Kivonulok a teraszra, vastag plédbe és hallgatásba burkolózom, hűvös az est és hallgatnivaló a vartyogás. Meglehet, ez a Hernád-völgyi vartyogás nincs olyan szép, mint a berekfürdői, Berekfürdőn trópusibb a trópusi, szubabb a szub, a bereki jód-szagban selymesebb, simulóbb minden, mint a hernádkaki navajód-szagban, Hernádkakon ma navajódszag van, indiánabb a nyár, kivonulok néhány régi Új Holnappal, néhány régi pléddel és néhány régi hallgatással a teraszra, égebb az ég és hajlatabb a hajlat, vastag a bőr a pofámon, szerkesztéseim nézem vissza, régi Berekségeket böngészek, idézek indián nyarakat. Idézem például Bagu Lászlót, azt írja a Büdös Béka-díj című versében, melyet a megboldogult Új Holnap 2002 nyári számába szerkesztettem, hogy a Büdös Béka-díjnak semmi értelme nincs, „soha nem osztják ki nem érdemesítenek rá senkit / pénzjutalommal nem jár és erkölcsi elismerést sem jelent / nem csámcsog rajta sajtó ki nem kapta meg s ki igen / tudósok színészek nem álmodnak róla a büdös béka- / díj csak egy vers címe”. A békával az a baj, hogy szép a hangja, de büdös. Ha él, ha nem, büdös.
Velem az is baj, hogy pár hónapja elkezdtem büdösbékát, helyesebben szólva büdösbékadögöt, és én dög, nembüdös békaszobrot gyűjteni. Élőt nem gyűjtök. Tegnapi viselkedésem ünnepélyesen Büdös Béka-díjjal jutalmazom, egy háromdimenziós Szabó Lőrinc képmás előtt azon agyaltam, illik-e lebékaszobrozni egy mázolt gipsz- vagy egy natúr agyagbékát, aminek a szoborhoz semmi köze. Hozzáadódtam egy koszorúzáshoz, Szabó Lőrinc halálának évfordulójára invitálta Miskolc városa koszorúzni a Spanyolnáthát, ahol szobor helyett portrét koszorúztunk, ill. szobrot koszorúztunk, csak portré koszorúzására lettünk felszólítva, elszólta magát az ’57-ben elszólított Szabó Lőrincről készült szobor előtt a konferáló, aki azon morfondírozhatott, szobor-e egy biztos-szobor, vagy inkább portré. Én most visszafelé morfondírózok, megérdemli-e a szobor-kifejezést egy mázas békafej, amit egy nóném vartyogó mázolt, éljen a némpűvészet. Akarom mondani: népművészet. Szótárbővítés: ismeretlen szóbafestő-mázoló: nónémpűvész, ismert: némpűvész.
Az Új Holnap soha többé nem fog háromdimenziózni sehol, megszűnt, vastag plédbe és hallgatásba burkolózom, mindegy, miből van, mondom ma anyámnak, nem a nónémpűvészről, nem is a némpűvészről beszélek, csak esőálló legyen, szerezz nekem esőálló békaszobrot, anyám, plüss nem kell, a plüss az magába szívja a vizet, a szoborról meg lepereg a víz, mint ruha a hamismásról a boldog szerelemben, ha gipsz, ha porcelán, ha agyag, szerezz nekem békaszobrot, anyám, újhold-napra sok békaszobrot akarok. Nagyon fáj sok békaszobor nélkül élnem, mondom anyámnak az ónodi vásáron, országos állat- és kirakodó, nem a vásár, nem is anyám, békaszobor nélkül nem megyünk haza, Berekfürdőn is vettem, ötszázra vartyogta egy nónémpűvész, négyszázért elhoztam, az országos állat- és kirakodón háromszázötvenre vartyogta egy másik nónémpűvész, háromszázért elhoztam. Nem alkuszom, béka nélkül nem élet az élet, szekrényemen majd jól állnak a szobrok és a portrék. Azt mondta nagyszüleink parasztbútoraira, melyekben perceg a sziú, egy fiatal írótárs mondta, nem nóném, a némpűvészet ifjú indizájn mestere, hogy milyen szép ónémet cuccaink vannak, a szobor-szükségüket nálam végző békavadállatok gyámoltalan rajtuk-sorjázására gondoltam, az fogott vissza, hogy ne szóljak semmit, a sorjázásra gondolás, nem kell a háború, nálam békehadak fuvoláznak. Ahol megboldogult Új Holnapok sorjáznak, előre látom, békák és békaszobrok fognak, klárisok a nyakadon, tékafejek a tavon. Szájak lakaton.
