Mivel csak egyetlen olasz barátom van, számomra az olaszok olyanok, mint ő. Az olaszok tehát Szardínia szigetén élnek, regényeket írnak, elegánsak, szellemesek, gálánsak a hölgyekkel és pincérekkel, hízásra hajlamosak és Nicolának hívják őket. Nicolát úgy ismertem meg, hogy egy svédasztal mellett állva így kiáltott fel: „Ez nem kaviár, ez nem érdemli meg a kaviár nevet!” Ebéd után elkísértem sétálni Bordeaux belvárosában, ahol hosszas guberálás után vásárolt egy digitális lázmérőt. Nyár volt, nem volt beteg, és a lázmérőt onnantól hetekig magával kellett cipelnie: le voltam nyűgözve. Beültünk egy mekibe, rögtön ott felejtette a lázmérőt, aztán mikor visszament érte, felrobbant mellette a kirakatüveg. Nem volt többé kétséges számomra, hogy tehetséges író. Elmesélte, hogy a csodálatos olasz nyelv legcsodálatosabb szava az ambaradan, ami zűrzavart, káoszt, felfordulást jelent. Ettől kezdve így köszöntünk egymásnak: ambaradan! (Az ambaradant később egyetlen olasz-szótárban sem találtam, de nem baj, én is szeretek füllenteni.) Nicola a szállodákból ellopott szappanokat és zöldtea-tusfürdőket meghirdette az e-bay-en, a pénzből mandulás pastát főzött - egyszóval az olaszok elbűvölő, varázslatos emberek.
Nicola nem rég Magyarországon járt, és én elvittem Szentendrére, ahol arról beszélgettünk egy kávéház teraszán, hogy mit mond a pincér a vendégeknek először és mit mond utoljára. A pincér szerinte azt mondja, pontosabban azt kérdi az elején, hogy „Sikerült választani?”, utoljára meg azt, hogy „Lesz még valami?” Olyan ez, mint az élet kezdete és vége, először döntéseket kell hoznunk, amik aztán végigsodornak az életen, majd a végén a „lesz még valami?” reménye, csalódása, beletörődése. Ez szép, mondtam neki, de szerintem a szentendrei pincérek ennél fantáziadúsabbak. Több helyet végigjártunk a langyos, nyárvégi éjszakában, ettünk, ittunk, és számoltuk, hányszor hangzanak el a mélyen filozofikus pincéri kérdések. Ebben a formában egyszer sem hangzottak el. A csalafinta szentendrei pincérek ugyanis mindig más szókkal fejezték ki ugyanazt, más ízzel, zamattal, fűszerrel szólott az ő szájuk, és valahogy mégis minden esetben az élet, a létezés egészére kérdeztek rá. Nicola belátta, hogy a szentendrei pincérek még a híresen szellemes olasz pincéreknél is választékosabbak és agyafúrtabbak, úgy is mondhatni, több a sütnivalójuk. Belátta, mert az olaszok nagyvonalúak és fölöslegesen nem vitatkoznak.
A szentjános-pohár elfogyasztása közben viszont kiderült egy nagyon fura dolog az olaszokról, most fogódzkodjatok meg: utálják a focit! Utálják és megvetik az egész üzletté vált nemzetközi cirkuszt, játékosokkal, bírókkal, edzőkkel, szurkolókkal együtt! Ebből az olaszok nem engednek; talán a Szardíniával és piknikussággal van összefüggésben, nem tudom. Hiába magyaráztam neki, hogy valójában nem Anglia, hanem Olaszország a foci őshazája, hogy már a pompeji ásatások során kiderült, hogy többeket labdázás közben ért a halál. Plinius leírásából tudjuk, hogy az FC Pompei a Herculaneum TC-vel játszott helyi rangadót, a 80. percben, 2:2-nél tört ki a vulkán, és bár a bíró egy pillanatig habozott, aztán továbbot intett. Ezért találtak aztán a régészek vetődő kapus, fejelő csatár, sípjába fújó bíró, becsúszó hátvéd alakú üregeket a lávakőben. Nicola erre azt válaszolta, hogy az ókorban, hála Jupiternek, nem fociztak, annál több eszük volt. Szerintem viszont, és ezt nem csak a kóser szilva mondatta velem, nagyon is fociztak, szerintem a Teremtést vagy ősrobbanást is helyes lenne Isten szabadrúgásaként felfogni. Nicola viszont váltig ragaszkodott hozzá, hogy a foci ab ovo idegen az olasz néplélektől, amiből arra következtettem, és szerintem ez a legfontosabb, amit az olaszokról tudni lehet, hogy az olasz nép meghasonlásra hajlamos, akárcsak a magyar, ami nem csoda, hisz a magyarok valójában északi olaszok, ahogy az olaszok valójában déli magyarok – uff és ambaradan!