Ezt a verset 1984-ben jelentettem meg a Magyar Nemzetben, de legkevésbé sem számítottam arra, hogy botrány kerekedik belőle, ráadásul az ÉS-ben. Majdnem elájultam, amikor megláttam Rákos Sándor kirohanását ellenem a páratlan oldalon. Akkoriban az Ország-Világ szerkesztőségében dolgoztam, amely a New-York palotában volt, felrohantam gyorsan a harmadik emeletre, az Új Írás szerkesztőségébe, hogy tanácsot kérjek Bihari Sándortól. Ő csak mosolygott izgatottságomon, Kalász Márton pedig nagy bölcsen Illyés Gyulát idézte: „Támadásra sohasem válaszolunk!” Engem még mindig hajtott tovább a rémület, úgy éreztem magam, mint egy betörő, akit nyakon csíptek. Lerohantam a másodikra Berkeshez, a Magyar Nemzet versrovat-szerkesztőjéhez, aki az ő keresetlen stílusában elkezdte szidni Rákos Sándort. „Mi van? Vak ez a …?! Nem látja az idézőjelet ez a … ?! Majd én megírom ennek a …-nak!”

      S úgy is lett, Berkes leteremtette hazánk nagy költőjét, úgy harcolt értem, mint egy eszét vesztett anyatigris. Ekkor jött be a képbe váratlanul Komoróczy Géza, a legbékésebbnek látszó filosz:

      „Nagy dérrel-dúrral támadja Rákos Sándor Rapai Ágnest, Áldozati ének című verse miatt, mert a költőnő nem mondta ki vagy jelezte, hogy versszövegében Rákos egy „akkád (…) fordításának” néhány sorát idézte-variálta. Berkes Erzsébet, válaszul, már utalt arra, hogy az inkriminált versben a fordításrészletek idézőjelben szerepelnek. De a leckéztetés előtt ez az érv sem állhat meg. S Rákos Sándor végtére valóban súlyos kérdést tesz fel: „Meddig ér a költő-műfordító szerzői joga, vagy – hol kezdődik a plágium?”

      Még heteken keresztül vitatkoztak a versemről, s én - kezdő költőként -  semmi mást nem éreztem csak rettegést, azt gondoltam, ezek után egyetlen lap sem fog közölni, hiszen a napnál is világosabb, hogy tolvaj vagyok. Minek kellett nekem beleszerelmesednem a sumér-akkád költészetbe? Ezt kérdezgettem magamtól. Szerencsére Komoróczy Géza az én oldalamra állt:

„Rapai Ágnes verse valójában kollázsvers, ha úgy tetszik, montázs vagy mozaik. Ilyen szövegekben rendszerint még idézőjel sem jelzi az anyag idegen eredetét. A régiségből példaként az újasszír Gilgames-eposz, az Istar alvilágjárása és a Nergal és Ereskigal közös-azonos sorait említem csupán; ezeket Rákosnak is jól kell ismernie. Nálunk Vas István írt a jelenségről saját tapasztalataiból, a technika modern nagymestere, Eliot fordítása kapcsán. A kollázsvers mesteri építmény, s mesteri tudás kell az építőelemek felismeréséhez is. Mesteri tudás, nem pedig szájba rágó utalások. De mi történt tulajdonképpen? Egy akkád töredék magyar fordításából valaki néhány sort a saját versévé szőtt. Mint filológus csak azt mondhatom: az akkád költészet nagyobb dicsőségére. A vers eleven. Köszönet érte."

      Természetesen majd kiugrottam a bőrömből, olyan büszke voltam magamra. Csak azt nem vettem észre, hogy az engem ért támadás alkalmat adott a nagyhírű tudósnak, hogy helyére tegyen egy számára fontos, több évtizede tisztázásra váró ügyet: NEM RÁKOS SÁNDOR FORDÍTOTTA MAGYARRA AZ AGYAGTÁBLÁK ÜZENETÉT, HANEM Ő, KOMORÓCZY GÉZA!

      Illyés bölcs tanácsára akkor még hallgattam, dehogy szóltam bele hármójuk vitájába. Komoróczy Géza barátként mosolygott rám, amikor összefutottam vele az egyik irodalmi esten. Berkes Erzsébet kedvencévé váltam, mikor elrobogott mellettem, felordított: Kisfiam, írj nekem egy szép szerelmes verset! Felhívott Rákos Sándor, aki harminc éve nem mozdult ki a lakásából a fóbiája miatt, és meghívott magához teázni. Kicsit csodálkoztam, amikor megszólalt és sokatmondóan kijelentette, mi ketten rokonlelkek vagyunk.

      Sok idő eltelt azóta, de még ma sem tudom, hogyan is kell idézni. Amikor Svájcban megjelent a verseskötetem, kiadóm kötelezett arra, hogy részletes jegyzetet fűzzek verseimhez. Még Orbán Ottót – akinek neve szerepelt egyik versemben – is meg kellett magyaráznom, a Balzac utcát is, sőt még a bibliai idézetek sem maradhattak jegyzet nélkül.

      Két éve jelent meg az Éjszakai állatkert, nemrég pedig a Szomjas oázis antológia, amelyekbe tőlem is kért novellát Forgács Zsuzsa Bruria, akihez hasonlóan alapos szerkesztővel itthon még nem volt dolgom. Kötelezővé teszi a jegyzetírást, ezzel is megvédi szerzőit attól, hogy a lopás bűnébe essenek.