Egy barátom, Berlinből érkezett a városba, pár éven át itt dolgozott, amikor lejárt a szerződése, a búcsúestjére kibérelte a Labort. Ez egy régi gyártelepen nyitott ideiglenes szórakozóhely, néha koncertekkel, néha színházi előadásokkal, kiállításokkal… Valószínűtlen az egész, régen ipari kerámiákat teszteltek a terem közepén a medencében, most csak poros víz áll benne, s a körötte örvénylő szubkultúra szabadossága inkább csapda, lehetne ez a hely akár Párizsban, Londonban, vagy mit tudom én, akár Drezdában is. A nyári melegben nem a teremben, hanem kinn zajlik minden a kertben, földbe süllyesztett téglasor a járda, itt-ott gyertyák világítanak, bokrok közt egy ócska lépcső vezet fel a placcra. Azért valami fedél akad a fejünk felett, talán garázsnak használhatták régen, mi meg irgalmatlan nagy fotelekben hevertünk negyvenen, hatvanan. A piáért és a kajáért hol kellett fizetni, hol nem. Kiszámíthatatlan volt, attól függött, éppen melyik pincérlány szolgált ki. Én bejöhettem egynek, óriási dobermanja volt, de még fiatal, ott szaladgált a széksorok között, néha játékosan beleharapott a seggébe, hogy foglalkozzon már vele is. Ha tőle rendeltem, soha nem kellett fizetnem. Magas volt, sovány, kigyógyult drogos keménységgel viselkedett, azon tűnődtem, flörtöl-e az ingyen szendvicsekkel, vagy mit akar? Egyetlen kiszámítható dolog maradt az életben, a kilenc tájt érkező szúnyogfelhők. A társaság vegyes, mindenféle klassz, s deklasszált művész, vagy abból élő, művészet környékén tevékenykedő figura volt, de akadt néhány normális ember is, akik dolgoztak, házat építettek, vállalatot igazgattak, nyelveket tanítottak vagy gyereket neveltek... Átadtam a barátomnak a búcsúajándékom, félig népzene, félig rap, világslágerek fordulnak át ősi dallamokba és vissza, kicsit multi-kulti, kicsit fétiszene.
     Ahogy üvöltött a zene a Laborban, s haladt körbe az óramutató, úgy üvöltöződött ki mindenkiből az osztálykülönbség (nem is tudom, használható fogalom-e ez ma még?), azért mégis majdnem mindenki fiatal volt, vagy úgy tett, mintha az lett volna, semmi hajlandóságot nem mutatott elfogadni a korát, vagy nem vették még észre, hogy már negyven, ötven, sőt majd’ hatvan éves, s ugyanúgy élnek, mint huszon-harminc évvel ezelőtt. Mert lőn a popkultúra, vagy ez a lezserül odahányt ország-, s rendszerhatárokat átlépő, szorongásból táplálkozó századvégi katyvaszra épülő jelenlegi… Micsoda? Posztindusztriális társadalom, vagy már az sem?! Keressem még a megfelelő vonatkoztatási pontot? A stabilitást? Gadamert? Bourdieu-t? Nagy Lebowskyt?
     A barátom német, éppen ezért németek is akadnak szép számmal, egy építész a feleségével és a kislányával, aki Berlinből került egy magyarországi kisvárosba, vagy inkább nagyobb faluba, Spanyolországban ismerkedett meg a feleségével, s ha jól értettem hadaró beszédét, földből épít házakat, vagy épp ellenkezőleg, nem akar földből házakat építeni, a nagy zajban ilyen apróságok fölött igazán elsiklottam. Akadt egy feltehetően meleg fiú, valakinek a bátyja, ő Brüsszelből érkezett, PR-es volt, vagy HR-es vagy akármilyen R-es, egy nehézipari cég vezető kommunikációs munkatársa talán, finoman körbeszondázott mindenkit, aztán vagy a sikertelensége vagy a hőség okán, de inni kezdett. Akadt zeneszerző, pénz nélkül érkezett, adtam neki úgy négy sörre valót, ne hivassa meg magát egész este. Idősebb volt nálam vagy tizenöt-húsz évvel. Nagyon kínosan hatott rám az egész. Még nem is volt hóvége. Magyarázkodott, nem tudja, mikor adja meg. Nem is tudom, mitől támadt ez a karitatív gesztusom. Végül is csak elsörözi, bár amúgy kicsit mindig részegnek tűnik. Dumáltunk, lassan forgott a nyelve, régen félistenekkel dolgozott, kölyökként azoknak láttam azokat a rendezőket, most meg impotens, önimádó faszoknak tűnt a nagyja. Gondoltam, megvárom, amíg a barátom fellép, beöltözik Elvisnek és énekel, jót röhögünk, aztán lelépek innen a külvárosból, végül is egy hete halt meg anyám, aztán vagy fél éve nem voltam ilyen társaságban, mert vele voltam, ápoltam, s ezekből az alakokból elég lesz ennyi. Elég lesz kallódó, önfeladó alkoholistákból, kacarászó füvesekből, beszédkényszeresekből, s a csak úgy