Méhes Károly
A búsulás mikéntje

Megnyitotta az esit. Apád szalonnát eszik, ez állt benne.
Apám szalonnát eszik, morogta maga elé Vétek Emil, és kitörölte az üzenetet.
Hosszú nap volt ez ehhez a hírhez.
Mi van?, nézett rá Gyula, aki megint messzi útról jött haza, és épp azt mesélte, hogy a haverjának a haverjának a haverja kőgazdag, az Égei tengeren áll a jachtja, és számszeríjjal kardhalakra vadászik. Hívja mindig a Gyulát is, és Gyula biztos benne, vannak ők olyan haverok, hogy ha akar, Emil is jöhet, ha arról van szó, már mért is ne, két barát több mint egy.
Apám szalonnát eszik, búsult magában Vétek Emil, és látta is maga előtt a jelenetet, ami anyját őrületbe kergeti.
Olyan szkenner, mesélte közben Gyula, és mutatta, milyen vékony, mert nagyon vékony, hogy közben fénymásolni is lehet vele. Mindössze huszonhét ezer, ami semmi. A múltkor vettem egy bőrtáskát, érted, sima aktatáska, hogy belemenjen a cuccom, na, az volt huszonkilenc. Azért ez agymenés. Gondolj bele, ugyanannyi egy bőrtáska, mint egy szkenner fénymásolóval. Bőrtáskája, teszem azt, Búvár Kundnak is volt nyolcszáz éve, mert mért ne lett volna, abban vitte az amerikánert, hogy megfúrja a hajókat, de lövete nem volt róla, hogy mi az a szkenner, ami fénymásolni is tud. Pedig manapság a kettő egy árban van, ezt dolgozd fel, öregem.
Vétek Emil hümmentett és bólogatott, általában bólogatni szokott Gyula szavaira, és most még igaza is volt lényegében. Hülye dolog ez ezzel a táskával és a szkennerrel, de tényleg.
Közben látta maga előtt a fatert, amint bemegy a kamrába. Nem – először is dühös lett valamitől. Vagy nem is dühös, ez nem jó szó rá, hanem elment az életkedve. És ezért megy be a kamrába, fogja a szalonnát, ami madzagon lóg a gázcsőről, és vékony pengéjű késsel vág belőle. Mert az tilos neki, megmondta az orvos, de már mikor, hogy Vétek úr, magának szalonnát enni vétek... Ilyen vicces orvos volt, pedig egy csöppet sem viccelt. Az apja rég hajtogatta: dehogy is fog ő kiugrani az ablakon meg gázzal nyírni ki önmagát. Szalonna, jöjjön a szalonna, az szép halál.
Gyula megigazította rozé nagyfröccsel teli poharát maga előtt. Akkurátusan, szinte szépen tudta ezt csinálni. Két ujjal megfogni a poharat, és épp csak, milliméterenként fordítani rajta picit. A lelke igényelhette ezt, csakis, gondolta most Vétek Emil. Mert az is eszébe jutott, hogy a Gyula nemrégiben hagyta ott a famíliáját, a Magdit a három gyerekkel, azt mondta, nem hagyták megvalósítani az álmait. De majd ha most majd kardhalra lőhet számszeríjjal, az azért totál más lesz.
Szóval a faterral ő tud igazából szót érteni. Lebeszélni a szalonnáról. Nem mintha antiszalonnás lenne, dehogy. Ha úgy alakul, haza is szalad ilyenkor, és betársul melléje, úgy tesz nagy ravaszul, mint aki semmi egyébre nem vágyik. Együtt szalonnázni az öreggel. Aztán a harmadik falat után összecsomagolja az egész zsírkócerájt, és megkérdi: nem megyünk el megsasolni verdákat a telepen? Az apja oldalt pislant, mint aki sejtette, hogy ez lesz a vége, de a csábítás nagy. A fiával együtt menni ki a használtautó telepre. Az frankó dolog ám. Von egyet a vállán. Hát hogy részéről, mehetnek… És gyalog mennek, pedig nem a szomszédban van, viszont így le lehet járni a szalonnát, hogy ne üljön rá neki a szívire. A mamának ezt szokta hozzátenni, plusz megnyugtatásul. Mert a fater a Merkurnál volt annak idején, diszpécser, barna köpenyben és köpenye zsebében ott villogott a négyszínű toll! És ő olyan szemmel tud nézni az autókra, rögtön látja, mi az ábra, izgalomba jön, mutogat, magyaráz. Már nem is olyan, mint egy munkanélküli, hanem pont, mint akire nagy szükség van, mert tudja, mi a dörgés, és rá lehet hagyatkozni akkor, ha használt járgányt veszünk, nincs az az isten, aki őt átverné.
Ha gondolod, rád csörgök a jövő héten, fűzte tovább a szót a Gyula, aztán leugrunk Cannes-ba, az ilyenkor nagy hepaj, Coppola meg az a cuki Jennifer Aniston, Monte Carlóban meg a hétvégén nyomják a Schumiék, az se nagyon szar, és mégis csak más, mint itt szívni a Papucsban, nem?
Vétek Emil az apjára gondolt, neki is tetszenének a Ferrarik meg a McLarenek, az tuti, egy csöpp szalonnázókedve sem lenne. De most otthon ül, bicskázza felfelé a szeleteket, rakja be a fejébe, az anyja meg szétaggódja magát.
Elvisszük az öreget is?, kérdezte egyszerre, maga sem tudja miért.
A Gyula kezében megállt a rozé nagyfröccs, a szeme szinte riadtan vágott oldalra. Mi?, oda, Monte Carlóba, a spéci autók közé… Ja, hát persze, lehet, hadarta a Gyula, de még le kell játszani a haverral, tudod, mondta, hogy bármikor, elvégre országos cimbik vagyunk, de az ember nem olyan paraszt, hogy csak úgy odaállít. Én legalábbis.
Vétek Emil bólogatott, hát persze, parasztnak lenni nem király. Az apja szívére most telepszik rá a zsír, szép lassan, ahogy a tévéreklámokban a kosz a vécécsésze pereme alá, elterpeszkedik és röhög. A zsír, mert ilyen.
Ha most meg akarta volna magyarázni, mit is szeret a Gyula dumájában, sokáig kellett volna keresgélnie a megfelelő szavakat. Például azt, hogy jó kimondani, igenis jó, ha úgy lehet mesélni arról, ami nincs és sose lesz, mintha lenne. Ez egy tudomány. Próbálja ő is a maga módján, a maga sorsán és az apja sorsán ezt a terápiát, de a továbbképzés sose árt. És a Gyula ebben nagyon otthon van. Mondani úgy, hogy vége-hossza nincs.
Most is ránézett.
Aztán faterod szereti az osztrigát?
Osztrigát?, bámult rá most megint Vétek Emil. Szalonnázni szokott, bár eltiltotta a doki.
Na látod, nyugtázta a Gyula, mint aki ezt előre tudta. Nincs annál szebb, mint kiülni este a nizzai piactérre, és kikérni egy tucat osztrigát. Majd meglátjátok.
Vétek Emil elhúzta a száját, aztán a telefonjában rányomott az otthoni számra. Hagyta, hogy kétszer kicsengjen, aztán letette. Az anyja ebből már tudhatta, hogy vette a jelzést, és indul haza. És elviszi apukát autónézőbe.

A Vendég-oldal rovat írásai

Főlap