Charles Paul Landon: Daidalosz és Ikarosz

Bódi Katalin

Le a gravitációval!

(Charles Paul Landon Daidalosz és Ikaroszáról)

A képek nézegetésében sokszor a látszólagos céltalanság a legizgalmasabb, a különös asszociációs láncokon történő haladás, valamiféle véletlenszerűség, ami jellemzően igazodik persze ahhoz, amit éppen olvasok, ami éppen foglalkoztat az írás vagy éppen a tanítás során, s úgy érzem sokszor, hogy a képekre való rácsodálkozás segít az összefüggések megértésében, nem utolsósorban azért, mert új perspektívákat kínál a szemlélődésben. Ahogy a repülés történetét ábrázoló képek között bolyongtam, nyilván Leonardót is keresve, rábukkantam egy különös festményre, amely az érett reneszánsz szoborszerű testábrázolásának minden szépségét felidézte színeivel és formáival egyaránt, a meztelen testek pasztellszínei ráadásul a freskókra rímeltek.

A kép Daidaloszt és Ikaroszt ábrázolja, de jellemzően sem a reneszánsz, sem a barokk festészet nem tematizálja történetüket, s különben is, annyira szokatlan a testek diszpozíciója, így végeredményben nem lepődtem meg, hogy a zavart csodálatot kiváltó kép 1799-ben készült. (Éppen ezért vitatható persze az érett reneszánsz jelenléte az asszociációkban, hiszen a barokk festészet hagyományainak elvileg erősebbnek kellene lennie az időbeli közelség miatt: azonban Daidalosz atletikus alkata és az antik építmény teteje, valamint a kompozíció letisztultsága mind az alakokban, mind a színválasztásban inkább a korábbi időszak festészetét hívhatja elő.) Charles Paul Landon festményének oldalról látható két alakja egy antik(izáló), perspektívamutatványként is felfogható épület vékony sávban látható tetején áll, s a robusztus, szárnyas testű idős férfi jobb lábával előre lépve, karjait kinyújtva éppen elengedi a levegőbe emelkedő szárnyas fiatalt, mintha lendületet adna neki a repüléshez - hiszen ezt tanítja nekünk tragikus történetük is. A fiú teste rendkívül bizarr, izomzatának sima puhasága nyilván zsenge korára utal, enyhén előre dőlő teste, hátra lendülő lábai és előre tartott kezei a repülést segítik. Amíg viszont nem ismerjük a címet, nemigen adódnak egyértelmű kontextusok az értelmezésben (s fordítva: amint kinyomoztuk a festményt, az antik történet már nemigen ereszt ellépni a pontosan körülrajzolt referenciától), s egy ideig lehetséges a kép által is tematizált szárnyalás a szemlélődésben is.

A nemtudás naivitásában azonban két izgalmas irány lett adott számomra a kép ekphrasziszában. Az egyik az aerodinamikai lehetetlenség: a test csaknem függőleges tartása és a karok sután rásegítő mozdulata teljesen valószerűtlenné teszik az ember mint olyan szárnyakkal történő repülését. A repülésben adott a zuhanás, vagyis joggal tekinthetjük (a reneszánszban igen kedvelt) narratív típusú festménynek Landon alkotását: egyszerre olvashatjuk a dicsőséges szárnyalást és a zuhanást az alakok mozgásában, mintha Daidalosz csak simán belelökné fiát a mélységbe. A másik a bibliai kontextus felidézése: Daidalosz és Ikarosz mintha a keresztény angyalok antik előképei lennének, bár meztelenségük lehetőséget ad az erotikum megidézésére, ám Daidalosz ágyéka combjai rejtekében tűnik el, Ikarosz szemérme pedig elvileg látható lenne, a formaábrázolás viszont a kép ezen részén teljesen elmosódott, s különben is, nemét csak a mitológiai történetből ismerjük, ezen a képen teljesen feminin, vagy kis engedménnyel androgün. Ez a nemtelenségben rejlő tisztaság tehát az angyalokat idézi, ahogyan a szárnyak és a lapockák csatlakozása is: Ovidius madárszárnyakhoz hasonlítja a repülőalkalmatosságot („és az egész toll-sort kicsikét görbére konyítja,/mint a valódi madár szárnyát"). Az angyalszárnyak ábrázolása nagy talány a festészet történetében, alapvetően realisztikusan kidolgozott madárszárnyakkal találkozhatunk a reneszánsz és a barokk angyalábrázolásokon, ám a test és a szárny csatlakozása hasonlóképpen elnagyolt vagy egyenesen eltakart. Bár Landon festményén a lapocka-szárny csatlakozás mellett érdemes megfigyelni mindkét alak karján a hátizsákszerű pántos megoldást (ami azt a kérdést feszegeti, hogy akkor miként is mozgathatók ezek a szárnyak...). Más Daidalosz és Ikarosz tárgyú festményen azonban nem az angyalszárny-megoldás a jellegzetes, hanem a karra épített (pl. Jacob Peter Gowi, 17. sz. második fele; Frederic Leighton, 1869), nem is beszélve id. Pieter Brueghel képéről, aki (némiképpen ironikusan) csak Ikarosz vízből kalimpáló lábait ábrázolja (1558).

Daidalosz és Ikarosz mítosza ezzel a festménnyel tehát éppen azt rögzíti végül, ami: az európai ember antropológiai sajátosságát, az istenülés vágyát, Isten keresését, a tudás akarását és kultúrájának két legfontosabb gyökerét, az antikvitást és a kereszténységet. Mondhatjuk persze, hogy akkor nem történt semmi, csak egy unalmas megerősítés, ám mindez, ne feledjük, mégiscsak egy izgalmas - néha magányos - séta eredménye. És akkor még nem is beszéltünk a Minotauruszról és az apa-fiú viszonyról...