelyben Janus az állandóság. Az ő gondolatai, képzelgései oszcillálnak valóság és látomás között, miközben leszámol sorsának alapvető problémáival: életének értelmével, a halhatatlanság és hírnév, a földi megsemmisülés, a lélek továbbélése kérdéseivel, az „apa” hiányával, édesanyja gyászolásával, ifjúságával, betegségével és az egészséges élet iránti vággyal, politikával és művészettel, múlttal és jelennel, lényegét tekintve: Itáliával és Pannoniával. Mindezt átszövi Plotinos és Epikurosz filozófiája: az evilági kínoktól való megszabadulás reményében a túlvilágra irányultság; a gyönyörűség kívánása, mert ha az jelen van, akkor nem érzünk sem testi, sem lelki fájdalmat…   A problémarendszerből két alapvető ellentét rajzolódik ki:

       1. Itália – Magyarország: Az egyik oldalon: szabadság, „olasz világ”. „Ez a haza… szétterjed egész Európában”… „Itália – a maga káoszával az Élet”, hedonizmus, ifjúság, szerelem, barátság, Napfény, „paloták, szobrok, nők, kuplerájok, mesterek, a múlt köveken átütő illata”… A másik oldalon: rabság: mert püspöknek, kancellárnak kell lenni. Pannonia: „szomorú provincia”… „Ez a hazám csak szülőföldem, csak anyám és testvéreim lakhelye.” …”csak szkepszis és undor önt el, ha Pannoniára gondolok, melyet hazámnak kell neveznem, és amely csak fájdalmat okozott nekem, mióta élek.”. „A Nap itt… Halott korong, hamis obulus az ég csukott szemén.” A mindenütt hontalan művész, az Itáliában el- és közismert író, aki otthonosan mozog az ottani viszonyok között, de mert nem olasz, idegen  – itthon híres, mint Mátyás udvarának egyik meghatározó figurája, de nem köz- és elismert író, s művészetével, filozófiájával egyedül van, nem ismeri ki magát a magyar viszonyok között. Így aztán örökös kínként sehol nem lelhet hazára; ott Magyarország hiányzik, itt Itália. Ez a probléma végigvonul az egész magyar irodalmon, s napjainkban is a hazai értelmiség egyik legégetőbb kérdése, mint ahogy a másik ellentét is az.
       2.      Művészet – politika; Janus – Mátyás: Janus: „te már rég nem leszel király, amikor én még mindig költő leszek.” „költő vagyok, így egyenlő az istenekkel, csak veled nem bírtam.” „Te a földi hatalmat tartod a kezedben – amihez nincsen affinitásom.” Mátyás: „Európa legerősebb királya.” „mert király vagy, már nem lehetsz reneszánsz ember.” „A hatalom nem a műveltség és okosság kérdése, sokkal inkább az erős kézé.” „Az igazságot nem mondjuk ki, a hazugságokat nem írjuk le.” Örök kérdések ezek a magyar történelemben: a művész, a tudós, a kiemelkedő képességű emberek sorsát eldöntő kérdések. A hatalom kihasznál, addig tart rád igényt, míg hasznos vagy, aztán eldob. Ha beállsz a sorba, akkor elveszíted egyéniségedet, bár „jól” élhetsz. Ha nem, ha megmaradsz önmagad, s elveidet fontosabbnak tartod, mint a hatalommal való közösködést, akkor vállalnod kell a büntetést. Janus esetében ez a probléma még hatványozódik, hiszen Mátyás hatalomra kerülésekor hazahívták, s egyenesen az udvarhoz került. Huszonöt éves korától haláláig pécsi püspök. Talán túl korán került a hatalomba. Talán nem mérte föl az ezzel járó felelősséget, nem mérte föl, hogy ettől kezdve más szempontból kellene vizsgálnia az ország helyzetét. Hogy ettől kezdve nem az ideák világa, hanem a realitás a kiindulópont, s nem az erkölcs dominál, hanem a hasznosság, Pannonia érdeke élvez elsőbbséget. Ne feledjük – az általános problémán túl – hogy nem holmi kisszerű politikussal keveredett konfliktusba, hanem korának az egyik legjelentősebb európai királyával, Mátyással, akiről mindenkinek, olvasónak és nézőnek egyaránt pozitív előképe van. A vita két király, „király a költészetben, király a hatalomban” között zajlik, s politikai vonatkozásban Mátyásnak van igaza, ezért szükségszerű Janus bukása, s erkölcsi vonatkozásban Mátyásé a bukás, hiszen vállalván a királyságot, le kellett mondania a „reneszánsz ember” mivoltáról. A jelenet Mátyás megbocsátásával zárul: Janusnak köszönheti, hogy legitim fejedelemmé válhatott Európában.
