Sztakó Zsolt

Hattyúdal

„Hívjanak egyszerűen csak D. T.-nek."

Ezzel a mondattal kezdődik Norman Mailer utolsó regénye, a Várkastély a vadonban. Irodalomtudorok könyvtárakat írtak már tele első mondatokkal, mármint azzal, hogyan kell megszerkeszteni egy jó első mondatot. Könyvekkel foglalkozó blogok pedig listákat közölnek a legjobb első mondatokról - elnézést, ha most kapásból nem tudom megmondani, hogy ez a mondat rajta volt-e a listán.

Mert szerintem ez egy zseniális első mondat, amit iskolákban kellene tanítani - és talán tanítanak is -, kritikusoknak kéne elemezni. Rögtön felkelti az olvasó érdeklődését, kit rejthet ez a monogram, ugyanakkor titokzatos is, mert sejteni engedi, hogy csupán pszeudo-névről van szó.

A folytatás is kellően beteges ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést. Arról van szó, hogy Heinrich Himmler, a náci Németország második számú vezetője szeretne a végére járni annak a pletykának, hogy a Führer felmenői közt zsidó is található. Ez az a rész, ahol Himmler a nácizmusra oly jellemző, beteges ideológiával áll elő, kiselőadást tartva az incesztus, vérfertőzés dicséretéről. Mert ha a másik opció az, hogy a Vezér ősei közt egy zsidó is van, akkor egyenesen kívánatosnak kell tekintenünk a vérfertőzést, csakhogy a drága árja és a szemita vér ne keveredjen. Ezért aztán az öreg Alois nemcsak Adolfnak volt az apja, hanem az anyjának is, és ez a Harmadik Birodalomra nézve igazán megnyugtató eshetőség. A könyv bővelkedik a perverz szexualitás leírásában, és nem kizárt, hogy némely jelenetnek a kis Adolf is tanúja volt, ami egy életre kihatással lehetett Hitler nőkhöz való viszonyára.

De még mindig nem tudjuk, kicsoda is ez a titokzatos D. T., habár ő felszólítja az olvasót, hogy a kezdőbetűk angol összeolvasásával, hívja őt egyszerűen Dietrichnek. Amúgy „hivatására" nézve ördög. Ha létezik őrzőangyal, akkor léteznie kell őrzőördögnek is, aki születésétől kísérte a kis Adolf pályafutását. Sőt már a fogantatásnál is ott volt, és részletes leírást ad arról az éjszakáról.

Szóval, tulajdonképpen egy memoárt olvasunk, a manapság oly divatos oral history-t egy ördög szemszögéből, akinek az volt a megbízatása, hogy szerezze meg a kis Adolf lelkét, amit ő olyan tökéletesen teljesített, hogy Sztálin mellett megteremtette a 20. század másik szörnyetegét.

És most filozofálhatnék azon, hogy alakulhatott volna másként az elmúlt század történelme, mikor két ilyen sátáni figura döntött népek sorsáról, avagy törvényszerű-e, hogy így alakult. És vajon két ilyen embertelen ideológia nélkül is, mint amilyen a kommunizmus és a nácizmus, hatalomra jutottak volna? Vagy épp ellenkezőleg, az ideológiák teremtették meg a maguk embereit, akik még a legelemibb erkölcsöt is hajlandók voltak sutba vágni, ha az eszméről volt szó? No de ne ijedjen meg a kedves olvasó, ez nem egy doktori disszertáció, hanem csak egy olvasónapló, így aztán ezek a kérdések megválaszolatlanok maradnak.

A könyvből mindenesetre kiderül, hogy a német nép jövendő Vezére már kiskorában is vezéri hajlamokat árul el, amikor pajtásaival háborúsdit játszanak, azon egyszerű oknál fogva, mivel hamar rájön, hogy a Vezérek a legritkább esetben esnek el a csatatéren, a közkatonákkal ellentétben.

1896-ot írunk, amikor Dietrich - maradjunk ennél a névnél - magára hagyja ígéretes tanítványát, hogy pár hónapra átruccanjon Oroszországba, ahol ekkoriban készülődnek II. Miklós, minden oroszok cárjának a koronázására. És hát az ördögök a világért ki nem hagynának egy ilyen mulatságot, hogy minél nagyobb felfordulást rendezzenek. Már csak azért is, mert az uralkodókat Isten nevében kenik fel. Hogy milyen sikerrel jártak, az már a történelem lapjaira tartozik.

Norman Mailer: Várkastély a vadonban. Ulpius-ház, Budapest, 2007