---

Bódis Kriszta
Nő a kifutópályán

       Az élet szar játék, de grafikában nagyon ott van. 
    Tegyük fel, hogy valahonnan lesz egy ilyen mondat. Tetszik, megjegyzed, odaírod valami elé, ami alakul. Az a jó benne, hogy oda lehet írni a még semmi elé is, hátha megírja magát. Ilyenkor még élvezkedsz, de tudd meg, ebből az egész cirkuszból csak annyi marad majd, amennyi a hóesés téliszalámiban. Az első néhány mondat és bekezdés úgyis csak a szöveg kifutópályája lesz. És mivel a kifutópályára senki sem kíváncsi, annál inkább a repülésre, érdemes a kifutópályát eltüntetni. Van erre egy billentyű. Delete, az én szívbillentyűm, klikk, annyi. A diktátor fölött olykor győz a demokrata, de az időveszteséggel jár. Jó, ha nincsenek szívbillentyű zavaraid. Még jobb ha szíved sincs. Ezt a két utóbbit az író ki fogja húzni, az elsőt, azért mert értelmetlen, a másodikat azért, mert nem ért vele egyet, és semmit nem hagy a szövegben csak azért mert jól hangzik. Attól még hogy a szöveg írja magát, azért az író a góré.
      Az író ilyenkor lázba jön, hátha tudna valamit kezdeni föltörő ötleteivel, amik úgy világítanak és integetnek a kifutópályán mint megannyi rózsabogár zöld (ezt a mondatot nyitva hagyja, hátha később ki tud keveredni belőle valahogyan, most csak azért nem töröl azonnal, mert szereti a rózsabogár zöldet, egész hiú lénye ilyen öntelt rózsabogár zöld a kis kurvának.) Most szalad vagy klikkel, böngészi "a rágcsálók füveskönyve" topikot, kedvenc "orvos a boncasztalon" kézikönyvét vagy a "hogyan lettem billentyűsből gitáros"-t.
      Ha nem vigyázol, és túlzottan szertelenkedsz, esetleg menstruálsz, vagy rég keféltél, vagy szorulásod van, ne adja ég, elvonási tüneteid, talán önismereti krízised, vagy súlyos személyiségzavarod, illetve mindezek egyszerre, akkor hetek, hónapok is eltelhetnek az alkotást hátráltató, haszontalan tevékenységekkel, mint: fürdés, szerelem, gyereknevelés, evés, ivás, semmittevés, szórakozás, szociális élet. 
      Ha viszont úgy érzed magad, mint aki beszívott, mint aki adrenalin sokkot kapott, illetve, mintha annyira betéptél volna, hogy a mozit a saját konyhádban, dolgozószobádban, életedben vetítik, na, akkor legalább három dologra gyanakodj, vagy
egy: felbomlott a koalíció és teljesen a fejedre esett egy kormányválság, hiába javasoltad bevezetni legalább a női kvótát,
vagy, kettő: egy magasforgalmú elmeosztály nagycsoportjában pszichodrámázol,
vagy, három: egészen egyszerűen... írsz. 
      Azonban tessék résen lenni! A három senzátio rettenetesen hasonlít egymásra, csak az első kettőhöz képest a legutolsó jóval ritkábban fordul elő.
      Jó, most már be kell vallanom, hogy velem néha az a legutolsó is előfordul. Különben honnan tudnám, ugye, ezeket a spirtuális összefüggéseket, meg lélektani mechanizmusokat, a csoportközi viszonyokról már nem is beszélve.
       Egyszer az volt, hogy el akartam válni a férjemtől, mert hét éves boldog és kiegyensúlyozott, szeretetteli és intim, valamint példamutató és harmónikus házasságunk alatt, ő minden héten kétszer megcsalt és - kezdettől fogva, valamint mi tagadás -, a szex is eléggé ergya (értsd, penetráns) volt közöttünk, már amennyiben egyáltalán volt. Nem gondoltam én, hogy életem három orgazmusa mellé többet is érdemelnék, de felborult a hormonháztartásom, és vele együtt kiborultam én, mondtam, válunk és semmiféle sírás rívás, semmiféle öngyilok, semmiféle mi vagyunk egymásnak az igazi, és ezt jól megfogod még bánni, engem bizony nem tartott vissza, egy életem egy halálom, elindultam szerencsét próbálni.
       Egészen a férjem barátjáig jutottam, mert ő megértett. Még jó, hogy nem a kéményseprőkkel vagy a kukásfiúkkal hozott össze akkor a sors, vagy nem, egyáltalán nem jó, mindegy, nem magyarázkodom, nem lehet az ember mindig pc meg fából, szóval engem a férjem barátja - most látom csak milyen sexi szája van, izmos válla, szép segge, vonzó mosolya, bizsergető érintése, úristen, hogy néz, ettől egyetlen kicsi pontból indul a lábam között a lüktetés, dúzzadok és megkívánom - na, engem a férjem barátja megértett. Ellenben én elsőre nem mertem nagyon megérteni őt, ezért csak hemperegtünk, doromboltunk, aléltunk, búgtunk és zsongtunk, meg jól összenyálaztuk egymást a szigeten. Gondoltam másnap, kicsit józanabban nagyobb esély van megérteni egymást, nehogy már elkúrjuk ezt a jó kis találkozást. Másnap ragaszkodtam hozzá, hogy fölmehessek a lakására.