       Zalán alapvetően kerülte a Pannonius versek idézését a darabban. Pimaszul pusztán a költő kamasz és ifjúkori verseit citálja, szó szerint azokat, amelyeket a prüdéria kirekesztett az életműből. De nem öncélúan, hanem a humanizmus és a korabeli itáliai élet és erkölcsi szemlélet tükreként, a szabadság jelképeként. A közismert „magyar” versek idézése kimaradt, csak utalásokat találhatunk rájuk: „virágba borulnak a mandulafák”, „testem cserben hagy”…
       A darab műfaja monodráma, még akkor is, ha a meghatározás nem felel meg az „esztétikai, irodalom- és drámaelméleti” feltételeknek, mivel nem egyetlen szereplőt látunk a színpadon, nem egyetlen szereplő jelenít meg számunkra nem látható figurákat, a főszereplő nem közvetlenül hozzánk beszél, de a mű megőrzi a monológot, mint gondolkodási és kommunikációs formát. A konfliktus a külvilág és az egyén közötti összeütközésen alapul. A többi szereplő ennek az összecsapásnak van alárendelve.
       Az író három szférában helyezi el őket:
       1. reális szféra: amelybe a Medve várában zajló valóságos jelenetek tartoznak;
       2. „(fél)vízió”: amikor Janus a reális szférában létező szereplőket másnak látja, mint amik; s
       3. „vízió”: amikor vagy a néző nem látja a személyt, akivel Janus beszél, vagy a reális szférában meg nem jelenő (megidézett, korábban meghalt vagy jelenleg másutt élő) szereplő van a színpadon.
       A három szféra meghatározza a szereplők egymáshoz való viszonyát is:
       A reális szférában a praktikus, betegápolási tevékenységek kapnak helyet.
       A (fél)víziókban kétféle magatartással találkozunk: az egyik, amikor a mellékszereplő nem érti Janust s a helyzetet; a másik, amikor belemegy a beteg érdekében a játékba, s megszemélyesíti a Pannonius által felidézett alakot. Ezek a jelenetek a múltba visznek minket, illetve múltbéli szereplőket keltenek jelenbeli életre.
       A víziókban is kétféle módon jelennek meg a szereplők: egyik esetben fizikailag nincsenek ott, csak Janus képzeletében, s így kommunikációjuk egyoldalú: a kapcsolatuk összegzésére kerül sor; másik esetben pedig a megidézett figura és Janus között élet-halál harc folyik, a kettőjük közötti leszámolásnak lehetünk tanúi. (Ráadásul a darab egyik fő jelenetében, Mátyás második színrelépésekor Zalán még „csavar” egyet a szituáción, mintha nem döntötte volna el, ki kit vizionál, hiszen Mátyás fejezi be az elalélt Janus fejénél a dialógust. Vagyis: mindketten vizionálják egymást.)
       Az sem véletlen, hogy milyen szereplő melyik szférában jelenik meg.
       Természetesen a szolgák a reális szférában, s a (fél)víziókban: az 1. Szolgálólány a primer megjelenése mellett Janus számára Szilviát, a ferrarai kurvát idézi meg – erről a lánynak nincs tudomása; a Szolga helyzete hasonló, mikor Janus Mátyásnak képzeli; a 2. Cselédlány szerepe is ugyanilyen: itt nevének (Piroska) említésekor zuhan vissza a költő kamaszkorának Itáliájába; a Cselédasszony viszont a darab utolsó jelentében tudatosan vállalja a haldokló mellett Borbála, az anya, a gyóntató szerepét.
       A víziókban bonyolódik a dráma fő gondolati folyamata: Guarinoval, a ferrarai mesterrel még csak felidéződnek az itáliai csínyek, de vádként elhangzik: Guarino oltotta tanítványaiba a „legjobbnak lenni” igényét, s ezzel az önpusztítás mételyét. Vitéz Jánossal, a jóságos rokonnal, közepes hivatalnokkal, de tehetségtelen költővel leszámol, s egyértelműen őt hibáztatja hazatérése miatt; Martialisnak, az ókori Róma egyik legszellemesebb költőjének, az epigrammák mint világirodalmi műfaj megalapítójának, a tizennégy évszázaddal korábban élt példaképnek, „fölnevelő” apjának megköszöni, hogy elfogadták őt, „a vademberek származékát”. S végül Mátyás és közte folyik a harc…
       Érdekes módon Zalán az utolsó jelenetet nem nevezte el (fél)víziónak. Talán azért, mert a Cselédasszony tudatosan vállalta magára Borbála, a halott anya szerepét, akihez „a férfiban megmaradt gyerekkel hozzá lehet bújni”.
S az asszony, az „ősanya”, a siratóasszony átveszi itt a földön Janus minden büntetését, hogy a költő így megszabadulván betegségétől és kínjaitól törekedhessen fölfelé…
       Szépséges nyelvezetű, humoros és lírai s ezzel együtt filozofikus dráma született Zalán Tibor tollából. Janus ábrázolása túlmutat időn és téren, mint ahogy a mű központi gondolatrendszere is. Ilyenkor azt szoktuk kívánni: minél előbb kerüljön színpadra. Ritka eset: kívánságunk azonnal teljesült. A dráma próbái már elkezdődtek a Békés Megyei Jókai Színházban.