maguktól elszállókból. Aztán mégsem. Elindultak a társalgások. Mindenféle self-made man-ek, tényezők, kinyilatkoztatók, egyre agresszívebben nyomták a szöveget a tervekről, pályázatokról, a megszerzett milliókról, ledöntött nőkről, az eredményekről, önnön tökéletességükről, beleélték magukat a szerepükbe, abba, hogy amit csinálnak, az a tuti. A siker volt a felszínen, nem a siker ára, a megaláztatás, a gyötrődés, az izzadtságszag, a torzult személyiség… Csak a siker. Értelmiségi, művész vagy milliomos hadova – egyre megy. Elkezdtem mozizni, képtelen voltam mást tenni. A barátom meg énekelt, meglepően jól nyomta az Elvis-t, és az egész ’60-as évek rock and roll érzülete átjött, aztán németül is rákezdett. Sohasem volt türelmem a német rockzenéhez, főleg ha intellektuális, de itt kibírtam. Működött minden poén. Nem is értettem, hogy nem hallottam a három év alatt egyszer sem énekelni. Nem jártam elég buliba. Aztán hajnali egy tájt egy festő lelépett a feleségével, vagy a szeretőjével, bevitt engem is és egy haveromat kocsival a belvárosba. Megint belejöttünk a beszélgetésbe, át kellett vágnunk a nyári kiülős kocsmasoron, épp odaintettem két tíz éve nem látott havernak, még az egyetemről. Pár perc múlva visszasétáltam hozzájuk. Fél kettő lehetett, nagy fatönkökből ácsolt asztaloknál ültünk, ők söröztek, én paradicsomlevet ittam. Meséltünk egymásnak, kivel mi lett. Közösen csináltunk újságot, én kultúrát, ők inkább közéletet. Ez egyik fiú jobbára hallgatott, túl sokat ivott már, vagy elég bölcs volt ahhoz, hogy nem beszéljen, de aki a főszerkesztő volt régen, elég élénk volt még. Rákezdte, hogy elkerült Pestre, én maradtam vidéken. Kiveséztük, minek, mi az ára. A sok pénznek, a lelkiismeretnek, az egész esélyegyenlőség dumának. Mármint, hogy mi minden lehet az emberből, ha nincsen, aki nyomja hátulról. Bármi. Csak mi az ára? Nyöszörgött, hogy mennyire kövér lett, mint egy fóka, azt mondta. A sok stressz. Pedig sportolni is jár. Kérdeztem, hogy úszni-e? Kérdezte miért, én meg mondtam, hogy hát a fókák azt szoktak… Röhögtünk. Három tájt szedelőzködtek a pincérek, mi is eloldalogtunk lassan, szétváltunk, a volt főszerkesztővel mentünk ketten egyirányba. Találtam egy háromcentes piát egy nyitott alagsori ablakban, amikor bekötöttem a cipőm, hát nekiadtam, egészen megörült a zsákmánynak. Valami brandy. Rögtön benyomta. Felélénkült, s azt mondta, bevall nekem valamit. Régóta nincsen ideje olvasni, a könyveimet is csak nézegette a könyvesboltban. Ahhoz gyűjti a bátorságot hónapok óta, hogy kivegyen egyszer egy nap szabadságot, de úgy, hogy a felesége ne tudja meg, és azon a napon majd ugyanúgy elmegy reggel, mint máskor, és nem dolgozni, hanem csak beül az Írók boltjába nyitáskor, s a munkaideje végéig ott elolvasgat egy karosszékben. Verseket, novellákat, vagy egy regényt. Tíz éve nem volt ideje olvasni – mondta és szomorú kutyatekintettel nézett rám, megerősítést várt, én csak biccentettem, amire folytatta. Amikor lejár a munkaideje, ugyanúgy hazamegy, mint egyébként szokott. De ezt nem merné bevallani az asszonynak, mert fél tőle, hogy kikap. Megsajnáltam. Egy újságírószervezet leendő vezetője, egy fóka, egy papucsférj, többgyerekes apuka, egy szánandó, önironikus, szeretetre méltó ember, majd szép lassan összerogy a súly alatt. Elváltunk.
     A toronyóra négyet ütött. Csendesek voltak az utcák. Macska ült a kerítés tetején, nézte, ahogy megnéztem, utánam fordult. Az ég alján, mintha lassan már világosodni kezdett volna szabálytalan alakú csíkban. Lehűlt a levegő, egyre hidegebb szelek fújtak a meleg házfalak között. A város fölött az égen narancsszínben játszott néhány felhő. Felmásztam a hegyoldalra, lassan, hallgattam az ébredező madarakat, nézem a szaladgáló menyéteket, nyesteket, vagy milyen állatok ezek itt a városban? Görények? Még rókát is láttam egy kukánál, azt megismertem.
     Ahogy hazaértem, megnéztem érkezett-e emailem. Valakinek elszállt a gépében egy program, vagy egy vírus, ki tudja miért, de ugyanazt a levelet elküldte háromszázharmincnyolcszor. Aztán már csak anyámra tudtam gondolni. Nem tudom, jó szó-e az, hogy fájdalmasan üres a lakás. Talán kifejezőbb, jelző nélkül. Üres.