Limpár Ildikó

Izzasztó csoda

A tizenhárom éves Grégoire Dubosc-nak más jellegű problémái vannak, mint amilyenekkel annak idején a korban hozzá hasonló, 13 és ¾ éves Adrian Mole küszködött. Anna Gavalda 35 kiló remény című művében a főhőst nem az aggasztja, hogy sok a pattanása, hogy szerelme nem fog hozzámenni feleségül, és hogy a világ nem ismeri el költői géniuszát. Grégoire legfőbb problémája, hogy hároméves korában elkezdett közösségbe járni, és azóta nem boldog, mivel őt nem érdekelte az óvoda, és ugyanúgy nem érdekli az iskola. A szüleit meg ő nem érdekli eléggé, úgy tűnik. Tizenhárom éves korára kétszer bukott, hadilábon áll a matekkal és a helyesírással, viszont már kisgyerekként saját találmányain dolgozott, és imád nagyapja sufnijában tenni-venni. Az iskolaszagtól hányingere van, de a sufniillat - amiből legszívesebben sufniparfümöt készítene - megnyugtatja.

Gavalda kisregénye, úgy tűnik, klasszikus témát feszeget: a többségtől különböző, értékes, de meg nem értett gyerek/kamasz problémáit állítja középpontba. A probléma csak az, hogy Grégoire karakterében egyre több kamasz ismerhet magára a mai világban. Lássuk be: bár Adrian Mole-lal igen könnyű azonosulnia a legtöbb tinédzsernek, a huszonegyedik században a kamasz-problémák nem állnak meg a beteljesületlen szerelemnél és a bosszantó pattanásoknál. Az iskolákban olyan kihívások vannak, amelyeknek sok gyerek nem képes megfelelni. Utálják az iskolát, nekik is gyomorgörcsük van tőle. Járnak, mert kötelező, de alig várják, hogy vége legyen. Addig pedig a túlélésre hajtanak: belőlük lesz az osztály bohóca, hogy legalább valamiben sikerélményt szerezzenek, és sportot űznek abból, hogy kikészítsék tanáraikat, és megszolgálják társaik hálás röhögését. Gavalda tudja, miről ír: a francia írónő középiskolás tanárként dolgozott évekig, és ebben a kisregényben kifejezetten azokról a diákjairól kívánt megemlékezni, akik rosszul teljesítettek az iskolában, de egyébként fantasztikusak voltak, ahogy egy interjúban fogalmazott.

Grégoire mintapéldája a fent említett kettősségnek. Nem rossz gyerek, csak a szülei feszült házasságban élnek, és ezért gyakran rajta csattan az ostor. Nem csoda, ha abban leli örömét, hogy kétkezi munkával segít nagyapjának, az egyetlen embernek, aki valóban odafigyel rá. Ő az, aki igazán haragszik rá, amikor kicsapják az iskolából, s egyben ő az is, aki segít a fiúnak beilleszkedni a világba úgy, hogy az Grégoire boldogulását és boldogságát egyaránt szolgálja.

A boldogság márpedig mindenki számára elérhető. Legalábbis szeretnénk ezt hinni. A Harry Potter-féle varázslatos mesék viszont gyakran azt sugallják, hogy a Harryhez hasonló, nehéz családi körülmények között nevelkedett, és alapvetően szeretetre éhes gyerekek számára a boldogság sokkal könnyebben elképzelhető egy alternatív valóságban, ahol a mágia magától értetődő, és az, ami elképzelhetetlen, csodálatos módon manifesztálódik. A Grégoire-hoz hasonló kamaszok azonban nem hisznek a csodákban. Pedig kellene. Ám ha elolvassák ezt a regényt, talán fognak.

Ahány enciklopédia és szakkönyv, annyiféle definíció létezik a mágikus realizmusra, és biztos vagyok benne, hogy sokan nem sorolnák Gavalda írását a mágikus realista művek közé. Tágan értelmezve a műfaj jellegzetességét, azt mondhatjuk, hogy olyan írói eszközzel van dolgunk, ami a mindennapi tapasztalattól eltérő élményt közvetít, realista közegbe ágyazva, átalakítva, gazdagítva a valóságról alkotott elképzelésünket. Azaz: a valóságot írja le, feltárva annak a pragmatikus tapasztalatokon túlmutató dimenzióját: a spirituálist, a mitikust, a mágikust. Esetünkben: a szeretet, illetve a szeretet által összefonódott emberi lelkek mágiával határos erejét.

Gavalda kisregényében megjelenik a csoda, de a csodáért meg kell dolgozni, és ez a valós izzadtság valódivá teszi a csodát is. A csoda bennünk van - és ha teszünk érte, akkor meg is élhetjük a csodát. Megfordíthatjuk saját sorsunkat, minden várakozással ellentétben. Nem kell hozzá más, mint száz százalék elszántság és hit. A harmincöt kilós Grégoire esetében: harmincöt kiló reménység. Ha elolvassuk ezt a könyvet, ha rászánunk harmincöt percet - mert körülbelül ennyi kell hozzá - akkor egy kis csoda egészen biztos, bennünk is megfogan. Mert a világban, ahol élünk, lassan csodának számít, ha nem ítélünk azonnal - és a szerző tesz róla, hogy eztán másként tekintsünk a problémás kamaszokra. A tizenkettes karikával ellátott borító pedig talán segít abban, hogy tinédzserek is kezükbe vegyék a könyvet - majd saját sorsukat.

Anna Gavalda: 35 kiló remény. Fordította: N. Kiss Zsuzsa. Magvető, Budapest, 2009.