      A felejthetetlen élmény hatására született első prózai művem: "A helyzet, amikor baszni kötelesség" címmel.
       Azonnal el is küldtem néhány folyóirathoz (akkor már a versek miatt képbe voltam, hogy csak kitartóan, és körbe-körbe), nem is telt el hosszú idő, amikor mindahány szerkesztő jelentkezett, hogy találkozni szeretne velem...
      Úgy jártam, mint Emile Dickinson Thomas Wentworth Higginsonnal, az angol írópalánták pártfogójával, aki mindenáron látni szerette volna legalább a költőnő képmását.
Én még éretlen csitri voltam, és nem ordítottam, toporzékoltam, hanem eszembe se jutott, hogy mondjuk egy frappáns intertexussal válaszoljak a szerkesztőuraknak:
       "Portrém nincs, de kicsiny vagyok, akár az Ökörszem, hajam merész, akár a gesztenye bogáncsa, és szemem, akár a Sherry a pohárban, mit a vendég meghagy. Hisz ön nekem anélkül is hogy látna?" Emilie Dickinson.
       Nem, nem ezt válaszoltam. Azt mondtam, jó, és kész. Ehhez voltam szokva. Nem mondunk ellent férfinak, abból baj nem lehet, a többit majd kitalálom...
      Semmi kedvem sem volt hősködni? Vagy nem hittem a szememnek-fülemnek? Arra gondoltam, nem fognak ezek hátráltatni csak azért, mert ők képtelenek átlépni saját árnyékukon, ide most nemi szerepek árnyéká-t fogok írni, de sokkal inkább árnyékos nemi szerveket szeretnék..., nem, nem megfogni, nem leszopni, nem fölnyársaltatni velük magam...
       Abban biztos voltam, hogy nem bújhatok el intellektuális máztól gejl, a hatalmi pozició magasleséből lövésre kész prédavadászatuk elől. Azt is sejtettem már, hogy nem fogok megalázkodni meg szexi nőciskedni, ahogy persze kellene, nyilván.
       De hihetetlen és naív optimizmussal, bennük bízással, azt is gondoltam, hogy én ezt az egész szcénát le nem leplezem, lepleződjenek le maguk. Na erre várok azóta is.
       Hogy akkor mi történt? Semmi. Hinniük kellett nekem anélkül is. Persze így sokkal lassabb volt. De legalább bele öregszem magam a biztonságba. Lassan már csak az írás marad belőlem.
       Csak az fáj, hogy nem tudok focizni. Rájöttem persze, hogy a lányok azért nem tudnak focizni, mert nem szoktak, a fiúk meg azért nem tudnak kötni, hímezni, mosogatni, gyereket nevelni, gondoskodni, empatikusan figyelni, verbálisan kifejezni, érzelmeket érezni, mert nem szoktak. Szerintem ezen érdemes, és könnyedén lehetne is változtatni. Személy szerint javasoltam a minduntalan focizó fiúknak például, hogy vegyenek be csajokat a csapatba. Főleg akkor kívántam én ezt meg nagyon, amikor az egyikük elmondta, hogy ő befocizta magát a magyar irodalomba, még játszott Esterházyval egy csapatban. Egy pillanatra hagymázas képzelgés tört rám, láttam, ahogy a nők bebalettozzák magukat a magyar irodalomba, főleg azok, akik még velem balettozhattak egy balettkarban. Írótársam azonban gyorsan kizökkentett, még téveszméim elburjánzása előtt, pedig nem is volt egy Cipolla komplexusos, pénisz- és csikló-irígy Csernus Imre, aki igen is képes mindig megmondani a tutit, például, hogy milyen a NŐ. Nem, szerencsére írótársam még vagy az apa könyveknél, vagy a focikönyveknél, vagy a baszós-kardozós könyveknél tartott, és éppen mondani akartam neki, hogy húzzon bele, mert lekési a Nőttön Nőt, de mielőtt figyelmeztethettem volna, azt kérdezte: minek akarok focizni, amikor a szexi nőiességemmel olyan sikeresen belibegtem az irodalomba.
       Na, én akkor mélyen... szemébe néztem... így...és azt válaszoltam.
       - Geci vagy.
       Úgy éreztem e nemes és nemző váladék a népnyelvén fejezi ki legjobban, hova jutottunk.
       És azt is, hogy elég volt. Nem köpködök, mert még mindig sokszor lenyelem, néha azért mert jó, néha azért mert nem jó.
       Kifutópálya delete. Még nem mentem el...de ezt az egyetlen jó mondatot elmentem.