Dávid Péter

Varró Dániel: Akinek a lába hatos

Már-már unalmas, hogy Varró Dániel mindig meglep minket! Kezdődött ez az áldatlan állapot a Bögre azúrral, ami azóta több kiadást ért meg, folytatódott a Túl a Maszat-hegyen virtuóz énekeivel, majd a Szívdesszert bravúros szonettkoszorújával, esemesverseivel. Azután feltűnt a mindenki által „Varró Dani-ként" aposztrofált, jóllehet fiatal, de formavilágát tekintve nagyon is érett, „Dániel"-lé avanzsáló költő egy kismamáknak szóló folyóirat lapjain is (ezzel persze azt is bevallottam, hogy ilyesmiket olvasok, de hát a széles látókör, ugye...). Felmerül a kérdés, hogyan lett a boci- és a szépállatversek humoros poétájából, a Cossante a lehányt küszöbről és a Metró hősszerelmeséből kismama-magazin-celeb? Nos, valahogy úgy, ahogyan én kismama-magazin-olvasó: fia született. A kiváló stílusutánzó rímmester pelenkázásra, öltöztetésre, a szonettvirtuóz fürdetésre adta a fejét, ami már csak azért is szerencsés, mert ebből végül egy kötet is világra jött Akinek a lába hatos címmel és Korszerű mondókák kisbabáknak alcímmel. Mint gyakorló apuka, volt szerencsém a ciklus darabjait élesben kipróbálni, sejtve, hogy a Varró Dánielről (sic!) kialakított nagyon is kedvező képemet nem fogja gyökeresen átalakítani ez a kis kötet.

Az Akinek a lába hatos huszonkilenc mondókát tartalmaz összesen (huszonnyolcat a könyv, egyet pedig a könyvjelző). Kivitele alkalmazkodik a versek témájához, Maros Krisztinának a költemények mondandójához illeszkedő színes illusztrációi díszítik lapjait. Így a könyv audiovizuálissá válik, hiszen egyszerre hat az olvasó (és a kisbaba) látására és hallására; merthogy ezeket a mondókákat mondani kell, és a költő kis instrukciókkal is ellátta a szövegeket arra vonatkozóan, hogy milyen módon kell előadni az egyes verseket. Például rögtön a kötet első darabjához, a Babavárogatóhoz ezt a szerzői utasítást fűzi a könyv: „ezt már egészen kicsi magzatoknak is lehet mondogatni". De találunk ennél jóval összetettebb szülői képességeket igénylő utasításokat is, mint a Kukorékoló mellett álló „ezt vékony hangon sipákoló kisbabáknak kell mondogatni gúnnyal", a Repülőzőhöz fűzött „ezt hanyatt fekve, két kézzel magunk fölé tartott kisbabánkat óvatosan forgatva kell mondogatni", az Öltöztető apukáknak című költeményhez írt „ezt kosztolányisan kell mondogatni", vagy az Álomkidörgölőhöz illesztett „ezt háromnegyed hatkor kell mondogatni vígan" instrukciók (ez utóbbi kettő, jelzem, meghaladta az én egyébként elég összetett szülői képességeimet). Ebből a mondatból leszűrhető az is, hogy a komolyság, amely eddig sem volt Varró költeményeinek differencia specificája, ennek a kötetnek a darabjaira sem jellemző minden esetben.

Egyébként mindent megtudhatunk a kötetből a gyermeknevelés nehézségeiről és örömeiről. Szó van itt a kisbabáról („sipákoló kisbabáról", a saját testét felfedező kisbabáról, a böfögő kisbabáról, a nem alvó kisbabáról), a szülőkről (például a baba fejét körözöttel leevő anyukáról vagy a ruhákat keresgélő apukáról, akinek „az öltöztetés nem épp party-time. / Melyik legyen? Baljában ott a rékli, / és a jobbjában ott a kardigán"), de még a gyermeknevelési szakirodalomról is. Meggyőződhetünk arról is a költemények segítségével, hogy a kiválasztó és emésztő szervrendszer működése, amelyet azért általában tabutémaként kezelünk, a kisbabák esetében valamiféle infantilis bájjal töltődik fel. Hasonlóan ehhez, a testrészek is új értelmet nyernek, vagy a hét napjai, amelyek aszerint különböznek egymástól, hogy a baba éppen „nézeget értőn" vagy „csócsálja a vombatját" (a szombatra nehéz rímet találni). Mintha egy teljesen (talán jobb szó lenne a merőben) új világba csöppennénk, amit egyébként saját tapasztalataim is megerősítenek. Akik persze nem járatosak ebben a másik dimenzióban, lehet, hogy nem értékelik annyira az itteni csodákat, ahogyan arra például a Csukolgató is felhívja a figyelmet. A nagymama ugyanis a költeményben hiába mutogatja fényképeit a hentesnek, az csak annyit mond:

„Tényleg cuki. Roppant cuki.

Gratulálok, nagymama.

Értékelném, hogyha kicsit

Dolgozni is hagyna ma."

Az, hogy ezzel a kötet amolyan rétegirodalom lenne, melyre csak a kisbabák és szülők kíváncsiak, vagy olyan versciklus, amely az ezen az új világon kívül állók számára is tartalmaz érvényes mondanivalót, a késő utókor rigorózus ítéletére van bízva.

Azt is a késő utókor dönti el, hogy Varró mennyire törekedhetett ezzel a kötetével a mondóka-műfaj (műfaj?) megújítására, az mindenesetre már most bizonyos, hogy egyrészt a szülők ezután naprakészebb szövegeket is kántálhatnak babáiknak, nem csupán a Cini-cini muzsika avíttas (de, megjegyzem, igényes és hatásos) szövegeit, másrészt látszik, hogy ez a műfaj (már megint?) szinte kívánja az olyan könnyed, rímgazdag költőt, mint Varró. Hemzsegnek a kötetben az olyan meglepő rímek, mint „hadonássz - nagyon ász", „lám, pöttöm - nyálgömböm", „mi a stájsz? - kiabálsz", „depis álom - lepisálom" stb. A mondókák memorizálását azonban nem csak a sorvégek összecsengése (általában páros rímek) segíthetik, néhány időmértékes ritmus is színesíti a kötetet.

Ide a végére pedig csupán egy mondatot: várjuk a következő meglepetést!

Varró Dániel: Akinek a lába hatos. Manó Könyvek, Budapest, 2010

Csapody Kinga kritikája az Akinek a lába hatosról a 2011/5-ös Bárkában.