Nem rejtem béka alá az érzéseimet, bevallom, felebarátom, mások ónémet macska-szobrait megkívántam, tavaly nyár, Kinderdijk, Hollandia aprófalva, abból a kívánásból lett a békaszobor-gyűjtés-ötlet, macska-szobrok ülnek aprófalva-ablakokban, függöny elhúz, macska-szobor kirak, micsoda gyönyörű elhúzások és kirakások. Aztán Tokaj, ném- és nónémpűvészek írótábora (onnan is micsoda gyönyörű elhúzások), mint minden augusztusban, és ismét a megkívánás, egy főutcai antikvitás-üzlet bejárata fölött sorjázó macska-szobrok megkívánása, áznak az esőben, nem fognak egyszerre kínt s bűnt, egeret. Macska-szobrot nem gyűjthetek, poén lelőve, milyen szobrot gyűjtsek akkor, legyen béka, a békával egyébként is régóta gyűjtőviszonyban vagyok, tetemeiket gyűjtöm, aszfalt-utakra iszonyított lapításokat, aszott nyomatokat viszek haza, viszem be a gépbe, na nem úgy viszem be, hanem szkennerrel, részleteiket csodálom, béka poraikra, nagyítom, színezem, nyomtatom, faxolom, magyarán elektrózom meg grafizálom, hidegrázóan szép testrészletek jönnek, lesz belőle tárlat, ha Imola szóba áll velem, s elszívjuk a békapipát.
Benne van egyébként, a hernádkaki teraszos levegőben van benne, 2008 a béka éve lesz a világ természetvédelmében, életre hívták a – Bárkások, figyelem: – Kétéltű Bárka elnevezésű programot, mert védelmük a béka segge alatt van, kipusztulófélben jó néhány nem csak ónémet faj. A program védnöke nem egy nónémpűvész, hanem maga a Szőr Etenbóró, az élő bolygó. Hollandi békám sajnos nincs, nem hoztam, én botor, honnan tudtam volna a mai gyűjtőszenvedélyről.
„A békát utálom.” – így Csáth Géza. A hetvenes évek közepét írjuk, apám íróasztalán áll egy békakirályos ceruzafaragó, utálom, a faragóról beszélek. Apámtól sokszor félek, vagy inkább az egyenruhájától, katonai, s féltem, nem sokszor, hanem folyton, a békakirályos ceruzafaragótól, valahogy mégis hozzám került, mikor elköltöztem apáméktól, parány műanyag rondaság, nem a költözés, a költözésnek nagy katonateste van és terepjárózöld vagy furnérbarna egyenruha-színe, a faragónak katonazöld a teste, szinte mintha világítana belülről, koronája aranysárga, akárha vállap zsinórja, s alul a faragókés. Meztelenek és holtak, Nyomorultak, igaz, hogy apámék ilyen kötetcímeitől is féltem, kés nem volt ugyan a közelükben, de élesen belém ivódtak a parák, olyannyira, hogy ha ma választani lehet egy békavarázslós szerelmesfilm vagy egy horror közt, akkor a faragókésesre szavazok, fűnyírósra, ollókezűsre, öreg vagyok a békavarázslós szerelmesfilmekhez, a királyfiátváltozós csókoknál elsírom magam rajtuk, a békakirályos ceruzafaragó után is tudnék sírni, ha átadnám magam a hiányérzésnek, hiányzik, nem a hiányérzésről beszélek, a faragó hiányzik, jó lenne a gyűjteményembe, alapját képezné, micsoda gyönyörű elhúzás, micsoda gyönyörű kirakás. Hiányzik a párom gyermekkori békás locsolója, amit Sára kuvaszom még kölyökkorában szétrágott, az is micsoda alapot képezne.
Olvasom, nem a megboldogult Új Holnapban, hogy a béka mágneses térben való lebegtetéséért a közelmúltban fizikai antiNóbel-díjat kapott két tudós. Ebben a díjban a tudományos élet azon szereplői részesülhetnek, akiknek tevékenysége értelmetlen felfedezésekhez vezetett. AntiSzabóLőrinc-díjat adjunk annak, aki megmondja, mit keresett igazából a szerző a Göbbels által alapított Európai Írószövetségben. (Kabdebó Lóránt, első Új Holnapos főnököm Szabó Lőrinc pere című kötetéből felrémlik, hogy a költő az angol titkosszolgálat munkatársa volt. Uramég, hány főszerkesztőm is volt az Új Holnapban, kihoz a békatűrésből, ha megszámolom. Négy. Spanyolnátha, sorsomnak alkattrésze légy.) Alkattrész alatt értsd: al-kattrész, a billentyűzet bal alsó sarkára száműzött Ctrl-gomb. Ha nyomva tartom, és közben megfekszem az s-t, írásom menthetetlenül fennmarad. Mentségemre az szolgáljon, hogy lenyelem ezt a békát is, nőjön, korogjon mélyen és hosszan a hasamban. Hallgatnivaló belülről ez a vartyogás.