Nem érdekes téma már, hogy nők is nézték a foci Európa-bajnokságot. Annál unalmasabb töprengést pedig nem tudok elképzelni ezügyben, minthogy vajon értjük-e mi a lesszabályt, vagy sem, és valóban az lenne-e nőiségünk bizonyítéka, hogy nem értjük, ahogy ezt a magyar írók fociválogatottjának örökös kapitánya írta le egyszer: „«A nők nem értik a lesszabályt», ez a remek, telitalálatos előítélet nem csupán szexi(sta) (noha!), hanem – tisztelet a nem-kivételnek – tényleg nem értik. Az «emberben a nő» nem érti, futballfrusztrált figurák annyira nem értik, amennyire nők.” A lesszabálynak nem a megértésével, hanem a meglátásával vannak gondjaim. Van egy szabály, felfogtam már régen, ennél bonyolultabb szabályokat is simán megértek. Látni persze csak ritkán látom a lest, tévében nézek ugyanis meccset, élőben már régóta nem, úgy pedig rendesen ritkán látszik. Meg egyébként is van asszisztens (partjelző), aki jelzi (vagy nem), van kommentátor, férfi, aki megmondja, az volt-e, vagy sem, aztán van stúdióbeszélgetés, amikor lelassítják, megmutatják, elemzik. (Ilyenkor többnyire látom.) És vitatkoznak rajta hosszú percekig – ha olyan egyértelmű lenne, ahogy ezt Kukorelly Endre véli előbb idézett mondatai alapján, hogyan lehetne ilyen sokat beszélni róla?

Az előítéletek már a kisfiúkban is ott élnek: nemrégiben osztálykiránduláson, a fiamén voltam kísérőszülő (ha létezik ilyen kategória), a Velencei-tóban küzdöttem azzal, hogy a másodikos-harmadikos kisfiúk végre rám figyeljenek, és kifelé menjenek a vízből, ne befelé. Ordítani fölösleges volt, melléjük úsztam, és meghallottam, hogy éppen arról beszélgetnek, a holland-olasz meccsen az egyik gól lesből esett-e, vagy sem. Elmagyaráztam, nem volt les, mert a szabálykönyv szerint ha a játékos sérülés miatt, akaratán kívül tartózkodik az alapvonalon kívül, akkor... Úgy tátva maradt a szájuk, hogy simán kikergettem őket a vízből.

De a focinak nem is a lesszabály a lényege, ahogy ennek a nyárnak sem a foci EB, hanem – az olimpia. A foci Európa- és világbajnokságokba már örökre keserűség fog vegyülni, a magyar focisták csempészték ezt bele nekem: az 1986-os foci VB-n szakítottam a magyar labdarúgással. 13 éves voltam, Videoton- és magyar válogatott-drukker, imádtam Disztl Pétert, Détárit, Esterházy Mártont pedig sokkal előbb ismertem, mint Péter nevezetű testvérét. Volt kis füzetem is, rajzoltam bele zászlókat, beírtam a csoportmeccseket, és leültem a tévé elé. A magyar-szovjet meccset nézni. Jött az első gól. A második. A harmadik. Félidő. És én akkor sírni kezdtem, elmentem aludni, és sose melegedett fel a szívem ismét a magyar focistákért. Tartok tőle, már nem is fog.

De az olimpia, az más. Tóth Krisztának van egy verse, a Hajdu blues, amelyben a (női) életet mosógépekben méretik meg: „csak egy újabb használt Energomatra / tellett: mikor a szállító lerakta, / átfutott rajtam, ha tizenötöt kibír, /három Energomat és itt a sír.” Számolhatunk olimpiákban is. Hiszen az életünket pásztázhatjuk így végig, még ha négyévente vetünk is rá egy-egy pillantást. Az első olimpia, amelyikre emlékszem, a moszkvai. Sokra nem, persze, Magyar Zoltán lólengésére és Misa macira. Ahogy sír a záróünnepségen. Aztán az én Misumra, ötkarikák is voltak a hasán, „akit” a szüleimtől kaptam, és most hoztam el tőlük, ki ne dobják, még ha szőre sincs, meg szeme sem, a sok szeretettől. Majd a szomorúság 1984-ben. A hiány. Akkor csak az enyém, a csalódásom leginkább – abba most gondoltam bele, egy tévéműsort megnézve, hogyan törte emberek életét össze az el nem utazás. Főleg azért jut ez eszembe naponta, mert egy házban lakom a nyolcvanas évek magyar atlétikájának egyik sztárjával, a vágtázó Kovács Attilával, aki állítólag akár érmes is lehetett volna százon, éppen Los Angelesben. De nem lett. És a számomra talán legkedvesebb olimpia, a 88-as szöüli. Az első „igazi” olimpiám. Amikor apukám felhúzta csörgőre az órát éjszaka, illetve hajnalban, ha, mondjuk, Darnyi úszott, aztán mi ketten, szépen csöndben, kicsit álmosan leültünk és néztük az úszódöntőt. És mindig megérte felkelni. Az újabb emlékezetes, a 92-es barcelonai, amelyiket először néztünk együtt a férjemmel, még nem férj-feleségként. A 2000-est meg már a kisfiammal néztük végig: gyeses anyukaként minden elődöntőre, selejtezőre is volt időm. És valami számomra érthetetlen okból Guszti a súlyemelő-versenyekért rajongott, így azoknak minden percét láttam. És az összes eredményhirdetést, akárki vett részt rajta, mert a másik kedvencünk a hignusz volt, ahogy ő mondta. Én viszont leginkább a magyar himnuszt szerettem hallani, akkor tanítottam meg Gusztinak is, melyik az. 
          Kétéves fiammal otthon, doktori disszertáció írása közben, állás nélkül, még annak reményével sem rendelkezve. Sose felejtem el az akkor szintén kisgyerekes anyuka Nagy Tímeának, hogy megcsinálta. És, hangozzék ez bármilyen patetikusan, erőt adott nekem is. Az ő eredményhirdetésén sírtam megint, mint a mexikói foci VB alatt, de most már a meghatottságtól. Aztán én is megcsináltam, a doktori disszertációt legalábbis, lett állásom is. Lassan tízéves kisfiamnak pedig, lehet, ez a mostani lesz az első „igazi” olimpiája. Lelkes olimpianéző szülőkben nem szenved hiányt. És ha már a NOB-nak Peking kellett, akkor lehet, erőt veszek magamon, felhúzom csörgőre azt az órát, és most már én ébresztem a családomat hajnalban.