Jánosi Eszter

Szempontok és kérdések A bús férfi panaszaihoz

1912-24. Ebben az időszakaszban írta Kosztolányi azokat a verseket, amelyeket (gondos precizitással) a bús férfi panaszai közé válogatott. Ez idő alatt meghatározó változások mentek végbe az életében, házasság, gyermek, fellendülő sajtókarrier, Csáth Géza elvesztése... Ekkortájt publikált a Világban, a Pesti Naplóban, az Esztendőben és az Új Nemzedéknek. Utóbbi Pardon című rovatának szerkesztője volt.

1924. Épp egy évvel később, mint ahogy elkészült A szegény kisgyermek panaszainak végső formája. Nemcsak időben, formában is követte, ugyanaz a kiadó, ugyanaz a külcsín. Ugyanaz a belbecs? Elkerülhetetlen az összehasonlítás.

Kosztolányi önmaga kapcsolja össze a két kötetet, A bús férfi panaszainak második versében meg is írja, akkor, 20 évesen a gyermekkorára tekint vissza, most arra a húszévesre. (Aki rendelkezik a gyermeki emlékezetével, tehát játék a játékban, 39 év forog szóban.) Több ízben említi is verseiben a szegény kisgyermeket, egyszer a teljes címet idézi magától.

A kötetet az ellentétesség szervezi. Az elsődleges és legszembetűnőbb az akkor és most. Kisgyermek, ifjú, férfi. A megnevezett, sokarcú kép, a csillagok. Három tiszta feloldása van az ehhez fűződő ellentétnek, az egyik a fiatalság jelképe (a gyermeki szem emlékei) a jelenleg korosodóhoz képest, a csillagok fénye, tündöklése a költő és ember elszürkülése, kihunyása ellenében, és a hatalmas földrajzi távolság föld és ég között. Meghatározó egy már (A szegény kisgyermek panaszaiból) ismert ellentétpár, az álom és valóság is. Sőt, a valóságban önmagában feszültség tombol: mi a valóság? Melyik az?

És a legösszetettebb kérdés: transzcendens és ember kapcsolata. A szegény kisgyermek is gyakran lép kapcsolatba a transzcendens világgal, hisz gyermek, a társadalmi tradíciók még nem morzsolták le a tisztánlátás képességét, nem adnak kész értelmezést a gyermek szájába, fejébe. És most a felnőtt is kapcsolatot teremt. De hogyan sikerülhet? Az időseknek ismét kitisztul a látása, lekopnak azok a kötelező gondolatok, amelyek életükben tapadtak rájuk, és új utakat nyithatnak meg. Ámde ha ellentétben áll ezzel az erővel az ember, hogyan is ismerhetné meg annak igazi valóját? Ellentét vagy kapcsolat? Mondd meg, Kosztolányi!

Akárhogy is, ekkor még csak 39 éves, nem áll a küszöbön a halál. Nem öreg, és nem beteg még. De különös vonzalmat érez az ismeretlen erők és hatalmak feltárására, megismerésére.

A család ebben a kötetben is megjelenik, hiszen életáttekintő mű, vagy művek sorozata A bús férfi panaszai. Az apa és az anya már nem olyan karizmatikus, a nagyapa egyszer tűnik csak fel. A szülők nem kapnak külön szerepet, mindig együtt jelennek meg. Ők az őserő, a szülői pár.

Új témák is felmerültek A szegény kisgyermek panaszaihoz képest. Markáns a magyarság, amit magyaráz az akkori aktuális politikai helyzet, és Kosztolányinak ehhez való attitűdje. Pardon.

Ott húzódik a kötetben csendben a feleség, egyes szám második személyekben, személyes névmásokban.

És a fiú, Ádám. Főként a betegsége, és annak apai feldolgozása. Stressz, a traumák, a félelem. A félelmen belüli félelem. A kötet rettegéshangulatát belső toldásként erősíti. Ám nem csak betegsége kap szerepet. Benne teljesedik ki a Kenyér és bortól örökölt bibliai vonzás. Kétszer kap krisztusi jelzőt. Egyszer József és Mária Betlehembe tartó útját hozza be egy szamaras kép („két kedvesem elül egy kis szamáron"), másszor explicit módon a már megszületett Krisztus ajándékait társítja hozzá („Aranyt neked, aranyt, tömjént, mirrhát"). Ámde ha a fia Jézus, ki is Kosztolányi? József, ahogy a szamárkép mutatja, vagy Isten? Szegény kis Ádám, a nevével, s annak leleményes kontextusával az első férfit is szemünk elé veti: „kit embernek neveltelek, Kis Ádám". Ezzel viszont eldőlni látszik az előző kérdés, ki is lehet valójában, hiszen ő tanította meg az első embert embernek lenni. Egyéb nehézségekkel is felruházza fiát, amit talán nem bírhat el egy egyszerű gyermek: „és a hétéves férfi-kisfiút / irtózatos pribékek fölakasztják". Mindemellett őszintén és emberien vall a betegség körüli félelmekről, aggódó, szerető apa panaszolja legnagyobb fájdalmát, beteg a kisfia, és ő nem tud segíteni neki. És még azzal is együtt kell élnie, hogy ezzel Ádám pontosan tisztában van.

Nem tűnik csalódottnak az addigi életén végigtekintő Kosztolányi. Nem bánt meg semmit. Visszamenne a fiatalságába, hogy élhessen még kicsit, de nem azért, hogy ott másként tegyen valamit. Elégedettnek tűnik, boldog szomorúnak. „Az elmúló folyón örök barázdát / húztam". De fél. Retteg. És nem mondja meg, mitől. Az elmúlástól. De miért múlik el?

Szerkesztettségében kosztolányisan precíz ez a kötet is. A szegény kisgyermek panaszainak szinte rajzolható íve mellett elhalványul, de tökéletesen érezhető az összetartó erő. Néhol a versek még egymásba is olvashatók. A lelki dinamizmusok után szűkölő kétségbeeséssel és félelemmel bocsájtja útra művét. Igen, szerintem egy mű. Értékesek a versek egyenként is, de nem véletlen kerültek be ezek a kötetbe, így, ebben az egymásutániságban.

És még egy szabad asszociáció, csak felvetésként: „Beírtak engem mindenféle Könyvbe".

A Kosztolányi-versek már az új helyesírást követik. Eszerint a főnevek már nem nagybetűsek. Így a Könyv, ebben a formában egy dologra enged következtetni, A könyvre, a Bibliára. Még egy érv az isteni mivolt mellett.