Év végén rendszerint rendet rakok. Ennél közhelyesebb, avíttasan polgáribb foglalatosságot december utolsó napjaiban elképzelni sem lehet: egy kis rendrakás, no. Elrámoljuk az óévet, helyet csinálunk az újnak. Egyébként önáltatás az egész, csak eltüntetem szem elől azt, amire rá sem bírok nézni, mert arra emlékeztet, hogy nem végeztem el. A szoba sarkában poros papírokkal, elfeledett kacattal zsúfolt szekrény – valóságos temető.
Legalul relikviák, közöttük egy doboz tele kazettákkal, melyek éppen most mennek ki a divatból, egyre nehezebben lejátszhatók. A tavasszal új kocsit vettem, az autószalonban a metálfényes mosolyú kereskedő puha léptekkel járta körül korunk Trabantját, a Mi Autónkat – és rajongott: a rádiót akár a kormánykerékről is irányíthatom, a CD lejátszó minden igényt kielégít. Kazetta? Hogy hol játszom le a kedvenc kazettáimat? Hol él a kedves ügyfél? Tessék kidobni, megvenni a zenei anyagot CD-n, vagy dugjon a fülébe MP3-at a kedves ügyfél.
Mindig trehány voltam, a kazetták porosak, a vékony papírcsík, melyre egykor talán felírtam, hogy mi micsoda, lehámlott rég – találomra beraktam az egyiket a metálmosolyú vigéc szerint halálra ítélt kazettás magnóba. Nyávogott egy kicsit. De azért szólt.
Magamat hallottam, meg másokat, élőket és holtakat, Gábor Miklóst, Balkay Gézát, Varga Viktor rádiódramaturgot, Varga Géza rendezőt – Tolsztojról beszélgettünk. Háborúról és békéről. És hirtelen elúszott minden, ott voltam a rádióstúdióban, 1990 január elején, amikor a Társalgó egyik adása arról szólt, hogy: Jön, jön, jön! Készül! Rövidesen hallható! A Háború és béke 8x50 percben! A Kossuth rádión! – Micsoda izgalom. Arról beszéltünk, hogy miként kellett megformálnia Vajda Drunyónak Pierre Bezuhovot, mennyire szól szavaiból maga az író és mennyire nem. Hogy Udvaros Dorottya Natasa Rosztova szerepében hogyan képes érzékeltetni a tizenhárom éves csitrit és a huszonöt éves érett asszonyt. Hogy a rendező egy hangbrigádot küldött az alagi méneshez - vegyenek fel különféle lódobogásokat, mert általános lódobogás, kérem, nincs. És ha a borogyinói ütközetben a francia nehézvértes hadosztály támad, és szemberobog vele az orosz könnyűfegyverzetű kozákezred, az nem hangozhat ugyanúgy, hiszen műgond is van a világon, kérem, meg szakmai minimum, és a hallgatónak nem mindegy!
A feldolgozást én készítettem az előző évben, ’89 nyarán. Tolsztojjal küzdöttem hónapokon át. Számítógép? Az mi? Egy pestkörnyéki faház kertjében ültem egy sánta kempingasztalkánál a ’74-es évjáratú, portugál műanyag írógép előtt, a faházban akkor egy éves leányom bömbölt, feleségem második gyerekünkkel volt várandós, és az írógép mellé rakott bőrtokos Szokol rádióból a rendszerváltás recsegett.
Éppen borult az ország, én meg éreztem, ott lenne a helyem, ahol váltják a rendszert, de nem tudtam volna megmondani, hol a pontos helyszín, noha a tüntetésekre elmentem – bebuszoztam Pestre, majd tüntetés múltán vissza a faházba –, de hát volt egy kész meg egy félkész gyerek és egy határidő – nyolcszor 50 perc az több mint kétszáz oldal. Ráadásul a gép hibás volt, lekopott a felső szár a „h”-ról, ami úgy nézett ki, mint az „n”, így a „hű asszony” a papíron „nű asszony” lett, a „háború” meg „náború”. Még ez is.
A rádió majd felrobbant, egy-egy józanabb hangtól eltekintve dőlt belőle a szánalmas hazudozás, a melldöngető hordószónoklat és a szüntelen önfényezés – a megszólalók egy része tudatta a hallgatókkal, hogy személyesen ő döntötte meg a rendszert, holott az még állt, noha rogyadozott erősen, de a beszélők már a jövőre gondoltak, a sajátjukéra. Ekkor értesültem arról először, hogy addig rosszul tudtam, hol élek, valójában a tízmillió ellenzéki országában lakom. Én meg azt méricskéltem, hány percre kell húzni Tolsztoj történetfilozófiai eszmefuttatásait, és hogyan is kellene beletördelni az írói narrációt az epikus áradatba.
Néha elmentem a boltba gyerektápszerért, meg ami még kellett, olyankor magammal vittem a Szokolt – a boltban a pesti nyaralók mind a fülükre szorított zsebrádióval álltak sorba – útközben is használható fülhallgató? Az mi?
A franciák oroszországi hadjáratának legvéresebb eseményéről, a borogyinói ütközetről szólva Tolsztoj azon elmélkedik, hogy a sorsdöntő borogyinói csata valójában nem döntött el semmit. De legfőképpen azok nem játszottak benne döntő szerepet, akik megvívták és belehaltak vagy túlélték – bármit gondoltak is erről ők maguk. Az események önmozgására alig-alig hatnak az eseményekben részt vevők tettei. Napóleon, aki tulajdonképpen megnyerte a csatát (bár ez sem bizonyos), végül is elveszítette a hadjáratot, majd egész birodalmát, és mindezt valószínűleg azért, mert úgy hitte magáról, ő a hajtóerő, ő korbácsolja a történelem hullámait. Ellenfele, az orosz fővezér, a félig béna és félig vak Kutuzov herceg valószínűleg azért nyert, mert tudta, hogy nem korbácsol ő semmit, legföljebb a lovát korbácsolná, ha még képes volna nyeregbe ülni, és nem hintóban cipeltetné magát ide-oda az átláthatatlan harcmezőn. Tudta, hogy nem ő a hullám, de még a hullám tetején táncoló tajték sem, legföljebb könnyű forgács, amit magával ragad a víz.
Azt hiszem, elég jól sikerült beleillesztenem a szöveg-forgácsokat a csata hangkulisszái közé. Gábor Miklós nagyszerűen mondta – hallani való volt, hogy hiszi, sőt, most már tudja is –, a fülünk hallatára vált tolsztojánussá.
A felvételek ’90 elején készültek - amikor a beharangozó is -, a nyolc részt tavasszal tűzte műsorra a rádió. Állítólag hallották néhányan. Én nem voltam köztük, mert közben megszületett a fiam és túlüvöltött mindent. De egyébként hiába dübörögtek másként a francia nehézvértesek, mint az orosz kozákok, hiába kacagott Natasa Rosztova, haldoklott Andrej herceg, tépelődött Pierre Bezuhov és értelmezte mindezt Lev Nyikolajevics – mindezt együtt söpörte, nyomta el az első választási kampány pankrációjának hangzavara.
Most, hogy megleltem a beharangozót, tovább ások a szekrény-temetőben és előbb-utóbb kihantolom a nyolc kazettát – ott kell feküdniük valahol. És tőlem jöhet az új, koszos és hideg január az új pankrációval – itt még van kazettás magnó. Én csak hátradőlök és hallgatok: nű asszony, itt a náború és béke.