Jenei Gyula

Csak a díszlet változik

Spiró György történeteiben ott vagyunk mindannyian. A megjelenése környékén találtam rá az Álmodtam neked című novelláskötetre, s emlékszem, igen magas polcra pakoltam magamban. Aztán jöttek a szerző más könyvei: publicisztikaiak, regények. A Fogságból például mindig csak néhány oldalt olvastam esténként, mintha finom csemegét osztanék be magamnak, hosszúra nyújtva az élvezet idejét. És hiába a kétezer év előtti idősík: pofátlanul és állandóan beúsztak a jelen történetei, figurái. De hát miből is „táplálkozhat" a történelmi regény írója, ha nem a saját maga által is megélt helyzetekből, amelyeket aztán belehelyez a kutatómunkája során elképzelt történelmi díszletbe. Mert mindig csak a díszlet változik, a szereplők személye, a történetek, a helyzetek egyformán mocskosak.

A Tavaszi tárlatot viszont szinte egy szuszra olvastam el. Legújabb novelláskötete, a Kémjelentés fülszövegében írja Spiró, hogy sokszor segítettek rajta nagy írók: „magányomat és tanácstalanságomat enyhítette, amikor váratlanul felmerült bennem egy-egy rég olvasott, olykor talán csak félig értett novella látomása, és a szerzővel lelki közösségbe kerülvén beláttam, hogy más is megélte már ugyanezt." Azt hiszem, ezért olvasunk regényeket, de akár újságcikkeket (beszélgetéseket, portrékat, riportokat), hogy a mások történeteiben magunkra ismerjünk. Saját gondolatainkra, érzéseinkre, hangulatainkra. Amikkel azonosulni tudunk. Vagy ellenkezőleg. Arra, ami felháborít bennünket, amit elutasítunk. A Tavaszi tárlat koncepciós eljárásához hasonlót, amikor a főhős valóságát közvetlen munkatársai hamisítják meg, hazudják másmilyenre (kafkaira), pár éve magam is megéltem. Na, jó, a tét kisebb volt, szinte piszlicsáré a regénybelihez képest, mégis fél éjszakákat forgolódtam álmatlanul egy hivatalnoknak nem is a rosszindulata, hanem ostoba és indokolatlan félelemből következő mesterkedései folytán. (De hogy az a hivatalnok mennyit forgolódhatott álmatlanul - ha nem is a lelkiismerete, de a megfelelési kényszer okozta szorongásai miatt?!)

Spiró Kémjelentését olvasva felmerül a mű és valóság megfeleltetése nemcsak esztétikai, hanem a legkonkrétabb szinten is. Az életrajzi azonosságok-hasonlóságok, amennyiben ismerjük az író biográfiáját, kézenfekvőnek tűnhetnek már az első novellák esetében, de azokban nem egyértelműek; lehetnek kitalációk is, noha sejtjük, hogy számára ismerős életanyagot dolgoz beléjük az író.

Ha valaki mondjuk Nyíregyházán vagy Békéscsabán olvassa A két igazgatók című huszonvalahány oldalas novellát, nyilván fikciónak gondolja, még ha hallott is írónk direktori múltjáról - de hát én Szolnokon olvasom, ahol végigéltem Spiró színházcsináló éveit (a szembe-panelben lakott, és biciklivel közlekedett a városban), amikor is rossz napilapos kritikák uszítottak ellene, s elmarták innen. Sokáig ízlések ütközésének tűnt a lassan dagadó színházi botrány, aztán belekeveredtek gazdálkodási kérdések, s mintha valami bírósági ügy is támadt volna. Hát ezt írta meg most A két igazgatókban Spiró. A szolnoki olvasó az első sorok után nem tud nem arra gondolni, hogy a színház titkárságán ülő direktorok: Ravaszdi és Balek (a puritán, s ezért „megvesztegethetetlen") nem más, mint Schwajda György és Spiró, aki az előbbit váltja az igazgatói székben. A helyzet és Ravaszdi bemutatása hitelesnek tűnik, mi több, a novellát akár bűnügyi jegyzőkönyvként vagy pszichológiai jellemrajzként is olvashatnánk, amely arról a korszakról szól, a kilencvenes évek első feléről: „amikor az ország éppen kezdett lecsúszni Közép-Kelet-Európából a Balkán mélyére." A novella egyébként indulatos, mintha még nem telt volna el másfél évtized a történtek óta. (Kíváncsi vagyok, letisztul-e annyira a spirói indulat, hogy a nagyobb távolságtartásból megszülethessen az „álmatlan" szolnoki éjszakák idejét feldolgozó színházi nagyregény.)

Spiró György történeteiben ott vagyunk mindannyian: barátok, rokonok, szülők, gyerekek, ismerősök, félidegenek. Anyjához fűződő kapcsolatáról (nyaraltatás, elhelyezés az elfekvőben) olyan tabudöntögetően, kíméletlen őszinteséggel ír, mint kevesen: „Most már nem az anyám, akit gyűlöltem, csak egy haldokló, aki valamiért rám van bízva, aki véletlenül nem madárnak, nem növénynek született, és akinek csak napjai vannak hátra. // Csak meg ne szeressem, csak meg ne szeressem most már, az nekem mindennél rosszabb lenne."

A kötet vége felé becsúszik néhány fikciós novella is, amelyek persze úgy kitalációk, ahogyan például a Feleségverseny az. Vagyis ahogy a történet az író derűlátónak egyáltalán nem nevezhető társadalomlátását tükrözteti, amely pedig úgy tűnik, maga a valóság. (Írhattam volna, hogy pesszimista társadalomlátás, de ezt a szót attól való félelmemben, hogy Spiró rögrealista, próbáltam kerülni.)

A novelláskötetnek titulált könyv néhány írása inkább a publicisztikához, a klasszikus tárcához (még csak nem is a tárcanovellához) húz: Szabadságharc, Amit a tanár mondott, EU-lőre. Ám a Kémjelentés a mindenkori magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotójának szép, fontos és lehangoló könyve.

Spiró György: Kémjelentés. Magvető Kiadó, Budapest, 2011